A földmennyiség-alapú támogatások veszélybe sodorják a mezőgazdálkodást, s ezen keresztül az élővilágot.

Az idén már nem foghatom a véletlenre, amit tavaly még megtehettem: csak elvétve csapódik az autóm szélvédőjéhez nagyobb testű rovar. Pedig a napokban is átutaztam a fél országot. Oda reggel indultam, s délre érkeztem meg. Vissza néhány nap múltán, késő délután ültem a kocsiba, s már sötétedett, amikor hazaérkeztem. Kisebb muslicák ugyan nekicsapódtak az üvegnek, meg a kocsi elejének, de az a néhány egy csöppet sem zavarta a kilátást. Miattuk ugyan akár üres is lehetett volna az ablaktörlő-tartály.

A testesebb rovarok közül, írd és mondd, egyetlen egy lepke keresztezte az összesen ötszáz kilométernyi utat. Persze vesztére. Kitinpáncélos bogarat is csak a kertben láttam az idén. De miattuk igazán kár volt megvenni a bogároldóval dúsított ablaklemosó folyadékot. Noha főleg szántóföldek mellett vezet a hosszú út, egy ideje nyoma sincs annak a rovartömegnek, ami még öt-tíz éve is annyi bosszúságot okozott.

Időről időre egy-egy poszt egy-egy mondatában már utaltam arra, hogy a vidéket járva szembetűnő, milyen gyors ütemben zajlik a birtokkoncentráció. A rendszerváltozás után felosztott földek kis parcellái lassan betagozódtak a már-már végeláthatatlan szántókba. Az új földbárók rohamtempóban tüntették el a dűlőutakat, az azok mentén húzódó mezővédő erdősávokat, hogy minél akadálytalanabbul szelhessék át a határt a nagyteljesítményű gépek. Sok helyütt azt is látom, hogyan falják fel a birtokok a közutak menti földcsíkokat, amelyeken addig fasorok, bokorcsoportok húzódtak, otthont adva az avarban, a talajban megannyi apró állati életnek, az ágak között, az odúkban pedig madarak fészkeinek.

A nagybirtokosok ügyködésének egyetlen célja van: a monstrumokat kezelő néhány gépésszel búza, kukorica, napraforgó, repce stb. termesztésével, nem utolsó sorban az Európai Unióból érkező mezőgazdasági támogatások földmennyiség-alapú szétosztási rendszere révén, mielőbb nagy vagyonra szert tenni. Vidéki beszélgetéseim során újabban látom megjelenni a félelmet a családi gazdálkodók szemében, amikor arra fordul a szó, hogy meddig hagyják még élni őket az erőszakosan terjeszkedők, akik skrupulus nélkül adják tudtukra, hogy hány év alatt akarják megszerezni egy-egy kisebb folyó mentén a falvak sorának termékeny földjeit, egy-egy hajdani egyházi, vagy főúri uradalomhoz tartozó, több falu határát felölelő birtoktesteket.

Kézimunka-igényes gazdálkodás alig folyik. A jelentős feldolgozóüzem ritka, mint a fehér holló. Az egymást váltogató kormányoknál lobbizók elérték, hogy a támogatások döntő hányada ne ilyen célokat szolgáljon, hanem azt részesítse előnyben, aki minél több földet harácsol össze az ország (a korona!) vagyonából. Szántót, rétet, legelőt – egyre megy. Sőt, bizonyos esetekben még jobban is járhat valaki, ha művelésre alkalmatlan szikes vagy mocsaras területet szerez.

Az állatállomány esetenként a korábbinak a fele. Mert az állattenyésztés különösen kockázatos. Sajátos szakértelmet feltételez és sok, gondos munkás kezet, állandó törődést igényel. Ezt pedig nem vállalja a nagybirtokosok többsége. Csakhogy az állatlétszám csökkenése miatt alig keletkezik szerves trágya. Ennek beláthatatlan következménye lesz a föld termőképességére. Ugyanakkor a trágyából-trágyában élő-szaporodó rovarok száma is megcsappan. Hozzá a hatalmas táblák csupán gazdaságossági szempontoknak alávetett művelésekor vegyszerekkel igyekeznek kiirtani mindent, ami a kultúrnövény intenzív fejlődését akadályozhatja: gyomot, rovart, kisállatot. És akkor még állítólag nincsenek is itt az úgymond kártevők elleni mérgező anyagokat kibocsátó, génmanipulált fajták vetőmagvai.

Ezzel viszont veszélybe kerülnek azok az állatfajok is, amelyek léte az előbbiektől függ. Egészen az emberig, aki most azt hiszi, hogy uralma alá hajtotta a termőföldet, sőt a Földet. Csak az unokái, dédunokái, ükunokái átkozzák majd érte, hogy mohóságában egy elpusztított világot hagyott rájuk. Legalábbis így látom én ezt tudós urak tanulmányai, politikusok hordószónoklatai nélkül, csupán naiv magyarországi utazóként a volán mellett józan paraszti-polgári ésszel gondolkodva. Cáfoljon meg valaki, ha tud! #

STATISZTIKA (Az 1988-as adatok forrása: Tények könyve ’90, a 2014-eseké: KSH) Az elmúlt negyedszázadban több mint 1 millió hektárral csökkent a mezőgazdasági terület nagysága az autópálya-építések, az üzem- és raktárbázis-építkezések, ipari parkok, lakóparkok, víztározók létesítése, kis mértékben erdősítések, parlagon hagyott területek miatt.

Az adatok jól szemléltetik a tömegtermelés irányába tett elmozdulást. Kikövetkeztethető az is, hogy az utóbbi időszakban a szemes termény nagy részét itthoni hasznosítás nélkül, alacsony hatékonysággal exportálták az állatállomány drámai csökkenése miatt. (V.ö.: ’A gabonát bőrben kell eladni’, azaz legalább vágóállatokkal feletetve, még inkább feldolgozott élelmiszeripari termékekként kell értékesíteni.) A pillanatnyi haszon azonban a kormányzat esetében is felülírja a hosszú távú érdekeket.

Miközben a jobb fajták, az intenzívebb műtrágyázás, a vegyszerezés miatt nőttek a tömegtermékek hektáronkénti átlagai (s egyúttal nőtt az ezzel okozott környezeti terhelés), a munkaigényes zöldség- és gyümölcstermesztés mutatói számottevően csökkentek. A gyárak privatizálással történt felszámolása miatt szembetűnő a cukorrépa-termesztés visszaesése. Mindez együtt érthetővé teszi azt is, hogy az adott közgazdasági feltételek mellett, azaz többek között a foglalkoztatottak túladóztatása következtében, miért csökkent drámai mértékben a falvak eltartó képessége.)

Fotó forrása: http://www.bstlhj6.com/bugs-wallpapers.html