Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

A címbe foglalt bezárkózás a hétvégén esedékes európai parlamenti és önkormányzati választásnak ugyanúgy sajátja lesz, miként eddig minden szavazásnak. Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, a Petőfi irodalmi Múzeumban, június 6-án megtartott rendezvényen többek között arról szólt, hogy

a közbeszédünket a jelenidejűség, a földrajzi és szellemi értelemben is szűklátókörűség, a határokon belülre való bezártság és statikus megközelítés uralja.

Az elhangzottakból azt szűrtem le: amíg ezt a felfogást nem váltjuk fel a magyar politikatörténet múltbeli tapasztalatainak a mai jelenségekkel való összevetésével, a belpolitikai eseményeket nem ütköztetjük a nemzetközi fejleményekkel, továbbá nem folyamatok részeként láttatjuk a közélet egyszerinek tűnő mozzanatait, esély sincs arra, hogy a politikai szféra múltunkban gyökerező, visszahúzó mintázatait egyáltalán felismerjük.

E felismerés nélkül – mondom én – meddő dolog a választók kárhoztatása amiatt, hogy az – egyes nyugatos értelmiségiek és a betelefonáló műsorokban hirtelen már-már tömegesen aktívvá vált, Nyugatra szakadtak által lesajnált – úgynevezett magyari világban sokak számára érthetetlenül ragaszkodik a nép például az országot vezető apafigurához.

Közéletünk másik, visszatérő sajátja, hogy nem menetrendszerűen váltják egymást a kormányzó pártok. Annak is megvannak a korábbi előzményei, miért nem akarnak együttműködni egymással az ellenzéki erők, miért irtóznak a koalíciókötéstől, illetve általában is miért oly nehézkes a külföldi pártcsaládok tagjaival való kapcsolattartás.

Mindez a Kormányzásra várva, A magyar ellenzék nemzetközi és történeti összehasonlításban című, a Gondolat és a Méltányosság közös kiadásában most megjelent kötet bemutatóján került éles megvilágításba. Ugyanakkor a tanulmányokból az is kiderül, hogy

nem csak itt és most, és nem csak bennünket sújtanak efféle átkok.

A reális helyzetértékelés érdekében például azt is érdemes tudnunk, hogy a 19. század végén, a 20-ik elején különféle szerzők ugyanúgy borongtak a gyűlölködéssel tele magyar közéletről, miként azt ma tesszük. A közállapotok egyik bírálója már 1871-ben kesergett azon, hogy a magasra csapó politikai szenvedélyek a családokon belül is ellentéteket szítanak. 1895-ben meghökkenve konstatálta valaki, hogy egy eredetileg jelentéktelennek látszó törvényjavaslat váratlanul megrendítette az addig bebetonozott kormányt. Más azt tette szóvá 1903-ban, hogy a hatalom megtartása érdekében a parlamentarizmus felszámolásától sem riad vissza a korrupt kormányzó erő.

Nincs új a Nap alatt – idézhetnénk a szólást. Hozzá a két kiadó 2021-es, Uralkodó párt, A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban című kötetének mostani „inverséből”, tehát ellentettjéből az is kiderül: nem csupán magyar jelenség a hosszú pártdominanciára épülő hatalomgyakorlás, s az ennek megfelelően tartós ellenzéki időszak. Ezek közül a Dél-afrikai Köztársaság, Olaszország, Japán és az Egyesült Királyság politikai folyamatainak tanulságait dolgozták fel a kötet szerzői közül az országok fenti sorrendjében Rajnai Gergely, Zsolt Péter, Lakatos Júlia, Novák Zoltán. 

Stefano Bottoni történész szavaival – a „koalíciózástól való félelem”, illetve a legalapvetőbb kérdések elméleti tisztázásának hiánya, a nemzetbe való bezárkózás, a közvélemény passzivitása, az avítt politikai felfogáshoz és gyakorlathoz való ragaszkodás sem csak magyarországi sajátosság. Ez persze sovány vigasz. Iglódi Csaba üzleti vezetői tanácsadó nem is javallotta a hasonlókra való hivatkozást. Szerinte ugyanis a magyar ellenzéki pártok és vezetőik

„nem végezték el a házi feladatot; nem olvasnak, nem tanulnak (eleget), nem elemzik a történelmet és a világ folyamatait, nem kommunikálnak érdemben másokkal, képtelenek hálózatokban működni, s máig nem értik még azt sem, hogyan volt képes a Fidesz törpepártból a magyar történelem hovatovább leghosszabb ideig uralkodó pártjává válni”.

Mit ne mondjak? Évekkel ezelőtt többször kárhoztattam már ezek miatt az úgymond baloldali pártokat, melyeket egyébként én magam korántsem egyedül – a tőkéhez, a munkához, a kapitalizmushoz való viszonyuk alapján – jobboldalinak tartok. De a fogalmak önkényes használata is a manipulációs hatalmi játszma része. Ezzel együtt, a Bekiáltásban, s olykor szűkebb-tágabb körben, konferencián is ajánlottam a magukat baloldaliként meghatározó parlamenti pártok képviselőinek, hogy legalább az anno általuk még kötelezően tanult Lenin műveit elevenítsék fel arról, miként kell politikai mozgalmat szervezni, illetve országot kormányozni. Merthogy ez ugyebár két különböző ismeretet és képességet feltételez.

Ám, tetszik, nem tetszik, csak Orbán és köre volt az, amely hatékony szakértői csapatokat hozott létre, s foglalkoztatta őket ilyen feladatok megoldására. Az is tudható, hogy a Fidesz irányítói nem csak a konzervatív társadalomtudósok gondolatait hasznosították a hatalom megszerzése és megtartása érdekében, hanem például Antonio Gramsci marxista filozófus, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítójának műveit. Ehhez képest, az elmúlt másfél évtizedben heves, mégis látszatpolitizálással, nagyrészt pótcselekvéssel múlatták az időt az ellenzéki pártok vezetői. Stefano Bottoni szerint

a magyar ellenzékben (is) hiány van egyéni kvalitásokból, s ezért „kannibalizálhatja” a kis pártokat a szinte a semmiből előkerült Magyar Péter.

Meglehet, adnak neki egy esélyt a választók, de ha a magyarországi környezetében minden marad a régiben, akkor idővel ő is meg fog bukni. Ráadásul, „nem egyszerűen a nulla pontra megyünk vissza, hanem a mínusz tartományba, mert körötte csak a sivatag” – mondta Bottoni.

Magam is azt gondolom: ha továbbra sem kapja össze magát a vezető réteg, s legalább a középosztály, a bezárkózottságunkat, a világtól való elkülönültségünket növelik a jövőbeni voksolások körüli hajcihők is. Akkor a soron következő utáni választás is csak annyit ér, amennyit minden eddigi. Ezen a több százezer külföldön munkát vállaló, sőt hazát váltó sem változtatott, s nem változtathat. Minthogy nagy többségük szeme előtt csak a pénzszerzés lebeg, s az a remény, hogy az odaszületett gyerekeik majd teljesen betagozódhatnak – ugyan, mi más lebeghetne? – ők sem járultak és járulnak hozzá ahhoz, hogy

végre kinézzen a világra a trianoni határok mögül a magyar társadalom valamennyi rétege.

Az itthoni, vagy a külföldről hazazsilipelt politikusok, az akadémiai értelmiség, a médiamunkások sem segítettek ebben. És a jövőben sem segítenek, ha a televíziós, a rádiós műsorokban, az internetes platformokon megszólaló, a közvélemény formálásában tényleges szerepet játszó, hivatásos és önkéntes megmondó emberek nem képesek túljutni a jelen eseményeinek jelenlegi, gyakran önhitt, köldöknéző mantrázásán.

Már-már kínos, hogy a legtöbb sztárrá vált, bármilyen kérdésben bátran povedáló áltekintély tudatában sincs provincializmusának. Ha netán felszínes történeti vagy nemzetközi összefüggésekkel áll elő, legfeljebb párt- vagy ki tudja milyen, bár sejthető, másféle szolgálat érdekében teszi. Márpedig, ez nemhogy emelné, inkább sekélyesíti, prostituálja politikai közegünket, s ez az egyik oka annak, hogy minden értelemben be- és elzárkózva szavaz a mostani vasárnapon is Magyarország.

Oka lehet ennek az is, hogy a magyarországi politikai közegben fehér holló a nyilvánosan megvallott, koherens világnézet, s az ezen alapuló, politikai üzenetekben megtestesülő társadalomkép. Ám erről, akárcsak a fentiekről, egyáltalán nem esett szó a választási kampány során, miközben szinte biztos, hogy az efféle felvetésekre kellett volna alapozni. De ehhez még a sokak által messiásként fogadott, a rendszerváltozás utáni magyarországi közegben eddig csak Orbán által felmutatott elszántsággal porondra lépett Magyar Péterben sem volt elég bátorság, netán tudás...# 

Kabai Domokos Lajos