Az ország átengedése fejében ő és a hozzája tartozók szabad kezet kapnak némi rabláshoz.

Levegő után kapkodnak a nyugati neoliberális hangadókon csüggő hazai politikusok és médiamunkások arra a bejelentésre, hogy az Európai Bizottság várhatóan tudomásul veszi, hogy a paksi atomerőmű bővítését szolgáló „projektre a magyar energiapiac egyensúlya miatt szükség van”. A hírhozó maga Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért Európai Parlamentbe delegált képviselője, aki az elmúlt években kivont karddal küzdött a Paks 2. beruházás ellen.

Ha küzdött, hát küzdött. Nem vagyok képes eldönteni, hogy igaza van-e, vagy sem. Mindenesetre Jávor Benedek már az utóvédharcot folytatja, amikor azt mondja, hogy „a bizottság várhatóan arra az álláspontra helyezkedik majd, hogy őrültségeket csinálni, és az adófizetők pénzét veszteséges beruházásokra költeni, olyan tagállami jog, amelybe Brüsszelnek nincs oka beleszólni”. Vagyis parafrazálva az egykor elhíresült kijelentést: minden országnak és kormánynak joga, hogy hülye legyen.

Ezzel Paks ügyét ad acta is teszem, hogy visszatérjek neoliberálisaink megdöbbenéséhez, amivel – szerény nézetem szerint – csupán azt prezentálják: fogalmuk sincs az újliberalizmus valódi természetéről. Így aztán nem is érthetik meg, hogy az Orbán-kormányok 2010 óta oly mértékben szolgálják ki a multinacionális pénzvilágot, hogy ezért joggal tarthat igényt hálára a neoliberálisnál is neoliberálisabb gazdaságpolitikát folytató kormányfő és környezete. Az emberjogi ügyek, a demokrácia intézményrendszerének lebontása ehhez képest oly jelentéktelen az anyagi előnyökért a legvéresebb diktatúrákkal bármikor összefekvő nyugati tényezőknek, hogy azért legföljebb egy-két ejnye-bejnye jár. Ez is inkább csak a tömegek erre érzékeny szűk rétege, meg a jelek szerint a neoliberalizmus értelmiségi prófétái előtti ködösítés érdekében.

– A költségvetési egyensúly mindenek felett való érvényesítése, amellyel kapcsolatban, ha a fene fenét eszik is, lényegében számszerű korlátot határoztak meg az alaptörvénynek nevezett alkotmányban. E cél érdekében:

1. az állami költségvetés tehermentesítése, amelynek eszközei közé tartozik az integrált iskolarendszer szétverése, olcsóbbá tétele, az egyházak közreműködésével a gyerekek szegregálása, a tudáskincs konvertálható részének a kiváltságos, fizetőképes rétegek számára biztosítása. Az egészségügyi ellátórendszer lezüllesztése, mind nagyobb részben fizetőssé tétele, nem mellesleg ezen keresztül az államnak növekvő költségeket jelentő rétegek kirostálása. A mindenki számára biztonságot jelentő nyugdíjrendszer átalakítása oly módon, hogy az alul lévők minél kisebb ellátásban részesüljenek, s mielőbb lehetetlenné váljék a puszta életük fenntartása.
2. a terheknek a dolgozó tömegekre való áthárítása a magas forgalmi adókon és az alacsony jövedelmek megadóztatásán keresztül. Ezzel olyan anyagi nehézségek elé állítják őket, hogy gazdaságilag teljesen kiszolgáltatottá válnak, s szó nélkül eltűrik a kizsákmányolásukhoz kapcsolódó minden megaláztatást. Ezt elősegítendő a szakszervezetek tevékenységének akadályozása, a munka törvénykönyvének olyan átalakítása, amely a munkaadóknak kedvez.
3. foglalkoztatási korlát állítása, nagyarányú elbocsátások ösztönzése a munkajövedelmek megsarcolása révén, s ezzel a képzett munkanélküliek hadseregének a munkaerő-hiánnyal küzdő gazdagabb országokba irányítása. Az erre alkalmatlanok segélyszerű éhbérért való kényszer foglalkoztatása, amelyhez olyan kritériumokat is kapcsolnak, amelyek társadalmi szereplőkként teljesen gúzsba kötik, már-már a rabszolgalét szintjére taszítják őket.

Láss csodát! Hát nem hasonlókat sorol fel „Sokk és ellensokk” című 2010. márciusi tanulmányában Frédiric Lordon alternatív közgazdász? A 2008-as pénzügyi válság után állami forrásokból megmentett, kalandor bankokról írja, hogy „újra virágzó korszakukat élik (…) s mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül spekulálnak ezúttal az eladósodott államok ellen, amelyek éppen most húzták ki őket a szakadékból. (…) Immár távolról sem elégednek meg a ’költségvetési megszorítások’ egy újabb hullámával, itt már valóban az állam leépítésének igazi, sosem látott programjával van dolgunk. (…) A neoliberalizmus látványos kudarcát és szörnyű következményeit ürügyül használják föl arra, hogy a neoliberalizmus még magasabb szinten valósuljon meg. (…) Az újraaktivizált szakértők, a hosszú ideje mindig készséges média szereplőinek hada újra szolgáltat. Az ’államadósság’ ideológiai gumibotjának suhogása állandó alaphanggá vált”.

A francia közgazdász a 2010-re ismét magához tért The Economist, a nagytőke irányadó lapjának mondatait idézi a dolgozók számának, bérének, nyugdíjának szükségszerű, nagyarányú csökkentéséről mind az üzleti, mind a közszférában. A kép elemei – írja Frédéric Lordon: „a bejelentett nyugdíjreform, az állami alkalmazottak nagyarányú elbocsátásainak terve, a költségvetési egyensúly teljesen értelmetlenül alkotmányba foglalása, azaz a jóléti állam lerombolásának programja”. (Le Monde Diplomatique, Válogatott tanulmányok, 2012, 31. oldal.)

Attól viszont meg vagyok lepődve, hogy neoliberálisaink nem veszik észre: az elveik gazdasági alapját jelentő programjukat náluk szolgálatkészebben, nemzetiszínű zászlók alatt hatékonyabban juttatja érvényre Orbán Viktor. Vagy csak nem vallják be, mert annyira kínos, hogy amíg ők finomkodtak-finomkodnak, addig ez a szerintük suttyó vidéki lekörözte őket? S persze, ami ezzel jár, ő gyűjti be a nemzetközi pénztőkének tett szolgálatok jutalmát: az ország gyakorlatilag teljes átengedése fejében ő és a hozzája tartozók szabad kezet kapnak némi rabláshoz. A nép pedig mindezt azért nézi el neki, mert még arra is képes volt, hogy térdre csuhásozóból a kereszténység legfelkentebb védőjének állítsa be magát, s bár egykoron a Liberális Internacionálé elnökeként tevékenykedett, jó ideje piros-fehér-zöld zászlót lobogtató vezérként jelenik meg a neki gyanútlanul hívő övéi előtt.

No de sebaj! A neoliberálisok felébredt tagjai már megkezdték az átigazolást. Most szólok azonban, hogy az a kellemetlenkedő, fikázó, kekeckedő, de a lényeget sosem érintő kritizálási gyakorlat, amit a magukat baloldalinak, vagy demokratikusnak nevező, a lényeget tekintve azonban kivétel nélkül neoliberális felfogású parlamenti pártok vezetői, s az ő szekerüket toló médiamunkások eddig követtek, a jövőben kevés lesz. Számítsanak arra, hogy a globális tőke legfőbb hazai politikus-képviselője, Orbán Viktor, hamarosan mindenkitől feltétlen odaadást követel! Bizonyára nemsokára bejelenti: „Aki nem velem, az ellenem”. És akkor színt kell vallani! Vagy be kell sorolni Orbán mögé, vagy véget kell vetni a mai maszatolós ellenzéki politizálásnak! Méghozzá azon az alapon, hogy vagy a világot soha nem látott módszerességgel kizsákmányoló hatalmak zsoldosának szegődik valaki, úgy, ahogyan ezt Orbán Viktor kérlelhetetlenül megteszi, vagy vele és az általa képviselt tőkés érdekekkel szembemegy. A középút lehetőségében senki ne reménykedjék! #

CÍMKÉP: Orbán Viktor, Soros György és Varga Mihály a magyar parlament folyosóján