A Népszabadság trófeájával akár arra is rászolgálhat a Médiaworks, hogy jól jövedelmező kormányhirdetésekhez jusson.

Ahol nem szabad a nép, minek oda egy olyan lap, amit Népszabadságnak hívnak? Bár szűk látókörűnek gondolom azokat, akik kárörvendve fogadták a tulajdonos Mediaworks Zrt. október 8-ai bejelentését az újság kiadásának felfüggesztéséről, egyszer talán tényleg véget kellett vetni annak a szemfényvesztésnek, ami 74 éve zajlik az újság nevével.

Az 1942. február 1-jétől jegyzett Szabad Népből úgy lett Népszabadság 1956. november 2-án, hogy a Horthy-korszaktól a Rákosi-rezsimen át a Kádár-rendszer végéig a nép nagy részének csak formálisan, vagy úgysem volt beleszólása sorsának alakulásába. Az 1990 körül végbement tulajdonátrendezés, vagyis az államkapitalizmus magánkapitalizmussá alakításakor is úgy őrizte meg ezt a nevet, hogy hamarosan milliók számára lett világossá: a szabadság valójában csak a tehetősek, még inkább a gazdagok szabadságát jelenti. Hozzá a választásokat, a szavazásokat olyan manipulálás kíséri, hogy ez lehetetlenné teszi az átlagember számára valóságos érdekeinek felismerését. Nem mellesleg, a többség ma olyan gazdasági függőségben küzd a mindennapok túlélésért, amihez képest, ebből a szempontból, a puha diktatúra miatti politikai függés, a nagy többség számára, maga volt a fáklyás menet.

Úgy gondolom, mindenekelőtt kulturális veszteség a nagy múltú lap felfüggesztése, s esetleges megszüntetése. Egy olyan felület veszik el vele, ahol még értelmiségiek polemizálhattak a közügyekről, valamelyest enyhítve azon a bénultságon, ami szellemi és közéletünket jellemzi. Ezzel együtt is inkább az a különös, hogy a magyar társadalmi valóság és a főcím üzenete közötti égbekiáltó ellentmondást eddig lehetett tolerálni.

Már csak azért sem ellendrukkerként írom mindezt, mert volt idő, amikor évente három-négy elemzésemet fogadta el, jelentette meg a Fórum rovat szerkesztője a magyar médiavilág bulvárosodásának következményeiről, vagy például néhány héttel az őszödi beszéd elhangzása előtt azokról a kommunikációs hibákról, amelyeket a Gyurcsány-kormány elkövetett, s amelyekből arra következtettem: valami nagy botránynak kell bekövetkeznie. Emellett nemrégiben újabb félévre előfizettem a lapra, mert bár egyre felszínesebbnek tartottam a kevés kivétellel nem baloldali szellemiségű, kiegyensúlyozottnak sem mindig nevezhető írásokat, még mindig úgy véltem, hogy a napi tájékozódást jobban segíti a Népszabadság, mint a felszínes tévés és rádiós híradók, az üresjáratokkal teli közéleti műsorok, vagy az esetlegesen észlelhető internetes felületek együttvéve.

Persze, nem vagyok naiv, a teljesen a tőkéskézre juttatott Népszabadsággal kapcsolatban a név és a tartalom közötti ellentmondás lenne a legkisebb tulajdonosi gond, ha az újság ontaná a pénzt és/vagy nem lenne politikai akadálya a jelentős részben a kormány által ellenőrzött magyarországi hirdetési piacból való részesedésének. De sem az egyik, sem a másik feltétel nem adott. Ráadásul a kettő összefügg egymással.

A Mediaworks Zrt. közleménye szerint 2007 óta több mint 5 milliárd forint veszteséget termelt a lap, és idén is jelentős hiányt halmozott fel. Emiatt csöppet sem lennék meglepődve, ha a pénzemberek úgy kalkulálnának: a Népszabadság néven megjelent újság születésének, az 1956-os forradalom leverésének hatvanadik évfordulóján ezzel a trófeával próbálnak Orbánéknak kedveskedni, hogy más médiumaik jól jövedelmező kormányhirdetésekhez jussanak.

Ahogy most látom: az autokrácia és a kapitalizmus törvényszerűségei szerint szükségszerűen be kellett következnie a mai bejelentésnek, amit többek között így kommentált az Indexnek az egyik médiamunkás: „Tegnap még a menedzsment is közölte a ’jó hírt’, hogy a pizzarendelés is rendben van a holnapra (Értsd! A tatarozás után a szerkesztőség épületébe való visszaköltözésre. – KDL), ami utólag különösen cinikusnak tűnik. Kicsaltak minket a jégre, és alánk robbantották” – jellemezte a helyzetet.

Csak elképedni tudok, hogy a magát balliberálisnak mondó értelmiség mennyire úgy élte meg az utóbbi negyedszázadot, hogy azzal áltatta magát: ami másokkal megtörtént, az vele nem történhet meg, hiszen a kapitalizmusnál nincs jobb. És azt kell mondjam, hogy a Népszabadság felfüggesztéséhez / megszűnéséhez képest ez a nagyobb gond.

Mert például a '90-es évek legelején pontosan így járt el a svéd Bonnier Business Press, amikor az Üzlet című, néhány évvel korábban, szerintem valamilyen Kelet-Európának szánt segélyalapból, tehát kockázatmentesen, létrehozott lapot felszámolták. Vezető szerkesztő voltam ott, amikor érzékeltük, hogy baj lehet, de azt mondták a tulajdonos képviselői: nyugodjunk meg, minden rendben lesz. Volt költözés is, volt pazar bankett az Iparművészeti Múzeumban néhány nappal a szerkesztőség bezárása előtt és így tovább. Egyedül én nem hittem nekik, s időben beadtam a felmondásomat, annak ellenére, hogy a tulajdonos családnak a médiaüzleti ágazatért felelős tagja telefonon felhívott, hogy ne tegyem.

Talán azért voltam bizalmatlan, mert egy stockholmi tréningen megtapasztaltam: nem érdekli őket a szakmai véleményünk arról, hogy Magyarországon, ahol a Heti Világgazdaság, a Figyelő, a Világgazdaság, az országos lapok színvonalas gazdasági rovatai szállítják az információt, nem érvényesek a Baltikumban jónak bizonyult módszerek, ahol a Pravdát váltották a skandináv cég által gründolt testvérlapjaink. De leginkább azért voltam szkeptikus, mert azt láttam: itt nekünk semmiben nem lehet szavunk; a tulajdonosnak lehet csak véleménye, miközben persze hibás döntéseiért elsősorban mi szívunk.

A gyárak tömeges bezárását már nem is említem. De azóta a rádiós és a tévés elbocsátások tömegéből is lehetett volna tanulni. Ezekre szervezkedéssel válaszolni. Ehhez képest vajon mikor veszik már észre e folyamatok vesztesei, hogy ez a rendszer sem a társadalom egészét szolgálja? A kisember érdekeire még annyira sincs tekintettel, mint az előző. Arra a kisemberre sem, aki mondjuk újságíróként, hamis értelmiségi tudatától vezérelve, kevésbé kiszolgáltatottként gondol önmagára, s némi felsőbbrendűséggel néz le az ő szemszögéből valóban nyomorultak tömegére.

Azért hamis tudatú ez az értelmiség, most épp a Népszabadság médiamunkásainak kárvallottjai, mert magát hol baloldalinak, hol liberálisnak – vagyis lényegileg egymástól távol álló értékek képviselőjének – tekintette és tekinti az úgynevezett balliberális pártpolitikusokkal együtt. Márpedig ez mind vészesebb tudathasadáshoz vezetett, amit tükröztek a lap cikkei. Nem mellesleg, ez is az egyik fontos oka lehet annak, miért fordultak el a korábbi választók az ideológiai zsákutcákban kavargó, említett politikusoktól. A következményeket itt is és ott is, a médiában és a közéletben egyaránt, elszenvedik a helyzet okozói, illetve a képviselet és szócső nélkül maradt egykori híveik, s szerintem idővel az osztatlan hatalomgyakorlással fenyegetett ország egésze is.

Mikor döbben rá végre legalább a magát balnak mondó oldal, hogy Marx alaptételeit a kapitalizmusról a XXI. század sem cáfolja, még ha szobrát el is távolították a közgazdasági egyetem aulájából?#

Címkép: A Népszabadság belátható időn belül bizonyosan utolsó, 2016. október 8-án megjelent száma