A Lajtán túli világ megingatása ezer éve sem sikerült.

„Ha bajkeverő akarsz lenni az Unióban, akkor kövesd Orbán Viktort” – vonta meg a mérleget a Politico brüsszeli kiadványa a magyar kormányfő, valamint az olasz helyettes kormányfő és belügyminiszter Matteo Salvini, az olaszországi Északi Liga pártelnökének augusztus 28-ai sajtótájékoztatóján elhangzottakról. A cikk szerzője szerint az Uniónak megint felfájást okoz, hogy épp a választások előtt miként állítható meg a szélsőjobbos és populista eszmék minél nagyobb térnyerése.

Az aznapi itáliai média közéleti-politikai műsorait a két pártvezető közötti tárgyalásokról szóló beszámolók uralták. Egy elemző szerint az olasz közönség valójában most ismerte meg behatóbban Orbán Viktor nézeteit, amelyek nyomán mindjárt erősödött is az ottani megosztottság. De ezt ugyanúgy rejtve hagyta a hazai hívek előtt a magyar médiateret uraló kormánypárti sajtó, mint azt, hogy nacionalista alapon feloldhatatlan a tömeges bevándorlással kapcsolatos érdekellentét. Hogy mást ne mondjunk, az olasz kormányfő – ellentétben az Orbán Viktorral tárgyaló, koalíciós belügyminiszterrel – az Olaszországban partot érő menekülteknek, migránsoknak az európai államokban szolidaritás alapon való szétosztását követeli, amiről viszont a magyar fél, másokkal együtt, hallani sem akar. Ugyanis a magyar pártelnök szerint „a migrációt a tengeren is meg lehet állítani”, s csak „politikai szándék kérdése”, hogy akik bejöttek, azokat visszavigyék oda, ahonnan jöttek. (Utólag futottam bele nickgrabowski összefoglalójába, ami álláspontomat erősíti számos részlettel indokolva a véleményt – KDL)

Megsemmisítő vereség lett a vége

Miért, miért nem, bennem egyre inkább a történészek által a kalandozások korának nevezett, honfoglalás kori magyar törzsi magatartást juttatják eszembe az évek óta tartó orbáni manőverek. Pauler Gyula például ezt írja az 1899-ben megjelent A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt című munkájában:

„Még úgyszólván be sem fejezték az új haza elfoglalását, mikor már megkezdték becsapásaikat a szomszéd országokba. (…) Félszázadig, lehet mondani, úgy volt, mintha egy százakra és ezrekre menő szegénylegénycsapat rohanná meg és sarczolná büntetlenül Európát. (…) Nagy becsapásaiknak azonban véget vetett Németországnak consolidatiója”.

Jó száz évvel később Romsics Ignác – Paulernek egyáltalán nem ellentmondva – így vonta meg a rabló hadjáratok mérlegét Magyarország története című művében:

„970-ig, tehát a honfoglalást követő jó két emberöltő alatt a magyarok 47 kisebb-nagyobb hadjáratot indítottak Európa közelebbi és távolabbi vidékeire. (…) Jó fél évszázadig a magyar seregek verhetetlennek bizonyultak. Ennek egyik oka Európa egy részének széttagoltsága volt, a másik pedig a keletről hozott könnyűlovas harcmodor mesteri alkalmazása. (…) A magyarok és az Atlanti-óceán partvidékeit fosztogató vikingek meg-megújuló támadásai elleni védekezésül a nyugat-európai városok kőfalakat, a tartományurak és nagyobb földbirtokosok donjon típusú kővárakat emeltek. Ostromgépek nélkül ez utóbbiak lényegében bevehetetlenek voltak. (…) A hatékony védekezés másik eszköze a hadszervezet megreformálása volt. A talpig vasba öltözött lovasok rohamával szemben a nyilazó gyalogság és a könnyűlovasság egyaránt tehetetlen volt”.

A szövegeket olvasván akár párhuzamos gondolatunk is támadhat: még be sem fejeződhetett a rendszerváltozáskor olyannyira áhított nyugati társadalmi értékrend meghonosítása, már azok hazai fellazításán, sőt külföldön való megingatásán munkálkodnak az idestova egyvégtében évtizede kormányzó politikusok az itthon maradtak nagy részének és az erdélyi magyarok szavazataival, hallgatólagos támogatásával. Holott a jó ezer éve történtek következményei közismertek. Az Augsburg megsarcolására készülő kalandozó kalandorok 955. augusztus 10-én megsemmisítő vereséget szenvedtek I. Ottó német királytól, a német-római császárság későbbi megalapítójától. Pauler szerint

„a magyar sereg majd egy szálig elveszett és vezérei, Lél és Bulcsu vagy Bölcs akasztófára kerültek s e vereségek nyomán egymásután szerveződtek a német keleti határon a markok, hogy bástyául szolgáljanak a támadások ellen”.

Romsics azt teszi hozzá ehhez, hogy

„A magyarságnak, ha önálló akart maradni, a törzsi-nemzetségi széttagoltság helyébe a nyugat-európai mintákat követve erős államot kellett létrehoznia.”

Putyin már Nyugaton vizitál

Nyugat-európai mintákat követve erős államot létrehozni! Érti, aki érteni akarja a múltból jövő üzenetet. Aki meg nem, az a vezér által sugallt álomvilágba feledkezve arra sem akar gondolni, vajon Orbán miért nem ejt szót nyilvánosan sem az erős ország talpkövét jelentő gazdaságról és a pénzügyekről, sem az oktatás helyzetéről, sem az egészségügyben elérendő célokról, sem a nyugdíjak jövőbeni finanszírozási hátteréről, hogy a hadsereg állapotával való nyilvános szembenézésről már említést se tegyek. Ehelyett a vízcsapból is a migránsozás folyik. Korábban, és azóta is a német kancellárnak, most pedig a németek és a spanyolok mellett a francia elnöknek ugrott neki a magyar vezető.

Kétségtelen, hogy Nagy-Britannia kihátrálása után megerősödött a Nyugaton belüli vezető szerepért való helyezkedés. Ám a németek és a franciák közötti osztozkodásban láthatóan még Ausztriának is értékesebb lapokat osztanak, mint a csupán formálisan önálló, minden perspektivikus mutatóban lefelé tartó Magyarországnak. Jól jelzi ezt az a kitüntetett figyelem, amivel – minden fenekedés ellenére – az említett három nyugati állam vezetői egyre személyesebb kapcsolatokat ápolnak az orosz elnökkel. Velük szemben a magyar kormányfő olyan országot irányít, amelynek nincs önálló gazdasági mozgástere, amelynek ipari termelése döntően a német cégekéhez kötődik, s amelynek pénzügyi folyamatait az Európai Unió, illetve az USA által uralt financiális rendszer határozza meg.

Ezek biztosítják Orbán hatalmának anyagi hátterét. Éppen ezért ő maga, vezetőtársaival egyetemben, nem győz akár színfalak mögötti szolgálatokkal is kedvében járni a multinacionális tőke letéteményeseinek. Mint ilyen, legfeljebb a küldönc szerepét játszhatja el a világgazdasági és világpolitikai nagyjátékosok között. Úgy vélem: ezt csak ideig-óráig leplezheti el hívei elől azzal, hogy Nyugat-Európában kalandozva kardoskodik és hangoskodik. Akárhogy nézem, az ő útját követve a sorsa – a sorsunk – törvényszerűen az lesz, mint eleinké 955-ben, illetve 970, az utolsó bizánci rabló hadjárat után. Márpedig az nem volt egy fáklyás menet, amit még a propaganda jegyében fogant népszórakoztatás olyan termékei sem képesek teljesen figyelmen kívül hagyni, mint az István a király rockopera...

A nemzeti elegyíthető az európaisággal

Augusztus 30-án, Dániából már meg is üzente Emmanuel Macron francia államfő a magyar és az olasz politikus milánói találkozóján elhangzottakra utalva: ha Orbán Viktor és a hozzá hasonlóan a populizmusra építő, pártjának támogatottságát immár nemcsak északon, hanem az egész Itáliában növelő Matteo Salvini a legfőbb ellenfelüket látják benne, akkor igazuk van, mert ő nem hagy teret a hozzájuk hasonló nacionalistáknak, és azoknak, akik gyűlöletbeszédet terjesztenek. Magyarán, a hetvenkedés következménye végső soron ugyanaz lehet, mint majd ezeregyszáz évvel ezelőtt: a kontinentális Nyugat – amely ma előbb-utóbb Oroszországgal lesz kénytelen összefogni, hogy ellenálljon az angolszász gőzhengernek – feltehetően megtalálja az értékeit kikezdők, az érdekeit keresztezők ellenszerét. S hogy miként, arra Macron is utalt, aki immár nem állította szembe egymással a nemzeti identitást az európaisággal. Ellenkezőleg, egy dán diák felvetésére ezt válaszolta a minap:

„Azok, akik egy globalizált nép eljövetelében hittek, nagyot tévedtek. Szerte a világban a népek legmélyebb identitását látjuk visszatérni. És ez lényegében jó dolog. (…) Olyan, hogy igazi dán, nem létezik, hiszen európai már. Ugyanígy az ön nyelve nem kizárólag dán: az európai nyelv részét képezi. Ez igaz a franciákra is.”

Mindez pontosan jelzi, hogy a nyugat-európai gondolkodásmód korántsem olyan rugalmatlan, mint amilyennek Orbán propagandistái láttatják. De persze erőteljes figyelmeztetések is rendre megfogalmazódnak. Érzékelhetően nő azok türelmetlensége, akik az Európai Unió támogatásainak megvonását egyre hangosabban követelik az úgynevezett európai értékek megszegőitől. Persze, azt mondhatjuk erre: sok ok miatt is képmutató az ilyen felvetés. De a történelem megannyi példájából illene okulnunk: a kettős mérce alkalmazásáért az erősebbet sosem szokták felelőssé tenni. Legalábbis úgy nem, hogy annak hátrányos következménye lenne azok számára, akiknek a kezében az adulapok vannak. A gyengébbek – így az orbáni kormányzat – aligha apellálhatnak erre a kiváltságra. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor, a Fidesz vezetője és Matteo Salvini, az Északi Liga vezetője Milánóban (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs / MTI)

Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #