Életre szóló élmény a Budapesten színpadra állított Carmina Burana.

A kritikusok majd szakmailag is értékelik. Átlagos nézőként csak annyit írnék ezen a helyen a szeptember 22-ei bemutatóról: okkal hirdeti a budapesti operai évad programfüzete a „Carmina Burana”-t azzal, hogy a produkció a világsikert is megcélozza. Egyszóval, ha valaki teheti, ne mulassza el megnézni az Erkel Színházban, októberben még sorra kerülő előadásokat. A Mezzo-csatornán nemrégiben láttam a mű egyik külföldi feldolgozását. Ahhoz képest állítom, hogy lélegzetelállító a budapesti társulat magával ragadó összjátéka.

Ha valaki azt kérdezi, miként kerül ebbe a közéleti blogba egy színházi előadás recenziója, annak azt válaszolom:  talán megbocsátható a bloggernek az a gondolata, hogy egy ilyen teljesítményről hadd értesüljenek minél többen. Ugyanakkor a bemutató mégiscsak ürügy arra, hogy – a Bekiáltás közéleti jellegének megfelelően – egy kis csavarral lehetőséget kínáljak arra, hogy az olvasók véleményt nyilváníthassanak a mostanság zajló, a budapesti Operaházat is elért kultúrharc fő kérdéséről. Az írásom után felkínált szavazás ad erre módot a nagyérdeműnek. Hát éljen vele!

Bogányi Tibor karmester koncepciója szerint állították színpadra a megtalálásuk helyéről Benediktbeuerni dalok-nak (Carmina Burana-nak) nevezett gyűjteményre építő alkotást. Fortunáról, a szerencse forgandó voltáról, a szerelemről, az élet örömeiről, gondjairól szóló 13. századi, világi szövegek születésének hangulatát, az ismeretlen költő(k) tépelődéseit jeleníti meg az előjáték. Ehhez a baloldali igazgatói páholyba bevonuló, korabeli hangszereken játszó zenészek teremtenek hol fergeteges, hol visszafogott légkört.

Amikor pedig mindez eltűnik a „múlt ködében”, a szövegekre a Carl Orff által 1937-ben írt, kantátává komponált mű szippant be. Természetesen a hatás alapja a hol a ritmusra építő, hol könnyed hangulatot árasztó, hol fájdalmasan dallamos muzsikával elvarázsoló, összességében grandiózus zenemű. Mindezt azonban már-már valószerűtlen magasságokba emeli az erőteljes zenekar, a bravúros teljesítményt nyújtó három énekes szólista – Miklósa Erika, Horváth István, Haja Zsolt –, a monumentálisan zengő vegyes kórus, a gyerekkórus üdesége, a Magyar Nemzeti Balett művészeinek harmóniával telített mozgása, továbbá a lüktető képek látványa.

Az erőteljes zenemű budapesti előadásában az elejétől a végéig szervesen beletartoznak a vetített mozgóképek, amelyek a színpad egészét, s magukat a kórusokat is szinte magukba olvasztják, egyszersmind fokozzák a monumentalitást. A szüntelen mozgásban-lebegésben csaknem megszűnik a színpadi valóság és a képzelt világ közötti határ. Valahogy úgy – vagy talán a mai technikai lehetőségek miatt még úgyabbul –, ahogyan ezt maga a szerző megálmodta egykoron. És ez a világon talán először valósulhatott meg ténylegesen is Carl Orff instrukciója szerint. Az operaház innen elérhető képgalériája épp csak érzékeltetni képes a színházban átélhető, életre szóló élményt. #

CÍMKÉP: Egy jelenet az előadásból (Forrás: Magyar Állami Operaház honlapja)

Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Véleménye fontos az orientálásomban. Gondoljon arra, hogy így fizet az egyébként ingyenes tartalomért! ##