Már ma is fizetjük az elesetteket kirekesztő magatartásunk árát.

Karácsony van. Mikor kiáltsa világgá az ember, ha nem ekkor, hogy a magyar társadalom felső százezre kitaszítja a nemzetből az alsó egyharmadot–egynegyedet? Persze a két-három millió vazallus és a két-három milliós, többé-kevésbé független tömeg beletörődésétől, esetleges hallgatólagos helyeslésétől, ritkább esetben szélsőséges fröcsögésétől kísérve.

Az úgynevezett perverz újraelosztás módját részletesen, és sokak szerint talán ünneprontó módon mutatja be Bass László egyetemi oktató, szegénységkutató a Magyar Hangnak az ünnepekre nyomtatott számában:

Az adóval is büntetik a szegényeket

A következmények drámaiak. Még az életidegen központi adatok szerint is másfél millióan tartoznak az úgynevezett jövedelmi szegénységi kategóriába. Eszerint egy kétfelnőttes, kétgyermekes családnak összesen 160 ezer forintból már tisztességesen meg kellene élnie. A Központi Statisztikai Hivatal csak az ez alatti családi jövedelműeket tekinti szegénynek. A korábban használt létminimum-számítás szerint – amely a táplálkozásra és az összes más szükségletre fordítandó összeggel kalkulál – legalább 250–300 ezer forintnak kellene befolynia a családi kasszákba. Ám ma Magyarországon három-négy millió ember nem ilyen körülmények között él.

„Láthatóan ez egy elhatározott szándék, hogy alul büntetni kell” – jelenti ki Bass László a konzervatív Magyar Hangnak adott interjúban. Az viszont a kormánypárti Mandiner.hu cikkéből derül ki, hogy a jövőben is ehhez az elvhez tartja magát az Orbán-kabinet. Novák Katalin család- és ifjúságpolitikáért felelős államtitkár derűt és elégedettséget tükröző fényképe alatt harsányan hirdeti a cím: „Még több támogatást kapnak a családok 2019-ben”. Az összefoglaló szerint „2010-hez képest duplájára nő a családok támogatására fordított összeg, ami így meghaladja a 2000 milliárd forintot. A kétgyermekesek családi adókedvezménye tovább emelkedik. Decembertől már a kétgyermekes családok is hozzáférhetnek tízmillió forint értékben a családi otthonteremtési kedvezményhez (csok) kapcsolódó kamattámogatott hitelhez. A nagycsaládosok hitelét pedig tízről 15 millió forintra emelték fel”.

Csupa jó hír, amelyekkel több mint ötszáz kormányközeli médium szórja tele az ország minden szegletét ezekben a napokban. Egyedül az marad rejtve, hogy a hatalom elsősorban továbbra is azokat kedvezményezi a mindenki által a költségvetésbe befizetett adókból, akik jobban keresnek, mint az átlag, s akik a saját és a magyar körülmények között tehetős családjuk erőfeszítései révén már fel tudtak mutatni valamit. Hogy aztán mi lesz például az ötvenezer rendszeresen éhező gyermekkel, akik szerencsétlenségükre eleve elesett családokba születtek, arra nincs válasz. És még sok mindenre nincs felelet:

Nincsenek válaszok? Már a kérdéseket is csak szűk szakmai körökben illik feltenni. Mert nem csupán a kormány söpri szőnyeg alá ezeket a problémákat, de azok sem akarnak szembesülni a helyzettel. akiknek éppen jól megy, akik még mindig kihúzzák valahogy a hónap utolsó napjáig.

A gyengék és a betegek maradnak

Látunk, és mégis vakok vagyunk. A néhány száz milliárdos, meg a pár százezres felső-középosztálybeli nyilván arra gondol: legfeljebb külföldről hozat magának szakembert, ha szüksége lesz rá. Külföldön taníttatja a gyermekét és unokáját, külföldön gyógykezelteti majd magát. De még ők is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy váratlanul azok közreműködésére lesz szükségük, akik a nagy szegénységben, elesettségben, a társadalom peremére szorítva, a hatalom által szándékosan nyomorba taszítva gyerekként nem kaptak lehetőséget arra, hogy majdan számos foglalkozási ágban képzett szolgáltatók, egészségügyi dolgozók, hivatalnokok, óvodapedagógusok, tanítók, tanárok legyenek. De akkor már késő lesz pótolni a pótolhatatlant, az elvesztegetett évtizedeket. S minthogy némileg már ma is az a helyzet – amint erre Csaba László közgazdász-akadémikus szintén a Magyar Hangban mutat rá –, hogy „a fiatalok közül a legjobb elmék, a leginkább vállalkozó kedvűek hagyják el az országot, miközben a gyengék és a betegek maradnak itthon”, érthető miért tapasztalja máris mindenki lépten-nyomon a szolgáltatási és a munkakultúra színvonalának, nemkülönben a mindennapi viselkedés kultúrájának szembetűnő csökkenését. Könnyű elképzelni, milyen lesz majd akkor itt az élet, ha az esélytelenségre kárhoztatott másfél–négymillió ember az eltávozó fiatalok, illetve az idősek helyére lép. Már ha egyáltalán képes lesz a helyükre lépni...

Nem a migránskérdés az igazi gond, a jövőt beárnyékoló tragédia a mai Magyarországon, hanem ez, amit önös érdekből elfedeznek a politika hatalom birtokosai az örökös „migráncsozással”. Persze a többség látja, érzékeli, esetleg csak érzi a veszélyt, de azzal menekül a szembenézés elől, hogy azt mondja: hát miért nem tanulnak, iparkodnak, mint annyi más. Eközben nem gondol bele, milyen lehet emberpalántaként felnőni egy olyan közegben, gyakran nyomortanyán, vagy csak úgymond tisztes szegénységben, ahol senki nem ösztönöz a továbblépésre, vagy ha ösztönözne is, képtelen előteremteni hozzá a lakhatás, a taníttatás, a művelődés, a ruházkodás, az utaztatás egyre növekvő költségeit. Hogyan lehet felelőssé tenni valakit a sorsáért, ha gyerekként nem kapta meg – szüleinek örökölt kitaszítottsága miatt nem is kaphatta meg – azt a segítséget, amit a megmondó ember saját családjában megkapott, s amit ő továbbörökített a gyerekére, s az unokájára? És mégis ez történik. Ujjal mutogatunk a szerencsétlenekre: maguk tehetnek róla, akkor oldják meg a problémájukat is maguk.

A stigmák újratermelik az előítéleteket

A világban nem ismeretlen ez a jelenség. Yuval Noah Harari, az ismert történész többek között az előítéletekre épülő stigmaképződés ördögi köreinek kialakulását és fennmaradását mutatja be amerikai és indiai példákkal Sapiens, Az emberiség rövid története című, négyszáz oldalas, a jelenségeket újszerű megvilágításba helyező könyvében. Az erről szóló összegzésben azt írja:

A rendszerváltozás utáni, a társadalmi rétegek közötti átjárást gyakorlatilag felszámolt Magyarország már ebben az ördögi körben keringve zuhan lefelé. Úgynevezett elitjének és lakosságának nagy része ridegen szemléli, ahogyan környezetében mind többen szorulnak ki a nemzet tényleges tagjai közül. Eközben elgondolkodni sem hajlandó azon, hogy mivé lesz a partvonalon kívülre került rétegek egyszer óhatatlanul hiányzó, kiaknázhatatlanná tett, potenciális energiája. Mi lesz a következménye mindannyiunk számára a közöttük is ott lévő tehetségek elkallódásának, mert nem kapnak még kora gyerekkorban biztatást, támogatást, kézzel fogható, folyamatos segítséget a társadalmi integrációhoz? Másként fogalmazva: ha ez a társadalom életre való, akkor nem egyszerűen emberbaráti, sőt keresztényi szeretetből – ami, nem vitatva hangoztatóik őszinteségét, jobbára írott malaszt maradt kétezer év óta –, hanem a jövője érdekében kellene az elesettek egyre növekvő (!) rétege felé fordulnia. Ezzel szemben a magyar világ szegregáló, kirekesztő világ, amiért mindenekelőtt a kormányokat – közöttük ezt a mostanit különösen – a bevett egyházakkal együtt terheli a felelősség.

Változnia kell a kormányzati felfogásnak!

Kevesen, de vannak még, akik tudják, mit kellene tenni az elesettek, mindannyiunk érdekében is szükséges, integrálása érdekében. Elsősorban mozgósítani kellene e kevesek tudását, s akár erőn felül is pénzt, képzett szakemberek tömegét kellene rendelni ténykedésükhöz – kormányzati akarattal! Városi és falusi családokhoz, ma már egész körzetekhez, régiókhoz kellene irányítani őket! Jól megfizetve, mert rajtuk múlik, hogy Magyarországnak lesz-e jövője! Bármilyen nemes is a szándék, a mostani helyzeten nem változtatnak a karitatív karácsonyi segélyakciók, alapítványi, egyéni kezdeményezések. Pótcselekvés az egyházak élelmiszer- és ruhaosztó próbálkozása is, mert nem a gyökerénél kezeli a bajt. Még akkor is pótcselekvés, ha a miniszterelnök felesége adja hozzá az arcát, ahelyett, hogy emberségesebb, az ország humán tartalékainak kiaknázását előtérbe állító kormányzásra sarkallná a férjét. És ha valaki helytelennek találná ezeket a mondatokat, kérem, nézzen bele bármely független elemző dolgozatába! Ezek arra hívják fel a figyelmet, hogy minden tekintetben felül kell emelkednünk az eddigi megközelítéseken:

A média központosításával, a helyi politizáló közösségek felszámolásával, az ellenzéki pártok kormányzati akaratokra és belső okokra visszavezethető ellehetetlenülésével, a szakszervezeti tevékenység korlátozásával mára odáig jutottunk, hogy az ebben a cikkben is érintett összefüggések a társadalom nagyobb része előtt rejtve maradnak. Különösen rejtve maradnak a leginkább kiszolgáltatottak előtt. Ám, nem győzöm ezt kétszer is aláhúzni, ennek árát már ma is fizetjük, s idővel még inkább fizetni fogjuk. Olyannyira, hogy mindezek együttes hatásaként – nem ódzkodom ezt leírni – egy újabb Trianon felé sodródik az ország. Egy olyan csonkolás felé, amiért – az 1920-as eredeti sorsdöntésnél is jóval nagyobb mértékben – elsősorban magunkat okolhatjuk, ha ilyen lelketlenül, egyszersmind esztelen ön- és közveszélyes módon viszonyulunk azokhoz, akiket ma egyre inkább csak szavakban tekintünk nemzettársainknak, holott nélkülük közösségként nem maradhatunk talpon. Ráadásul történik mindez egy olyan időszakban – amiként Orbán Viktor egykori tanácsadója, Csaba László is kifejti –, amikor: „az Európai Unió meghatározó erőivel és a szomszéd államok legtöbbjével kimondottan fagyos a viszony, a nemzetközi sajtó és a legtöbb állam közvéleménye tamáskodva figyeli kormányzatunk megnyilatkozásait és sokszor támogatói által sem értett gyakorlatát – a volt macedón kormányfő védelmétől a letelepedési kötvényekig terjedő körben”.#

KÉPEK: Ételosztás Budapesten, 2018 karácsonyán. (Az ünnepeken minden nap, 11 órától meleg ebédet oszt a rászorulóknak az Ételt az Életért Alapítvány, de a sorállás már reggel elkezdődik ehhez – az Index felvételének képernyőképe)

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!