Cinkosként a lopásban

A közvagyon gátlástalan fosztogatása csak ott lehetséges, ahol a középosztály és az egyházak is cinkosságot vállalnak a nekik nyújtott előnyök miatt.

orbankarmelitakolostorpapainunciussal.jpg

Az egyházaknak juttatott euró- és forint milliárdokról szóló adatok sora látott napvilágot az elmúlt hét második felétől. Először május 8-án, szerdán az Index rukkolt elő azzal, hogy egyre nő a távolság az egyházi, illetve az állami iskolák pénzügyi támogatása között. Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősség Intézet Budapest ügyvezetője többek között azt állította:

„A 2017/2018-as tanévben már majdnem négyszeres volt a különbség. Miközben egy egyházi iskolába járó diák után 200 ezer forint működési költségekre fordítható támogatás jutott, az állami iskolák tanulóinak ennek csak a 27 százaléka, 55 ezer forint járt fejenként.”

A sorban Kövér László következett. Az Országgyűlés elnöke csütörtökön többek között arról tájékoztatta a magyarországi egyházi vezetőket, hogy

„A magyar állam 2010 óta több mint 2,3 milliárd eurónak (mintegy 725 milliárd forint) megfelelő költségvetési pénzt fordított az egyházak támogatására, csaknem 100 millió eurót (körülbelül 31,5 milliárd forint) a Magyarország határain kívül élő, Kárpát-medencei magyar ajkú keresztény egyházi közösségek finanszírozására. Kevesebb, mint egy évtized alatt 120 új templom épült, 2800 pedig megújult Magyarországon és a Kárpát-medencében. 2016 óta csaknem 30 millió eurót (hozzávetőleg 1 milliárd forint) fordítottak a Hungary Helps program keretében a világ különböző pontjain üldözött, vagy veszélynek kitett keresztényeknek a szülőföldjükön való megsegítésére.”

Szombaton Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára a Somogy megyei Karádon, a 600 millió forintból felújított római katolikus templom és az annak kertjében álló Szent Flórián-szobor átadása alkalmából tartott ünnepi szentmise előtt beszélt arról, hogy

„Amíg Európa nyugati felén sorra zárják be a templomokat, addig Magyarországon és a Kárpát-medence magyarok lakta településein mintegy 2800 templom újult meg és 120 épült fel az elmúlt kilenc évben a magyar kormány támogatásával.”

Nyilvánvaló, hogy az egyébként kereszténydemokrata párti államtitkár a Kövér Lászlótól már hallott, feltűnően kerek (!) számokkal operált. Talán abból a meggondolásból, hogy ő is mozgósítsa az ilyesfajta közlésekre hálásan reagáló szavazókat az európai parlamenti választások előtt. Mert bár a Fidesz–KDNP üzenete – Keresztényként kell megőrizni Európát a migránsok ellenében! – már eddig is jócskán elvakította azt a két és fél három milliónyi választót, akiknek nagy része egyébként nem gyakorolja a vallását, s még nem látott menekültet, de úgy látszik, a kormányzó pártok propagandagépezetének agytrösztje szerint nincs az a sulykolás, amiből ne lenne sok.

Pedig épp e hírek kapcsán tapasztalhattam meg magam is: nem létezik olyan észérv, ami eltántoríthatná a vakon hívőket, illetve az egyéni, meglehet kedvező tapasztalatokon túli országos összefüggéseket figyelembe venni nem hajlandókat. A fenti adatokat tartalmazó cikkeket ugyanis különféle megjegyzésekkel osztottam meg a Facebookon. A Soltész Miklóst is érintő tudósítás címére – „2800 templom felújításába szállt be a kormány” – például így reagáltam:

„Tévedés, nem a kormány finanszírozta, hanem az összes adófizető, minthogy a kormánynak nincs pénze. Egyébként üsse kő, ha a falvakba vezető, gyakran járhatatlan utakat is rendbe hozzák, aztán pap, orvos, meg pedagógus szintén lesz a településeken. Nem mellesleg a cikkben említett egyházmegyei forrás nagy része is az ország költségvetéséből származik. Csak, hogy világosan lássuk, kik és hogyan ékeskednek itt idegen tollakkal.”

A Kövér László által tartott tájékoztatóval foglalkozó írást azzal adtam közre, hogy „2010 óta elképesztő összegeket juttatott a kormány az adófizetők pénzéből az egyházi kincstárakba”. Az Index szerdai összegzését az egyházi iskolák megkülönböztetett támogatásáról ezzel a kommentárral terjesztettem:

„Akik mindezt – vagyis azt, hogy a lakosság kétharmadától vonnak el pénzt kevesek kiváltságaira – szavazatukkal támogatják, ideje, hogy minden nap meggyónják a mózesi parancsolatokkal és a krisztusi tanításokkal szemben álló bűnüket, mert akárhogy is nézem, lopásban részesek.”

Természetesen, felszisszent erre néhány ismerősöm, meg annak ismerőse. Megnyilatkozásaik lényege az volt, hogy az egyházak fejlesztésekre és felújításokra fordították a pénzt, nem ellopták, akkor pedig minden rendben van. Egyébként is „az egyházi fenntartású oktatási intézmények eredményesebbek” / „Az esélyegyenlőséget nem lehet,  és nem lehetett soha megvalósítani! / „Aki tanulni akart és akar, az a múltban és most is ki tud törni.” 

Velük szemben azzal érveltem: semmilyen szervezet nem ellenőrizheti, hogy az egyházak ténylegesen is arra használják-e fel a pénzt, amire kapták. Több oktatáskutató megállapítására – köztük Ercse KrisztaAz állam által ösztönzött, egyházasszisztált szegregáció mechanizmusa” című tanulmányára – hivatkoztam, miszerint az egyházi iskolák rugalmasabb szabályozási környezetben működhetnek. Például, nem kell szentírásként kezelniük a központi tanterveket, vagy amíg az államiak csak a központilag meghatározott, gyakran gyenge minőségű tankönyveket használhatják, az egyházi intézmények abból tanítanak, amiből akarnak, nem beszélve arról, hogy lefölözik a legjobb képességű gyerekeket, meghagyva a problémásabbakat az eleve rosszabb feltételek között dolgozó állami intézményeknek…

Menet közben még a Pitti Zoltán közgazdász által frissen közzétett adatokat is megosztottam arról, hogy a lakosság majdnem húsz százaléka, csaknem kétmillió személy szegénységben és szegregációban, kirekesztettségben él Magyarországon. Ezen belül az északkeleti régióban a lakosság egyharmada, a dél-dunántúliban egynegyede. De említettem további érveket is:

– Miközben az egyházakhoz szinte számolatlanul ömlött a pénz, hatalmas összegeket vontak el az önkormányzatoktól, az állami közoktatásból, az egyetemektől, az egészségügyből. Lenyelték a nyugdíjalapok pénzét, hagyják leszakadni a nyugdíjasokat. A devizahitelesekkel szemben – sok hasonló országtól eltérően – a bankok pártjára álltak.

– Az egyházi iskolákba járók négyszeres állami támogatását jórészt a nem egyházi iskolások szüleinek adójából finanszírozzák. És nem szégyellik magukat, akik mindezt így intézik és igénybe veszik Jézus nevében!

– Amikor egy társadalom érdekérvényesítésre képes része olyan politikát támogat, amelynek lényege, hogy a szegényebbeket relatíve még szegényebbekké teszik, az elesetteket még elesettebbekké azzal, hogy a tehetősebbeknek csoportosítják át a kisebb jövedelmű többségtől begyűjtött pénzt az ÁFA-n, az egykulcsos adórendszeren, a csak a tehetősebbek által igénybe vehető támogatásokon keresztül, akkor nem tudom azt mondani, hogy annak a társadalomnak a kedvezményezett része nem vesz részt a lopásban. A gazdasági-politikai elit közvagyon-fosztogatásának akkora mértéke, mint amekkora a szemünk előtt zajlik csak egy olyan országban lehetséges, ahol a nyomásgyakorlásra képes középosztály és a fölötte lévő rétegek ilyen-olyan módon cinkosságot vállalnak ebben a nekik a többség rovására biztosított előnyök miatt. Ez elvi és morális kérdés számomra, és független az egyéni helyzetemtől.

– Óriási a különbség aközött, hogy egy társadalom elitje törekszik-e az esélyegyenlőség feltételeinek megteremtésére, vagy eleve a szakadékok mélyítésén dolgozik, amivel persze a végén mindenki rosszul jár. E tekintetben ma a kádári vezetés törekvéseivel éppen ellentétes folyamatok zajlanak, önpusztító gyorsasággal.

– A zsákutcának, amelybe egyre messzebb haladunk, nem a migránsok az okai. A nyugati újgyarmatosítástól a jobb- és baloldalinak nevezett elit árulásán át a középosztály lapításáig sok mindenre lehet ezt fogni, de nálunk a migránsokra bizonyosan nem. Viszont a társadalom egésze olyannyira legyengül amiatt, hogy csak a húsz–harminc százaléknyi felső réteg érdekeit képviseli a kormány, hogy egy tényleges migránsáradat miatt – ami akár akarjuk, akár nem – vélhetően be fog következni, a magyar kultúra el fog tűnni. Egyszerűen azért, mert az érdekérvényesítő képességgel rendelkező, így a társadalmi javak, támogatások nagy részét akkumuláló családokból kikerülő, itt kiképzett fiatalok többsége elhagyja az országot. A beléjük fektetett pénz és erőfeszítés nem itthon fog hasznosulni, holott az a fedősztori, hogy ők lesznek a magyarság keresztény kultúrájának fenntartói.

Velük szemben a legszegényebb, majdnem kétmilliós réteg számára az elemi feltételek sem állnak rendelkezésre az előbbre jutáshoz. Az őket követő további, legalább kétszer kétmillió is hátrányokkal küzd. Nem kapják meg azt a tudatot és életmódot is formáló társadalmi segítséget, ami a civilizált élethez lenne szükséges. Ezért egyre nagyobb tömegek deklasszálódnak (a közbeszéd szerint: elcigányosodnak) a falvakban és a városokban egyaránt. Ha a kormány nem lép, akkor hiába a sok új templom, meg a régiek felújítása. Először is nincs elég pap, másodszor pedig bezárják az iskolákat. Értelmiség nélkül maradnak a kisebb településeken élők, aminek beláthatatlan a következménye.

Ám vigyázat! Az óhatatlanul bekövetkező muszlim invázió hittérítői fel fogják karolni mindazokat, akiket a mi ájtatos keresztény vezetőink magukra hagytak annak érdekében, hogy az egyházakkal együtt jól megtömhessék a saját zsebüket. Aki ezt képtelenségnek gondolja, javaslom, tanulmányozza a Balkán korábbi, illetve a mai Oroszország muszlimok által lakott körzeteinek, autonóm köztársaságainak, illetve a Szovjetunióból kivált, nagyrészt iszlám vallású országok társadalmi folyamatait!

De mondanom sem kell, minden érvem falra hányt borsónak bizonyult a Facebookon zajlott, egyébként kulturált eszmecserében. Akárhogy csűrtem-csavartam, akárhány tényt állítottam szembe a magasztalt, a Karmelita kolostorig felkapaszkodott politikai vezető által képviselt rezsim társadalmi igazságtalanságairól, már most is érzékelhető káros következményeiről, ezúttal is megerősödött a korábbi, hasonló helyzetekben szerzett tapasztalatom. Minden erőfeszítés hiábavaló a szerencsésebbeknek arról való meggyőzésére, hogy ha egy társadalomból kivész a szolidaritás, ha egy társadalomban az érdekérvényesítésre képes rétegek évtizedeken át a többiek eltiprásával, esélytelenségbe taszításával jutnak kiváltságos, sőt csupán a középosztálybeli pozíció megtartását lehetővé tevő helyzetbe, akkor az a társadalom előbb-utóbb feléli erőforrásait. Tudom, hogy szinte értelmetlen, de már most szólok: a jövőben is ismételni fogom az érveimet. Mert e tekintetben magam is osztom a kormányzók propagandaagytrösztjének véleményét: nincs az a sulykolás, amiből ne lenne sok. Arról meg igazán nem én tehetek, hogy a rossz ügyekre rábeszélés esetében ez mindenkor hatékonyabb volt. #

UTÓÉLET: A Facebookon még folytatódott az eszmecsere. Egyértelművé tettem: nem az a baj, hogy az egyházi intézményeket, köztük az iskolákat támogatják, hanem az, hogy ezt abból a pénzből teszik, amit nem adnak oda a kevésbé jó érdekérvényesítő képességű tömegeket képző állami iskoláknak. Az is az érdekérvényesítő-képességhez tartozik, hogy ki milyen családba születik, mennyire motiválják őt már gyerekkortól, nem beszélve a családi anyagi támogatásról. Én egy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol legalább kísérlet történik az objektív hátrányok leküzdésére, mint mondjuk Finnországban, s még néhány más helyen. De az a gyanúm, hogy a mai középosztály idősebb, ma már szegregációpárti tagjai közül sokan nem lennének azok, akik, ha anno, az átkosnak mondott Rákosi-, illetve Kádár-rendszerben nem részesülnek pozitív diszkriminációban. De úgy látszik, ezt többségük már elfelejtette. Még inkább utódaik. Mint mondjuk Orbán, Kövér, meg Áder, hogy másokat most ne is említsek. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor miniszterelnök és Mario Zenari nuncius a miniszterelnök hivatalában, az egykori Karmelita kolostorban, 2019. január 22-én. 2010 óta elképesztő összegek kerültek az egyházi kincstárakba (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)