Megalázták Orbánt Washingtonban

A jó rendőr–rossz rendőr játszmába sodorták a magyar kormányfőt.

trumporbantalalkozo20190513fotoindex.jpg

Egyelőre a legtöbben azt találgatják, miről volt szó tulajdonképpen Donald Trump amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök május 13-ai, washingtoni találkozóján, s hogy milyen kötelezettségeket vállalt a kormányfő. Ebbe a találgatásba nem szállok be. Már csak azért sem, mert a világpolitika egésze szempontjából nem igazán oszt vagy szoroz a szuperhatalom és a parányi ország vezetőjének találkozója. Ha valaki kételkedne ebben, tekintse át, mennyire intenzívvé kezdenek válni az amerikai–orosz kapcsolatok azóta, hogy az amerikai különleges ügyész egy hónapja közzétette vizsgálatának eredményét: Trump vétlen Oroszországnak a 2016-os amerikai elnökválasztásokba való állítólagos befolyásolásában.

De ha még ez sem elég, a kétkedő hallgassa meg az amerikai elnöknek a magyar kormányfő jelenlétében elhadart, már-már az egykori szovjet Pravda sikerjelentéseit idéző monológját az amerikai–kínai vámháborúról, ennek az amerikai gazdaságra neki köszönhetően pezsdítő hatásáról, az amerikai foglalkoztatottság páratlan eredményeiről, az amerikai farmerek hősies helytállásáról. Nyilván érti az olvasó, hogy arra célzok: ha másból nem, az Orbán jelenlétében röpködő, magyarországi ésszel felfoghatatlan dollár száz- és ezermilliárdokból végre meg kellene értenie mindenkinek nálunk, hogy a világpolitikai és világgazdasági játszmákban legfeljebb kibicek lehetünk.

Külföldön is a híveinek játszik

Bármit állít erről, Orbán Viktor nem egyesítette ezt a kis nemzetet, hogy erőssé tegye, s végre saját lábára állítsa, hanem főleg a képzelt külső erők ellen, leginkább saját hatalma megtartásáért futkos évek óta ide-oda, hogy elvakult választói szemében jelentős nemzetközi tényezőként jelenítse meg önmagát. Miközben kezére játszott a világgazdasági konjunktúra, és segítették rezsimjének kiépítését az Európai Unióból érkező jelentős összegek, hagyta, hogy tönkremenjen többek között az egészségügy és az oktatási rendszer. A kormányzatnak nincs programja arra, hogy áttörést érjünk el a használható idegen nyelvtudásban, a tömegeknek a digitális forradalomba való, a szórakoztatáson túlmutató bekapcsolásában, az internet veszélyei elleni védekezésben.

Az ország képtelen érdemi változást elérni a közlekedési infrastruktúra fejlesztésében különösen a leszakadásra ítélt térségekben. Magyarországon milliós tömegek számára egyre inkább elérhetetlenné válnak a civilizáció elemi feltételei: megfelelő lakhatási körülmények, egészséges ivóvíz, orvosi ellátás, a nagy többség számára esélyteremtő iskolarendszer. A még mindig alacsony bérek, az alacsony jövedelműek túladóztatása, nem utolsó sorban a mindennapok kiszámíthatatlansága, a mindenhová befurakodó politika mocska, a munkahelyeket uraló feudális önkény és szervezetlenség miatt százezrével hagyják el az országot a legtehetségesebbek és így tovább. Ha valaki ez ellen tehetett volna, akkor Orbán és köre bizonyosan, hiszen a rendszerváltozás óta eltelt lassan három évtized idestova felében ő maga kormányfőként uralta az országot, társaival együtt pedig egyvégtében a közéletet.

De ez nem számított és nem számít a hívőknek, mert azok rendre hasra esnek vezérük előtt az Európában való kalandozásait kísérő handabandázásait hallván. Annyira elvakította őket a zavarkeltéssel szerzett kétes hírneve, no meg a konjunktúra révén a versenyszférában a jövedelmek végre kisebb növekedése, a kiemelt rétegeknek juttatott adományok, kiváltságok, kedvezmények, hogy nem akarták és akarják tudni sem, hogy az ország jövőjével kapcsolatos nagy kérdések megválaszolása helyett ide-odaszaladgálással tölti az idejét. Brüsszel ellen Moszkvánál protestált. Merkelre talán Putyinnak is panaszkodott, s megfordítva. Kijev ellen Washingtonnak üzengetett, s feltehetően a Kremllel is egyeztetett. Eközben azért Pekinget is a háta mögött igyekezett tartani az összes többi ellenében.

Orbán ügyesen gazsulált

Zseniális politikus – mondják erre sokan. Én viszont szégyellem magam, hogy Magyarország élén egy ennyire kétkulacsos, pávatáncos ember áll, akinek nyilvánvalóan a nullával egyenlő az erkölcsi érzéke. Az ő felfogásában a hatalomért bármilyen korlát átléphető és lerombolható. Ami elkeserítő: választói ugyanígy gondolják. Mert szerintük a haza nem lehet ellenzékben, márpedig a haza ők, és csakis ők, mindenki másnak hallgass a neve. No jó, adót fizethet! 

Orbán Viktor ezt a szellemet vitte magával az amerikai fővárosba, ahol hazai híveinek játszott. Ügyes tanácsadókkal megszitáltatta a lehetséges mondandóját, így csak azok a kijelentések maradtak fenn a rostán, amelyek édesen csenghettek vendéglátója fülében: az USA fejlődése és a magyarok; Magyarország és Amerika egy oldalon a migráció és a terrorizmus elleni küzdelemben, a kereszténység védelmében. Cserében meg is kapta azt a dicséretet, amire már annyira ki voltak éhezve a választói.  Miközben négyszemközt feltehetően ennél többről is szó volt, a két fél nyilvánosan újból és újból hangsúlyozta milyen nagyszerű vezető a másik. Így aztán láthatóvá vált, milyen az, mikor két populista politikus választási kampányol, akár van, akár nincs éppen választás. Főleg Trump volt az, aki alig törődött azzal, hogy ki feszeng mellette. Egy-két apróságtól eltekintve a világ bármely kis vagy közepes országának vezetője előtt elmondhatta volna, amit hallottunk tőle. Gondoljunk például arra, nem is oly rég milyen meghökkentően meleg szavakkal jellemezte az észak-koreai vezetőt, s azóta hol tart a kapcsolatuk...

Orbán viszont tényleg jó volt abban, ami egyébként is legfőbb erőssége: ügyesen gazsulált. Ebbe ugyanis bőven belefér a szemtől szembeni, illetve a nyilvános mézesmázoskodás és a hát mögötti fúrás-faragás. Előbbi netovábbjaként magyar részről még rá is tettek két lapáttal. Szíjjártó Péter külügyminiszter szinte lelkendezett, hogy mennyire kifejezte Orbán iránti szimpátiáját az amerikai elnök. Mellesleg, hogyne lett volna szívének kedves, amikor szó szerint olyan kifejezésekkel operált a magyar kormányfő, amilyenekkel Trump szokott. Mondhatni Orbán olyan volt az USA vezetője számára, mint a visszhang Tihanynak. Ráadásként Orbán Viktor utólag közzétette, hogy Trump mennyire világosfejű vezető – bár az elnök hajszínére tekintettel ezt a jelzőt talán elhamarkodta –, s hogy milyen célratörő ember, aki pontosan tudja, mit akar. A jelek szerint tehát Putyin után immár Trumpot is szolgálja Orbán mindenekelőtt abban a játszmában, hogy akadályozzák Európa további egységesülését. Ez – legalább egy föderatív államszövetség erejéig – ugyanis előfeltétele annak, hogy az öreg kontinens országai ne őrlődjenek fel az amerikai–kínai–orosz katonai és gazdasági hatalmi szkanderezésben.

Feltörölték vele a padlót

Már megbocsásson a világ, de az én szememben megalázó volt mindaz, ami a Fehér Házban Donald Tump és Orbán Viktor között a kamerák előtt lejátszódott, s amit azt követően a magyar vezetők közzétettek! Góliát és Dávid küzdelmében Dávid – aki jelen esetben Magyarországot képviselte – még a méltóságának megőrzésére sem volt képes. De persze ilyen célja eleve nem volt. Ha valaki azt mondja erre, igencsak túlzásba estem, annak azt válaszolom: amit eddig felsoroltam, az csak az ügy enyhébb része. Mert bár egyrészt mennybe menesztették Orbán Viktort, másrészt azonban egyszerűen feltörölte vele a padlót a washingtoni adminisztráció.

Ugyanezen a napon az amerikai külügy meghívására Márki-Zay Péter és Kész Zoltán is tárgyalt Washingtonban. Márki-Zay a 168 Órának azt nyilatkozta: „tárgyalópartnereink arra voltak kíváncsiak, ha Orbán Viktor aláír velük egy megállapodást, bízhatnak-e abban, hogy azt be is tartja”. A történethez, sok más részlet mellett, hozzátartozik, hogy a két magyar ellenzéki nagyobb figyelmet kapott, mint a miniszterelnök. Részt vettek a German Marshall Fund kerekasztal-beszélgetésén, találkoztak a Helsinki Bizottság vezetőivel, kétszer tárgyaltak a külügyminisztériumban, találkoznak republikánus és demokrata kongresszusi képviselőkkel, szenátorokkal és a magyar diaszpóra képviselőivel.

Ha Orbán Viktorban, aki jó ideje Magyarország miniszterelnöke, egy szemernyi tartás lenne, akkor az utazás előtt ki kellett volna jelentenie: vagy én megyek Washingtonba, vagy az ellenzékem képviselői. Azt persze nem akadályozhatom meg, hogy az amerikai kormány hivatalnokai bárkivel találkozzanak Magyarországról, de az időzítést kikérem magamnak. Hogy képzelik azt, hogy belevisznek a jó rendőr–rossz rendőr játékba? Miközben az USA elnöke végre barátságos gesztust tesz a meghívással, addig az emberei, köztük feltehetően titkosszolgálati munkatársak is, a legádázabb politikai ellenfeleimet kérdezik viselt dolgaimról.

Készenlétben Orbán utódai

Tegyük hozzá, maga Orbán Viktor is volt hasonló helyzetben több évtizeddel ezelőtt. Még nem kormányfőként, amire a Trumppal való beszélgetésben utalt. Ugyanaz a German Marshall Fund, amely most Márki-Zay Péternek és Kész Zoltánnak szervezett programot Washingtonban, 1992-ben tanulmányútra vitte ki Orbánt Amerikába. Amint az Dr. Kende  Péter: A Viktor című, 2002-ben megjelent könyvének 163. oldalán olvasható: „Úgy kezelték, mint két év múlva lehetséges miniszterelnököt, így lesték óhajait, s minden olyan külön programot lehetővé tettek számára, amit igényelt. Végigvitték például az összes katonai, elhárítási, kémelhárítási, biztonsági és a hasonló vonalon, a legbelső, legtitkosabb ügyekbe is beavatták” – olvasható a kötetben.

Igaz, az általam idézett második mondat akár írói túlzás is lehet, s talán a Márki-Zay–Kész páros sem tart még itt. Annak sincs jelentősége önmagában, amiről a szerző szintén beszámol: Orbánhoz kiment akkor Lévai Anikó is, s több hétig utazgattak az országban. Az azonban már csöppet sem mellékes, amit ezt követően pendít meg Dr. Kende Péter: Orbán itt érezte és értette meg, hogy Magyarország ott nagyon nem számít. Amit mi itthon úgy élünk meg, mintha éppen hatalmas, világraszóló vihar tombolna, annak onnan,Amerikából semmi jelentősége nincs. A médiakuratóriumok ügye, a hatalomhoz közeli emberek tolvajlásai, a közbeszerzési eljárások visszásságai, a magyar parlament működési zavarai annyira nevetségesen provinciálisak és érdektelenek, hogy az is kinevetteti magát, aki ezeket három–négy hét amerikai tartózkodás után szóba hozza.

Mindez együtt magyarázza, miért is zajlott úgy, ahogyan zajlott a Trump–Orbán találkozó. Mindez együtt rávilágít arra, miért mondott olyan kurtán furcsa beszédet az újságírók előtt Orbán. Most sem tett mást, csupán azt, amit bárkivel nyilvánosan találkozva tesz: hízeleg, megalázkodik, csak olyat mond, amit az illető hallani akar, vagy az érintettek (látszólagos) érdekeit szolgálja. Aztán teszi, amit tesz. Amiként ő maga többször megmondta: „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”. Ám a magyarok többsége még nem eszmélt rá arra, milyen mélyen megalázza őket Orbán Viktornak ez a kijelentése, miközben naponta tapasztalják, hogy eszerint is vezeti az országot. Viszont ezúttal az is kiderült: bármennyire jelentéktelen is Magyarország az USA szemszögéből, ha ez a kettős játék a NATO-t is érinti, márpedig vannak erre nézve jelek, az már túlmegy azon a határon, mint amit eltűrnek neki. És a nyomaték kedvéért bemutatták azt is, ugyanazt a műveletet, amit vele lejátszottak 1992-ben – bár négyéves csúszással perfektuálták –, azt ellene is készek alkalmazni, ha úgy fordul a kocka.#

CÍMKÉP: Orbán Viktor és Donald Trump találkozója a Fehér Házban – Ki kellett volna jelentenie: vagy én megyek Washingtonba, vagy az ellenzék képviselői (Fotó forrása: Index)