BEKIÁLTÁS: Putyintól kért segítséget Merkel

Ami Budapesten csupán hetvenkedés, azt Ankara több mint egymillió katonával nyomatékosítja.

putyin-merkel2020-01-11moszkva.jpg

Oroszországra veti tekintetét Európa. Minthogy Recep Tayyip Erdoğan török államfő a menekültáradat ránk szabadítását helyezte kilátásba, hirtelen a százszor lekezelt Vlagyimir Putyinban, az ezerszer elátkozott oroszokban reménykednek az Európai Unió országainak vezetői. (De így volt ez a napóleoni időkben, a Szent Szövetség, meg Hitler terjeszkedésének időszakában is.) Március 3-án, kedden délután a német kancellár, Angela Merkel kezdeményezett telefonbeszélgetést az oroszországi elnökkel. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember azt gondolja, a német politikus azzal hívta fel az orosz vezetőt: ha március 5-én egyébként is találkozik török kollégájával, karolja már fel az Európa Unió ügyét. Putyin honlapján mindössze ez jelent meg erről:

„Tárgyszerűen megvitatták a szíriai rendezés kérdéseit, figyelembe véve, hogy élesebbé vált a helyzet az idlibi deeszkalációs zónában. Ebben az összefüggésben kifejeződött az a remény, hogy a Moszkvában, március 5-én, a legmagasabb szinten sorra kerülő orosz–török találkozó eredményes lesz. A líbiai ügyekkel kapcsolatos véleménycsere során V. Putyin és A. Merkel aláhúzták annak a szükségességét, hogy a konfliktusban érintett felek beszüntessék a harci cselekményeket, és érvényesítsék az ez év januárjában, Berlinben megtartott konferencia határozatait. Megállapodás született a további kapcsolattartásról”.

A bikkfanyelvért ne engem hibáztassanak! Pláne, hogy itt-ott egyszerűsítettem is az eredetiben még cirkalmasabb fogalmazáson. Mindezért azonban nem ültem volna le a számítógép elé. Az indított rá, hogy a nemzetközi ügyek iránt érdeklődő egyik orosz-lengyel származású Facebook-ismerősöm megjegyezte az este:

„Oroszország tizenkétszer (mások szerint tizenhatszor – KDL) harcolt Törökországgal. Hányszor meg hányszor védte meg saját határait, s hányszor szabadította fel a Balkánt, és segített abban néhány szomszédos országnak, hogy megszabaduljanak a török hódítóktól? Nem fogom most felsorolni őket. De manapság valójában csupán a szerbek hálásak ezért Oroszországnak. Mindenki más pedig úgy van vele: „Tartozol ennyivel Európának!” Így aztán a Törökországgal kapcsolatos konfliktussal is egyedül Oroszország fog megbirkózni. A többiek pedig...”

Mi persze nem lennénk magyarok, ha a hol oroszul, hol magyarul folyó kommentelésben valamelyik honfitársam, nem említette volna meg, hogy  

„Ha valakik Európából felvették a törökkel a harci kesztyűt, akkor azok a MAGYAROK (!) Azért sem járt köszönet a mai napig, mert amíg nyugaton dőzsöltek, őseink évtizedekig háborúztak és védték a déli határt az oszmántól.

Ez volt az a pont, ahol nem állhattam meg, s belátom, kissé elnagyolva ugyan, de ezt írtam:

«Valójában a török elleni küzdelemben az úgynevezett magyar szerep erősen eltúlzott. Először is a magyar kifejezést nem célszerű az akkori viszonyokra használni, mert mint nemzetfogalom akkor még nem létezett. A nemzet fogalmába csupán a felső 2-3 százaléknyi arisztokrácia és nemesség tartozott.(Werbőczy) Orbán, a Horthy-korszakot felélesztve, s maximum 15-20 százalékra bővítve ezt a kört, gyakorlatilag ebben az értelemben használja a nemzet fogalmat, s ezt a réteget kedvezményezi, a plebszet pedig, ugyanúgy, mint egy évezreden át mindig, csak oly mértékben részelteti a javakból, hogy ne lázadjon. (1514 tapasztalata) Más kérdés, hogy a magyar nép ezt nem érzékeli, mert tudatlanságban van tartva.

Visszatérve a török időkhöz, a „magyar” jobbágyokat (plebsz) elsősorban a Délvidékről, a feljebb eső piciny falvakból leginkább rabszolgának hurcolták el. Az Alföld a folyószabályozás előtt nagyrészt mocsaras volt. Jelentékeny település alig. Ne azt a térképet vetítsük a múltba, amit most látunk! A török hódoltsági terület peremvidékein általában a várurak költségén, a mostani fogalmaink szerinti szerbek, horvátok, illetve szlovákok harcoltak. Amúgy a nemzetiségnek nem volt nagy jelentősége, mert ez a kategória csak a 18. században született meg mai értelmében.

A királyi várőrségek nagy részét német, flamand, vallon stb. zsoldosok tették ki. Zsoldjukat Bécs biztosította, általában a nyugaton kivetett külön adókból. (Ez még „Az egri csillagok”-ban is megjelenik, persze elmarasztaló módon, mert a Habsburgok nagyon is vigyáztak arra, nehogy túlságosan megerősödjenek, önállósodjanak ezek a területek, amelyek magyar arisztokratáinak feje fölött gyakran kötöttek egyezséget a törökökkel. Az egész oszmánpolitikát ugyanis a Madrid–Párizs–Bécs érdek-összeütközéseknek rendelték alá.)

Nem mellesleg, a felvidéki, gazdag, leginkább német ajkúak által lakott bányavárosok mindvégig Bécs ellenőrzése alatt maradtak. Ahhoz, hogy polgárként telepedjék le bennük valaki, okmányokkal kellett igazolnia német származását. A környező lakosság nagy része a hadak által a hegyek között alig háborgatott, ezért létszámában gyarapodó szlovák volt, bár ekkor a török elől kezdtek idehúzódni a nemesek, s feltehetően a magyarul beszélő szolgálónépük, a menekülő közrendűek is.

Ez a korszak ugyanakkor Erdély aranykora volt, ahol a  városlakók elsősorban szintén németül beszéltek, német szokások szerint éltek. Persze az erdélyiek olykor hadakoztak is a törökkel, a székelyek megütköztek a betörő krími tatárokkal, vagy épp a lengyelekkel. De a lengyel trónra ültetett erdélyi fejedelem vezetésével Moszkva ellen is mentek innen a fejedelemnek a kisnemesség köréből toborzott zsoldosai.

Az események Magyarországon túlnyúló tanulmányozása arról győzött meg, hogy az 1600-as évek végén, illetve 1716-18 között Savoyai Jenő vezetésével a törököt a Balkánig szorító, egyesült európai hadak, amelyek soraiban alig volt magyar egység, még nem rendítették meg az Oszmán Birodalmat. Az első, igazán nagy csapást Nagy Katalin (Patyomkin) törekvéseinek megfelelően az oroszok mérték rá bő fél évszázaddal később, majd ezt követően, az angolokat is igyekezvén háttérbe szorítani a térségben. A minap egy orosz tévéműsorban egy szakértő is megerősítette ezt, aki arra hivatkozott, hogy a török történetírás is (!) az oroszok előretörését tekinti a döntő oknak abban, hogy megroppant a Porta ereje, amely persze a Közel-Keleten egészen az első világháború végéig kitartott. Nyilván, ez kissé bonyolultabb ennél, de ne feledjük: Oroszországnak több oka is volt arra, hogy megmérkőzzék.

1.) A 18. században voltak olyan évek, amikor a szultán nevében a krími tatárok által elhurcolt oroszok kiváltása felemésztette a kincstár teljes bevételét.
2.) Még Nagy Péter jelölte ki azt a célt, hogy legyen országának melegtengeri kijárata is – a gabonakivitelhez.
3.) A pravoszláv kereszténységnek Konstantinápoly (Is
ztambul, Cárgrád) a bölcsője; felszabadítását folyamatosan napirenden tartották.»

Tudom, hogy illúziókat rombolok, de ideje lenne a romantikus történelemszemlélet helyett a geopolitikait állítani! Akkor talán érteni is kezdenénk valamit abból, ami köröttünk történik a világban, és értelmesen reagálnánk az eseményekre az örök álmodozással igazolt pótcselekvéseink helyett. A többit pedig – mármint az orosz–török–szír viszony alakulását, aminek persze nagy hatása lehet a bennünket fenyegető menekültáradatra – majd meglátjuk a következő napokban. Két szempontot azonban nem árt emlékezetünkbe idézni.

1.) A drámát az Amerikai Egyesült Államok indította el – a NATO keretében a mi támogatásunkkal is –, amikor a kőolaj és földgázmezők kitermelésének ellenőrzése érdekében rászabadította a Közel-Keletre, Észak-Afrikára az arab tavasznak nevezett őrületet, amelynek következtében több millióan haltak meg az elmúlt tíz évben, és menekültáradat indult el nem csak a közvetlenül érintett térségekből, hanem a vele határos távolabbiakból is.

2.) Recep Tayyip Erdoğan élt az alkalommal, hogy a hatalmának eszmei alapját jelentő oszmán birodalmi gondolkodásmódra apellálva tartsa kézben nyolcvanmilliós országát, hogy az olyan bizonytalan időkben, mint amilyen a mostani is, az agresszív török nacionalizmus jegyében szerezzen támogatást az uralkodáshoz, a nyugatos ellenzék kiiktatásához, no meg az önállósodni akaró kurdok ellen. 

Bizony, ez lett a nagy dérrel-dúrral beharangozott washingtoni világmegváltás következménye! Törökországnak a szíriai területre a békefenntartás ürügyén történő, jogsértő, egyre agresszívabbá váló mostani katonai behatolása, vagy például annak hangoztatása, hogy a Krím nemhogy nem Ukrajnáé, de még Oroszországé sem, olyasféle magatartás, amit nálunk az autóikra Nagy-Magyarország matricát ragasztók képviselnek. Ami azonban Budapesten csupán hetvenkedés, azt az ankarai nagyvezír több mint egymillió katonával, az Egyesült Államoké után a NATO második legerősebb hadseregével nyomatékosítja. Azt gondolom, érti, aki érteni akarja az összefüggéseket. De vajon mit hoz ránk a jövőben az a sokaság, amely a mi kisvezírünk hatására, higgadtan végig sem hajlandó gondolni mindezt? #

CÍMKÉP: Angela Merkel és Vlagyimir Putyin a 2020. január 11-én tartott munkalátogatáson szintén a szíriai, a líbiai, no és az ukrajnai helyzetet vitatta meg. Ha jól számoltam a nyilvánosságra hozott adatokat, a két politikus 2019 januárja óta mostanáig tizenháromszor beszélt egymással telefonon, és háromszor egyeztetett személyes találkozón. De megkockáztatom: minél hosszabb idő telik el, annál inkább javulnak Oroszország tárgyalási pozíciói… (Fotó forrása az orosz elnök honlapja)