BEKIÁLTÁS: Kim Dzsongun harca a vírussal

Észak-Korea vezetője akár egy újabb éhínséget is vállal, hogy megelőzzék a nagy járványt.

Sokan aggódnak, miként birkózik meg a koronavírus-járvánnyal a világtól elzárt Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK), vagyis Észak-Korea. Erre a kérdésre igyekezett válaszolni Andrej Lanykov a „Karantén Kim módra – Sokakhoz képest miért várja felkészültebben a járványt Észak-Korea?” című elemzésében, ami a Moszkvában működő, amerikai alapítású Carnegie Intézet honlapján, március 19-én jelent meg. A szerző többek között arra építi viszonylagos optimizmusát, hogy a veszélyről szóló első közlések már január 21-én napvilágot láttak a phenjani sajtóban, és január 24-én karantén-intézkedéseket is hoztak. Szinte minden légi és vasúti összeköttetést felfüggesztettek, beszüntették a turisták belépését az országba. Megtiltották a fővárosban élő külföldieknek, hogy elhagyják a nekik kijelölt lakóterületet.

Az észak-koreai média tüzetesen megismertette az embereket a koronavírussal, elmagyarázta, mit kell tenni a fertőzés kockázatának csökkentése érdekében. Egyúttal lemondták a tömegrendezvényeket.

Még a Kim család kultuszához kapcsolódó február 16-ai születésnapi eseményt is viszonylag szűk körben tartották meg.

Februárban szünetet rendeltek el az iskolákban, az egyetemeken. A vezetés még egy gazdaságilag kockázatos lépésre is rászánta magát: felszámolta a kínai határon, a két ország vezetésének hallgatólagos támogatásával nagyban folyó csempészetet, aminek nagy része volt az ország elleni szankciók ellensúlyozásában. Januártól azonban erélyesen lépett a koreai fél. Keményen megbüntette azokat a főhivatalnokokat és főtiszteket, akik ki akarták játszani a határzárat. Ennek következtében jelentősen nőtt az üzemanyag és a gabona ára. Utóbbi azzal fenyeget, hogy egyes rétegeknek számolniuk kell a kilencvenes évek éhínségével.

De minden jel szerint a hatóságok felvállalják a politikai és gazdasági kockázatot a járvány megelőzése érdekében. Az ország politikai rendszere miatt a kormány könnyen karantént vezethet be viszonylag nagy területek elszigetelésére is, főleg ha ez nem érinti a fővárost. A KNDK-ban aránylag sok az orvos, s ők valószínűleg képesek lesznek meggyógyítani a koronavírussal fertőzöttek túlnyomó többségét. Ráadásul a fiatal és a középkorú betegeknél ritkán fordul elő életveszélyes komplikáció. Viszont az a kisebbség, köztük az idősebbek, akiknél szövődmény lép fel, sokat fognak szenvedni, mert eszközök hiányában például kevés az esélyük mesterséges lélegeztetésre.

A cikk szerzője szerint az ország valószínűleg hatékonyan lassítja a fertőzés terjedését, s Észak-Korea feltehetően nem túl nagy veszteségekkel lesz túl a járványon. Ugyanis a vele körülbelül azonos gazdasági teljesítményű országokhoz képest itt legalább két kedvező tényező érvényesül:

– Az a felfogás, miszerint mindenkinek segítséget kell nyújtani, aki egy szokásos, vagy egy váratlan, ám enyhébb lefolyású betegségben szenved.
– A másik ok: az észak-koreai egészségügyi rendszer jellege.

Bizonyos területeken a hálózat meglepő teljesítményt nyújt. A csecsemők ezer főre számított halálozási aránya lényegesen alacsonyabb, mint a legtöbb fejlődő országban. Például 2016-ban, Indiában a csecsemők mortalitása kétszer olyan magas volt, mint a KNDK-ban (33,9 eset szemben a 15,1-del), jóllehet Indiában az egy főre jutó GDP kétszerese az észak-koreainak. Utóbbiban az egészségügy alulfinanszírozott, a legtöbb kórházépület elhanyagolt, az orvosi felszerelés az 1950-es évek szintjének felel meg. Természetesen, más szemszögből egészen más a kép: a csecsemők mortalitása Kínában 8,5, Dél-Koreában 2,9.

Mi az oka ennek a viszonylagos sikernek a nemzeti sztálinizmusnak nevezhető rendszerben? – teszi fel a kérdést az amerikai Carnegie Moszkvai Központjának elemzője. Válasza: Észak-Korea nem a nyugati, hanem a szovjet közegészségügyi modellt választotta, ami a szegényebb országokban jobban működik, mint a fejlettebbekben. Ennek egyik tényezője a sok orvos, akik a fejlett országokban dolgozó társaikkal ellentétben átlagos társadalmi státuszúak, átlagos fizetéssel. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO adatai szerint 2016-ban, Észak-Koreában tízezer emberre 37 orvos jutott. Ugyanez a szám Franciaországban 32, az Egyesült Államokban 26 volt. Mianmarban csak 10 orvos esik tízezer lakosra, Nepálban 7.

Andrej Lanykov leszögezi: nem egészen állja meg a helyét az az állítás, hogy az észak-korai orvosok nem felkészültek. Lehetséges ugyan, hogy nem nyújtanak rendkívülit az összetett, ritka betegségek gyógyításában, és általában modern felszereléseket sem használhatnak, azonban a középkorúak vagy a mérsékelten idősek életét fenyegető fő veszélyek kezelésében igen megbízható teljesítményt nyújtanak.

A KNDK-ban az egészségügyi szolgáltatások elvben ingyenesek, bár a helyzet az 1990-es évek óta változóban van. Megjelent a hálapénz, illetve a gyakran magántulajdonban lévő (!) gyógyszertárakban olyan piaci áron kell megvásárolni a készítményeket, amelyek így sokak számára elérhetetlenek. Mindezzel együtt a tömegek továbbra is úgy tekintik, hogy jogosultak az ingyenes állami gyógyellátásra, illetve a rendszeres egészségügyi szűrésekre. Ez utóbbiak korántsem olyan zökkenőmentesek, mint korábban, de egyelőre kötelezőek azok számára is, akiknek semmilyen panaszuk sincs. Ez segíti a betegségek korai felismerését. A védőoltások ellen sincs apelláta. Hozzá az általános higiéniai helyzet kielégítő, a vízminőséget szintén ellenőrzik a hatóságok.

Mindent egybe vetve egy rendőrállamban sokkal könnyebb elvégezni az orvosi vizsgálatot és az egészségügyi szűrést, aminek egyértelműen nagy szerepe van az eredményekben – szögezi le az elemző. Emellett persze az észak-koreai elitet, amely a teljes népesség 0,1 százalékát teszi ki, két vagy három klinikán kezelik. Ezek felszereltsége egy kisebb nyugati kórházénak felel meg. A Kim családot, és közvetlen környezetét pedig külföldön gyógyítják. A 2011 óta első számú vezető, Kim Dzsongun anyja például 2004-ben halt meg Párizsban, ahol rák elleni kezelést kapott. #