Nem igazán támogatják a határon túliak az érdekükben indított aláírásgyűjtő kampányt.

Ismerősöm tette közzé ezt a fotót azzal a felszólítással, hogy szavazzunk már na, annak érdekében, hogy az Európai Unió parlamentje napirendre tűzze Székelyföld autonómiájának ügyét. Pontosabban:

„a Székely Nemzeti Tanács kezdeményez egy uniós szintű szabályozást az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos, számbeli kisebbségben élő népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára.”

Az aláírásgyűjtést 2019. május 7-én kezdték, és idén május 7-éig hét tagállamból egymillió szignó kell ahhoz, hogy az Európai Parlament foglalkozzék a kérdéssel. Minderről február 9-én már írtam a Bekiáltás blogban. Az volt az apropó, hogy akkor, kilenc hónap elteltével a szükséges egymillióból mindössze 60 ezren pártolták a kezdeményezést. Vagyis az autonómia ügyét még az érintettek is alig támogatták paz aláírásukkal.

Nagyon már akkor sem csodálkoztam ezen, hiszen a hivatalosságok megnyilatkozásaiból nem túl sok derült ki arról, miért is lenne jó ez a kisebbségeknek. Ráadásul a kezdeményező Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs csak utólag kezdett beszélni arról, hogy Kalotaszeg vidéke és a Partium magyarjai szintén nyerhetnek ezzel. Újabban látom, hogy a csallóközieket szintén megemlítik egy helyen. Annak végképp semmi jele, hogy az indítványozók a nem magyar nyelvű kisebbségekhez is fordultak volna. Márpedig így aligha tehető európai üggyé a felvetés.

A különféle megnyilatkozások között csupán egy kézzel fogható dolgot fedeztem fel: pénzbeli támogatást remélnek az indítványozók. Ahogy a nagy adománygyűjtő, Kozma Imre atya közzétette április 24-ei felhívásában: a cél, hogy a nemzeti identitás megőrzéséhez az Európai Uniótól is forrásokat kaphassanak az érintettek. Ennek fényében viszont  érteni vélem, miért viszonyulnak tartózkodóan a határon túliak az akcióhoz. Nyilván azt tapasztalják, hogy a Magyarországról érkező támogatások nagyrészt a tűzhöz közelállóknál landolnak, illetve részben az egyházi szervezetek bugyraiban kötnek ki. Mi több, olyan birtokosoknál, vállalkozóknál, akik valójában az anyaországból szereztek föld- vagy erdőtulajdont, esetleg hoztak létre üzemet Romániában.

No, de sebaj! Februárban a budapesti kormány képviselője is hallatta hangját. Az imázsát minden lehetséges fórumon építő Varga Judit igazságügyi miniszter szintén beszállt a küzdelembe, s feltételezem, hogy Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes sem ül ölbe tett kézzel. Kozma atya maga is a kormányközeli hírportálokon agitált a minap. Ám ebből, illetve említett ismerősöm fent hivatkozott posztjából, meg félhivatalos közlésekből ítélve, még mindig nincs együtt a szükséges egymillió szavazat, csupán annak fele. Pedig a határidő vészesen közel. Ezért is jegyeztem meg némi szarkasztikus éllel:

„Ha a kintiek nem strapálják magukat, akkor hogy is van ez? Mindig a „táposoknak” – ahogy odaát sokan nevetve neveznek bennünket, anyaországiakat – kell mozdulniuk?

Ha valaki nem tudná, táposoknak nevezték az ántivilágban azokat a takarmánykeverősöket és –szállítókat, akik a téesz állatgondozóinak, a háztáji gazdáknak osztották szét a központilag elkészített, általában granulált állati eledelt. Én magam Erdélyben, jó két éve, borozgatás közben egy székely vállalkozó-atyafitól hallottam a kifejezést ránk, anyaországiakra vonatkoztatva. Már kissé kapatosan arról beszélt, mekkora hülyék is vagyunk mi, hogy öntjük nekik a pénzt, amiből lám most is mit hozatott magának Németországból. S mutatta az egymilliót érő csecsebecsét.

Mindezt sokkal rövidebben, s kevésbé kiélezve, kommentként írtam le ismerősöm honlapján, aki feddő szavak kíséretében törölte a megjegyzésemet. Azt írta: itt és most, nincs helye a politikai gyűlölködésnek, meg azt, hogy most sokkal komolyabb dologról van szó. Ezzel igencsak meglepett, mert évekkel ezelőtt úgy tapasztaltam, hogy nagyjából hasonló mércével mérünk. Hogy mást ne mondjak, akkoriban a politikai gyűlölködésről még azonos fogalmaink voltak. Akkori felfogásunk szerint, a nyilvánvaló visszásságok szóvá tétele, amelyek egyre inkább megterhelik az anyaországbeliek és a határon túliak kapcsolatait is, nem tartoztak a viszályszítás fogalmába.

Ezek szerint, kettőnk viszonyában, azóta egyedül maradtam azzal a nézetemmel, hogy az állítja szembe a magyarul beszélők különféle rétegeit, aki szavazatokat vásárol a diaszpórában élőktől a magyarországi választások befolyásolására, miközben a Magyarországon adózók és állandó lakóhellyel rendelkezők véleményének érvényesülését számos eszközzel megnehezíti. És így tovább. E tekintetben ott tartunk, hogy a rendszerváltozás időszakában az erdélyiekért személyes kockázatot is vállalt Lovas Zoltán – szintén megemlítve a „tápos” kifejezést – április 24-i 11:29-kor a Facebookon elhelyezett posztjában többek között azt írta a Szabó Tímea, a magyarországi Párbeszéd párt parlamenti képviselőjének megszólalása kapcsán tapasztalható hecckampány, és az abba bekapcsolódó határon túli magyar vezetők és véleményvezérek miatt:

„Nem bántam meg semmit sem, amit a határon túli magyar kisebbségek ügyében megcselekedtem az elmúlt emberöltő során. De most azt a belső, lelki támogatást megvonom ezektől az emberektől, amit ez idáig részemről élvezhettek.”

Minthogy a 90-es években magam is tettem keveset azért, hogy tucatnyi romániai magyar fiatal Budapesten tanulhasson – sajnos, közülük tudtommal csak egy tért vissza szülőföldjére –, csak lesek, ha valakik nyíltan vagy burkoltan idegenszívűnek titulálnak. Az említett kommentem kitörlésének indoklásában kimondatlanul is benne volt ez a vád. Szóvá tettem ugyanis, hogy ismerősöm egy olyan fényképpel illusztrálta posztját, amin egy kis magyar zászló fölött egy nála jóval nagyobb, történelminek egyáltalán nem nevezhető székely lengedez. E fotó változatát fedeztem fel a Székelyfold.ma portálon is. Higgyék el végre, akik túlfűtött érzelmekkel gondolnak e népcsoportra: a kivagyiság sosem szül jó vért! A kivagyiság, aminek jegyében például a budapesti parlament épületére is kirakták a hatalmas székely zászlót, miközben az EU-lobogót leszedték onnan.

Írtam hasonlóról a korábbi cikkemben is. Mert az állami televízió február 8-i, 19:30-as híradójának nyilatkozó Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének szobájában a hét vagy nyolc magyar zászló között egyet sem láttam, ami az európai közösségre vagy Romániára utalna. Márpedig, szerintem, ha valaki kérni akar az EU-tól, vagy ha arra panaszkodik, hogy a történelem szeszélyéből kijelölt hazájának kormányától nem kap elég anyagi támogatást, akkor nem biztos, hogy a kekeckedő Orbán-kormány példáját kellene követnie. Lehet persze ezért a megjegyzésemért leszólni, de talán többet érne, ha jóindulatú figyelmeztetésként vennék az érintettek. Minthogy e cikkemből sem az következik, hogy ne adtam volna le a szavazatomat az „Írd alá.hu” oldalon, amit a visszaigazoló azonosító számmal támaszthatok alá. Csupán arról beszélek, hogy a harangnak mindig, mindenkor, mindannyiunkért kellene szólnia. Már, ha vannak, akik értik, miről beszélek…#

CÍMKÉP:  A kis magyar zászló fölött a nála jóval nagyobb székely lengedez. A kivagyiság sosem szül jó vért!