Ma ugyanúgy az eurázsiai javak megszerzése, s a világuralom a tét, mint a múlt század első felében.

Európában 75 éve ért véget az a háború, amit elsősorban az egyre nagyobb gazdagságra és hatalomra törő, nyugati tőkéscsoportok robbantottak ki, hogy bevégezzék azt, amit a megelőző világégésben félbehagytak. De a Föld erőforrásainak újraosztásáért folyó küzdelemben, 1939 szeptembere és 1945 májusa között csupán maguk között rendezték át a kizsákmányolási övezeteket. A nagy álom, Oroszország természeti kincseinek megszerzése és az embertömege fölötti uralom ezúttal sem sikerült. Oroszország ugyanis, a Szovjetunió égisze alatt, újjászervezte magát. A II. világháború végére, ellenállva a Nagy-Britannia kivételével valamennyi európai ország erőforrásait ellene mozgósító (!) hitleri Németországnak és szövetségeseinek, kényszerűen tudomásul véve, hogy saját alkalmi szövetségesei (az USA és Nagy-Britannia) a végletekig halogatják a második front megnyitását a nácik ellen, elképesztő vér- és anyagi áldozatok árán, minden addiginál erősebb katonai-gazdasági hatalommá lett. Ráadásul Moszkva hozzásegítette a talpra álláshoz Kínát, amit a korábbi nyugati gyarmatosítási törekvések után a japán tőkések akartak meghódítani. Nekem minden ettől eltérő magyarázat, legjobb esetben, naivitás a háború okait illetően. Persze, sokan próbálkoznak olyan magyarázatokkal, hogy például

Mindez azonban porhintés. Többek között azért, mert Hitlert amerikai, angol, francia és német tőkések* támogatták pénzzel, hogy hatalomra kerüljön, majd megszilárdítsa helyzetét. A Führer a munkásmozgalom letörését ígérte nekik, s hogy a marxizmus-leninizmust gyökerestől kiirtja Németországban. Szó se róla, ebben igencsak érdekeltek voltak annak tükrében, milyen sok európai országban alakultak tanácsköztársaságok az I. világháború után, s hogy Németországban kifejezetten nagy népszerűségnek örvendtek a kommunista eszmék, s jelentős támogatást élveztek a baloldali pártok, a szakszervezetek. Megmozdulásaik miatt a tőkések a munkaidő csökkentésére, a bérek növelésére kényszerültek.

Először egy, a Harvardon végzett, német-amerikai, bizonyos Ernst Franz Sedgwick Hanfstaengl – később a Führer kebelbarátja, aki eleinte saját politikai projektjének tekintette a náci vezért, kommunikációs leckéket is adva neki, majd Franklin D. Roosevelt amerikai elnök csapatának tagja – ajánlotta Hitlert az amerikai vezető körök figyelmébe. A kezdeti valutaügyletek svájci és svéd bankokon keresztül zajlottak, s nehéz lenne azt állítani, hogy a finanszírozók ne tudták volna, milyen eszméket vall protezsáltjuk.

A Führer egyáltalán nem titkolta nézeteit és szándékait. Teljhatalma megszerzésének szennyes körülményei is nyilvánvalók voltak, de a tőkéseknek akkor is csak az számított: befektetnek, kölcsönt adnak, ha rendezett viszonyok alakulnak ki Németországban. Mindegy, milyen áron. Ha Hitler módszereivel, hát azokkal! A vezér hatalomra kerülése után aztán végképp nem volt kérdés terveinek finanszírozása. Olyannyira nem, hogy a részt vevő amerikai, brit és francia, illetve a német, az olasz és a japán nagybankok vezetői egészen a háború végéig évente, megbízottaik pedig havonta tanácskoztak, hogy egyeztessék az elszámolásokat. Függetlenül attól, hogy a hazájuknak tekintett országok egyébként hadban álltak egymással.

1935-ben London ahhoz is hozzájárult, hogy a náci Németország – a Versailles-i egyezményt megszegve – hadiflotta építésébe kezdjen, bár ezt megelőzően a szovjet vezető Joszif Visszarionovics Sztálin arra hívta fel a vele tárgyaló brit külügyminiszter figyelmét: Európa békéjét azzal lehetne megőrizni, ha Anglia nem adna el nyersanyagot és fémet a náciknak, s nem kölcsönözne nekik pénzt. De a svéd cégek szintén rendre szállították Németországba a gépkocsikat, illetve a csapágyakat a tankokhoz, a repülőgépekhez, s ami a legfőbb, a vasércet, amiből fegyver lett.

1938. szeptember 29-én, Münchenben Neville Chamberlain brit miniszterelnök, Édouard Daladier francia kormányfő, s persze Adolf Hitler német kancellár szövetségese, Benito Mussolini olasz vezető tudomásul vette Ausztria bekebelezését. A szovjet vezetésnek azt az indítványát, hogy Washington, Párizs és London együtt tiltakozzék, elutasították. Azzal érveltek: ez az európai béke záloga. Mindenesetre a náci állam Bécsből jelentős pénzforrásokhoz és aranyhoz jutott. Ami ennél is fontosabb:

Az egyezmény nyitánya volt Csehszlovákia feldarabolásának, Csehország náci Német Birodalom által történő bekebelezésének, a szlovák fasiszta állam megteremtésének, s annak, hogy a cseh területekből a németekkel együttműködő fasisztoid lengyel állam is kapjon két kisebb részt. Hozzá a diplomáciai csatornákon lebegtetett ígéret: amennyiben Lengyelország részt vesz egy jövőbeni, a Szovjetunió elleni háborúban, akkor hozzájuthat jelentős ukrajnai területekhez. A varsói vezetés ezért is utasította el azt a moszkvai indítványt, hogy engedjenek át szovjet csapatokat a lengyel területeken annak a szerződésnek az értelmében, amely szerint Franciaországgal együtt a Szovjetunió garantálja Csehszlovákia függetlenségét egy esetleges német támadás esetére. Románia pedig, amelyen keresztül szintén oda lehetett volna jutni, akkor már Hitler feltétlen szövetségesének számított.

Minden józan meggondolást felülírt a nyugati vezetőknek az a meggyőződése, hogy ha kelet felé szabad utat engednek a német törekvéseknek, akkor szinte paradicsomi világban élhetnek. Megszabadulnak a kommunista párt, és annak diktátor vezetője által irányított Szovjetuniótól. Ezért egyeztek ki a mindenekelőtt a zsidók kiirtását, illetve a keleti szlávok lényegében rabszolgává tételét a Mein Kampfban (1925) és a nyilvános beszédekben, illetve szűkebb körben rendszeresen hangoztató, Ausztriában már 1938-ban koncentrációs tábor építésébe kezdett Adolf Hitlerrel. Azt is elnézték neki, hogy országában akkorra már lerombolta a demokrácia minden intézményét, és nyílt terrort vezetett be.

A nyugati, főleg amerikai befektetők persze ugyanígy behunyták a szemüket, amikor a sztálini Szovjetunióban alapozták meg a traktor-, a harckocsi-, a repülőgép-gyártást, az alumíniumipart, a villamosenergia-termelés felfuttatását. Miután már az 1925 végén megkötött Locarnói egyezményből nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat hallgatólagosan támogatja Németország keleti terjeszkedését, a Kreml vezetői eszeveszett iparfejlesztésbe kezdtek, a kényszermunkát is beleértve. Mindent pénzzé tettek, a parasztoktól erőszakkal begyűjtött terménnyel, állatokkal, s persze arannyal fizettek a nyugati szállítóknak, hogy korszerű gépekhez, technológiához, mérnöki tudáshoz juttassák országukat.

Természetesen, ennek a pénznek a szaga sem zavarta a főleg amerikai befektetők orrát. Bár nagy volt a kockázat, mert nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb megindul a Szovjetunió elleni támadás. A propaganda folyamatosan sulykolta az emberekbe: az istentelen szovjet állam nem nyugszik, míg eszméit, rendszerét nem erőlteti rá a világ egészére. Természetesen, a döntéshozók tisztában voltak vele: az I. világháborúban, majd az azt követő négyéves polgárháborúban teljesen kivérzett Szovjet-Oroszország belátható időn belül nem gondolhat hódításra. Már ha egyáltalán. Mint ahogy azzal is tisztában kellett legyenek, hogy bár Marx tényleg a világforradalomról értekezett, de ekkorra már Sztálin is felismerte, hogy a forradalom úgymond exportjának nincsenek meg a feltételei.

Valójában az a tőkés világ mozgatta a szálakat, amely Németország ügyében szervezve az amerikai, a német, a svéd és más cégek termelési együttműködését, és létrehozta a világ nagybankjai közötti egységes elszámolási rendszert. Ezzel elindította a majdani nemzetállamok feletti, mára beért globalizációs folyamatot. Az idő tájt azonban a nyugati társadalmak meghatározó köreinek szeme előtt alighanem csupán az lebegett:

Ha háborúval, hát háborúval kell elodázni a szüntelen növekedés kényszerében formálódó kapitalizmus újabb válságát! Az erkölcsi meggondolások ezekben az ügyekben már csak azért sem kaphattak szerepet, mert gyakorlatilag valamennyi nyugati állam gyarmattartó volt. Az európai lakosság szinte egészét évszázadok óta a fehér, keresztény ember felsőbbrendűsége jegyében szocializálták. Ezért fogadták el a zsidókkal kapcsolatos náci felfogást, akiknek üldözése a nyugati civilizáció évezredes velejárójának számított. És ezért tették magukévá azt a nem csupán Németországban, hanem Angliában, Franciaországban és az USA-ban a sajtó és a politikusok jelentős része által hangoztatott érvet, hogy a keleti terjeszkedés azért is jogos, mert az ott élő szlávok alsóbbrendűek. Ennél fogva alávetésük, akár kiirtásuk megengedett.

Ez magyarázza, hogy a Szovjetunió megszállt területein, a legújabb adatok szerint csaknem 14 millió civilt pusztítottak el a nácik és a velük szövetséges hadseregek. Köztük, fájdalom, a magyar hadsereg is, amit – a németek többségével ellentétben – Magyarország népe mindmáig nem tudott feldolgozni. Emiatt, szemben az 1945-ös, budapesti újságok szalagcímeivel, ma sem ünnepeljük országunknak, majd Európának a náciktól, a fasisztáktól, a nyilasoktól való megszabadulását. A rendszerváltozás utáni politikusi réteg sem alapozott arra, hogy épp ennek következtében 1944 vége és 1948 között demokratikus jellegű köztársaság** jött létre, ami önbecsülést adhatott volna az újabb és újabb generációknak. Ehelyett ezeket az éveket, amikor történelmünkben először általános és titkos, szabad választásokat tartottak, s a romokon éledt újjá Magyarország, megbocsáthatatlanul összemosták és összemossák a későbbi diktatúra éveivel. 

De visszatérve a gondolatmenet főáramához, a fentebb írottakhoz képest azt állítani, amint ez mostanság oly gyakran előkerül, hogy az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum volt a háború fő oka, s nem látni, hogy Moszkva részéről ez már csupán egy utolsó kísérlet volt a támadás elodázására, a területi védelmi pozíció erősítésére, történelemhamisítás. A kettős mérce tipikus esete, amely a háború befejezésének 75. évfordulóján is uralja a propagandát. Azért kellene érzékenynek lennünk erre, mert a háborúk csak átmenetileg zárulnak le. Alighogy elhallgatnak a fegyverek, a gazdaság hiénái a politika héjáival összedolgozva, már készülnek az újabbakra. És ezzel most nem egyszerűen azokra a helyi háborúkra, harcokra, puccsokra, összecsapásokra utalok, amelyek 1945. május 8-a és 9-e után is kialakultak szerte a világban, hanem arra, hogy az erőforrások újraosztási igénye egy perce sem került le a napirendről.

S minthogy ezeknek az erőforrásoknak igen jelentős része a hatalmas eurázsiai térségben lelhető fel, a geopolitikai cél sem változott. Az 1789-cel ténylegesen is hatalomra került tőkésosztálynak az első igazán nagyszabású háborúfinanszírozási ügylete után – vagyis Napóleon Moszkva elleni, 1812-es hadjárata óta – ma ugyanaz a szándék: az orosz, illetve a 19. század végétől, a kínai állam háttérbe szorítása, ha lehetséges, kiiktatása a világból. Ennek a próbálkozásnak vagyunk tanúi 1990 óta is. Csakhogy időközben ismét váratlan akadály keletkezett.

Oroszország élelmiszerből lényegében önellátóvá lett. Emellett nagy figyelmet fordít az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás feltételeinek javítására. Hogy a koronavírus-járvány, s ennek világgazdasági következményeként a kőolaj és a földgáz eladásából származó bevételek csökkenése miként hat majd a tervek megvalósítására, egyáltalán a hatalom stabilitására, persze, kérdéses.

Egyébként, lényegét tekintve, mindkét ország kapitalista, jóllehet az állam erős kontrollja mellett. Nyugati értelemben nem demokráciák, azonban lehetőségeik szerint egyáltalán nem elhanyagolható szociális célokat követnek. Sajátosságaik, bármit állít erről a nyugati propaganda, nem elsősorban ideológiai okokra vezethetők vissza, s alapvetően nem a személyfüggőségből erednek, hanem ez utóbbi is a történelmi–gazdasági–kulturális, illetve geopolitikai meghatározottságok következménye.

Visszaszorításukra, elsősorban az USA kormánya részéről, folyamatosak a próbálkozások. Ezeknek gazdasági, katonai és propagandavetületei egyaránt vannak. Hogy mi lesz a küzdelem vége, megjósolhatatlan. Mindenesetre a II. világháború európai befejezésének évfordulóján megosztom az olvasóval azt a benyomásomat, hogy Oroszország és Kína egyaránt nagy erőfeszítéseket tesz egy lehetséges kíber- és bakteriológiai háború pusztításainak kivédésére. Mert nyilvánvalóan tisztában vannak vele, a „Business must go on!” amiként a múltban annyiszor, most is rájuk van kihegyezve. Egyelőre… #

CÍMKÉP: Az Oroszország védőszentjéről Szent András apostolról elnevezett érdemrendet kapta meg Hszi Csing-ping kínai vezető Vlagyimir Putyin orosz elnöktől 2017. július 4-én, Moszkvában – Visszaszorításukra jó ideje folynak az akciók (Fotó forrása: az orosz elnök honlapja)

MEGJEGYZÉSEK:
* A Hitlert támogató néhány mágnás és óriáscég: a holland–angol Shell olajtársaság elnöke Henry Detering; a zsidók világuralmáról könyvet publikáló amerikai autógyáros Henry Ford; a német Alfried Krupp gyáriparos; a nagy német bankházak mellett, a cikkben is említett amerikai, angol, francia, olasz és japán pénzvilág moguljai; a német textilipar, a vegyipar ma ismert óriásai. Az IBM 1938-tól közreműködött a németországi zsidók nyilvántartásában, ennek alapján értéktárgyaik begyűjtésében, s mindez a svájci bankokon keresztül tisztára mosva szolgálta a fegyvervásárlást.

** A demokratikus jellegű köztársaság kitételhez lásd A Spiegel leckéje magyaroknak is cikkem kiegészítését # #