A magyar társadalom döntő részének nézetét az amerikai elnökjelöltekről az Orbán Viktorhoz való viszonya határozza meg.

Az olyan választásokhoz, mint amilyen most zajlott az USA-ban mindenütt érzelmileg viszonyulnak a közemberek. Magyarországon azonban most a hangadó értelmiség agyát is elöntötték az indulatok. Tisztelet a higgadt keveseknek, az elmúlt hetekben a Facebookon, illetve a hagyományos médiumokban megnyilvánuló ismert közéleti szereplők is valamelyik szekértáborhoz csatlakoztak. Ehhez képest egyik korábbi cikkemben már óvtam magunkat attól, hogy

akár Trumpra, akár Bidenre a világ, mi több Magyarország megváltójaként tekintsünk.

De a jó magyaroknak hiába beszélsz. Ezen a tájon különösen hajlamosak az emberek arra, hogy a külföldtől várják: teremtsenek békét közöttünk, hozzák el nekünk a felvirágzást, rendezzék el helyettünk a sorsunkat. Később persze szidjuk a beavatkozót, mert nem egészen azt tette, amit reméltünk tőle. A miénk helyett elsősorban a saját érdekeire volt tekintettel.

Ezúttal az Amerikai Egyesült Államoktól, pontosabban attól a két idős embertől várjuk a csodát, akik az elnöki posztért küzdöttek. De még azt követően is küzdenek majd a bíróságokon, hogy 2020. november 7-én este világgá kürtölték a nagy hírügynökségek: a demokraták elnökjelöltjének, azaz Bidennek megvan a megválasztásához szükséges 270 elektori szavazata. Akárhogy is lesz, alig van fogalmunk arról, kik is valójában. Azt végképp nem tudjuk, hogy ténylegesen milyen erők mozdították meg a választási kampányhoz szükséges száz meg százmillió dollárokat, s milyen célok jegyében. Alig hallottunk valamit arról, mit akarnak kezdeni az országukkal, nem utolsó sorban a világgal.

Tisztelet a kivételeknek, a többségünknek eszébe sem jut, hogy ez fontosabb lehet, mint a jelöltek színpadi bohóckodása. 

Jobbára érzelmi alapon gondolkodunk a demokrata párti Joe Bidenről, s ellenfeléről a jelenlegi elnökről, a republikánus Donald Trumpról. Általában a média által felnagyított kép – Trump esetében az eszement gesztusok, Bident illetően a csetlések-botlások, a szenilitás apró jelei – alapján formálunk véleményt róluk. Ezen túlmenően magyarországi sajátosság, hogy a társadalom döntő hányadának nézetét az amerikai elnökjelöltekről az Orbán Viktorhoz való viszony határozza meg.

Aki bírálja, sőt gyűlöli Orbánt, az elutasítja Trumpot és rajong Bidenért. Orbán hívei Trumpért szorítottak és szorítanak, ellenben Bident tekintették és tekintik a jövendő főgonosznak. Most, hogy egyre inkább Joe Bidennek áll a zászló az amerikai elnöki poszt megszerzéséért folyó ádáz, sőt szennyes harcban, ezek az érzelmek számomra elfogadhatatlanul magasra csapnak idehaza is. A Biden-pártiak tömegei azt várják, hogy az új amerikai vezető móresre tanítja Orbánt.

Nem gondolom, hogy ez történik. Egyrészt azért nem, mert kisebb gondja is nagyobb lesz ennél. Még akkor is, ha bírja egészséggel, s nem kell a helyére léptetni alelnökjelöltjét, Kamala Harrist. Ez, folytonosság ide, folytonosság oda, a szerepek átrendezését, a hangsúlyok módosítását hozza majd maga után, ami egyrészt időveszteséggel jár, másrészt elvonja a figyelmet a földrajzilag távoli problémáktól.

Másutt utaltam már arra, hogy a washingtoni vezetés mindenekelőtt saját országával lesz elfoglalva: 1.) A lecsúszó középosztály, illetve a mélyszegénységbe süllyedtek féken tartásával 2.) A gazdasági nehézségek talaján kiéleződő faji, vallási stb. ellentétek csillapításával 3.) A mérhetetlen adósság kezelésével, amit előbb-utóbb a dollár hegemóniájának kikezdésére használhat fel Kína. Ezen túlmenően, lehűtendő a várakozásokat, talán nem hiábavaló, ha emlékeztetek néhány további összefüggésre Bidennel kapcsolatban:

Nem árt leszögezni azt sem, hogy amennyiben Bident beiktatják, olyan ember lesz az USA vezetője, aki Obama alelnökeként fia érdekében visszaélt a hatalmával. Megzsarolta egy másik ország, azaz Ukrajna államfőjét: ha nem váltja le azonnal a főügyészt, aki vizsgálatot indított a korrupciós ügybe keveredett Biden-fiú ellen, visszatartat egy egymilliárd dolláros, Kijevnek szánt katonai segélyt. Intés kell legyen ez mindenkinek, aki még nem ébredt rá erre: az USA számára a távoli félgyarmatokon, mint Magyarország is, messze nem kabinetkérdés a jogállamiság, a demokrácia meg az ehhez hasonlók erőltetése.

Mindez persze senkit ne tántorítson el a rajongástól, ha erre van gusztusa! A gyűlölködésről ugyanezt már nem írnám le ilyen könnyedén, mert az talán még a bigott hitnél is inkább roncsolja az ember személyiségét. Bár a jó ég tudja, hogy hatását tekintve van-e különbség a két szélsőséges érzelem között. Mindenesetre, óvnék a féktelen indulatoktól. Nem mintha a véleményemen, vagy bármelyikünk véleményén, bármi múlna, amondó vagyok:

Márpedig előbb-utóbb fel fog vetődni, hogy ha rossz irányba mozdult a nyugati értékrend az elmúlt időszakban – márpedig az elvekhez képest valóban rossz irányba mozdult –, akkor abban ki mindenki játszott szerepet. Azt hiszem, Orbán, s vele a magyarok neve ebben az összefüggésben akár még szitokszóvá is változhat a jövőben. Akkor az imák a régi mintára akár így is hangozhatnak majd a Lajtán túl egészen Amerikáig: „Az orbánista magyaroktól ments meg minket, óh, Uram!” Ráadásul még a keletiek rólunk való ítéletében sem lehetünk bizonyosak…#

CÍMKÉP: Joe Biden az az ember, aki Obama alelnökeként támogatta a népirtó háborúkat, a fasisztoid elemekre támaszkodó kijevi puccsot és fia érdekében megzsarolta Ukrajna államfőjét

UTÓIRAT: Joe Biden, magyar idő szerint november 8-án hajnali fél 3-kor elmondott választási győzelmi beszéde, illetve a Magyar Békekörnek a Biden várható külpolitikájáról kiadott összefoglalója visszaigazolta a következő amerikai elnöknek a cikkemben általam három pontba sűrített téziseket. Az alap: az amerikai társadalom egységének helyreállítása, a faji ellentétek, a gazdagok és szegények konfliktusának enyhítése, a megtépázott középosztály erősítése. Ezek a célok azonban részben egymásnak is ellentmondanak. A társadalom megosztottságát tükrözi a szavazatok megoszlása is. Bidenre 74 millióan, Trumpra 71 millióan voksoltak, ami önmagában is jelzi a mély ellentéteket. 

A várható külpolitikai irányokról a Magyar Békekör által készített, november 8-án kiadott összeállításból a cikkemben felvázolthoz képest árnyaltabb Biden-kép rajzolódik ki:

    – Abban egyetértés mutatkozik, hogy az USA szemszögéből kulcskérdés a kínai kapcsolat, s e tekintetben a veterán amerikai diplomata, Henry Kissinger szerint is érthetőek voltak Trump lépései. Minden jel szerint fel fog erősödni az a törekvés, hogy épp Kína, illetve Oroszország miatt, az USA akadályozza az eurázsiai gazdasági övezet megteremtését, amit magam is többször valószínűsítettem.
     – Biztató, hogy Trumppal ellentétben, a jelek szerint Biden vissza akar térni a nemzetközi fegyverzetellenőrzés korábbi gyakorlatához. Szerinte egy atomháborút senki sem nyerhet meg. Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekének nevezte a stratégiai atomfegyverek korlátozásáról (START) 2021 februárjában lejáró szerződés meghosszabbítását. (Ez Putyin orosz elnök álláspontja is.)
     – Biden támogatja az Iránnal kötött, és Trump által egyoldalúan felmondott nemzetközi atommegállapodást (JCPOA).
    – A diplomáciai tárgyalások folytatása mellett foglalt állást a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal a nukleáris leszerelésről.
    – Biden nem támogatja a Trump adminisztráció 2018-ban meghirdetett rövid hatótávolságú nukleáris rakétatelepítési tervét, túlzottnak nevezte elődjének az atomfegyver-fejlesztés következő 30 évre előirányzott 1,3 trillió dolláros tervét.
     – Az USA érdekének nevezte az atomfegyver-kísérletek átfogó tilalmáról szóló szerződés életbe léptetését, mert ez korlátozná a nukleáris fegyverek fejlesztését más nukleáris hatalmak vagy olyan országok részéről, amelyek nukleáris fegyver megszerzésére törekednének”.
     – Viszont szerinte az Egyesült Államoknak nem szabad leállítania a nemzeti rakétavédelmi rendszer további telepítését.
     – Választás előtti utolsó kampánybeszédében Joe Biden bejelentette, hogy Amerika csatlakozni fog a párizsi klíma egyezményhez, melyet Donald Trump elutasított.# #