Minden harmadik ukrajnai tervezi, hogy külföldön vállal munkát. Többségük egyszer s mindenkorra.

A hivatalos Kijevvel szemben álló Novorosszíja (Újoroszország) internetes újság megdöbbentő adatokat közölt arról, miként veszíti el munkaképes lakosságának nagy tömegeit Ukrajna. Az ENSZ értékelése szerint az ország a maga 6 millió külföldi munkavállalójával tavaly már az ötödik volt a migránsok világlistáján. Ráadásul

„további, körülbelül 10 millió személy alkalmanként érintett a migrációban”.

A szerző, Natalja Zalevszkaja azonban egyrészt azt állítja: attól igazán drámai a helyzet, hogy az ország ily módon elveszítette munkaképes korú lakosságának minimum egyharmadát. Az állítás annyira mellbevágó, hogy a szerkesztőség is megjegyzi: nem feltétlenül osztja a szerző véleményét. Eközben Zalevszkaja egy pszichológust idéz arról, hogy az elvándorlók nem látják gyerekeik jövőjét ebben az országban. Ennek megfelelően, ha csak egy mód van rá, a gyerekeket is viszik magukkal. Az Ukrán Tudományos Akadémia demográfiai és szociális kutatóintézetének előrejelzése szerint – a születések és halálozások arányát is figyelembe véve – az ország lakossága 2045-re 28 millióra csökkenhet.

A számokat azonban óvatosan kell kezelni. A cikk szerzőjének a lakosságra vonatkozó adatai alaposan eltérnek a hivatalosaktól. Zalevszkaja szerint a fogyás már a Szovjetunió végnapjaiban megkezdődött. A korábbi, stabilan 52 milliós lakosság 1988-ban 50 millió alá esett. Az 1991-es önállóvá válást követően, 2009-re 46 millióra csökkent ez a szám. Mára 30 millióan maradtak az országban – állítja. Viszont az állami statisztikai hivatalra támaszkodó pénzügyminisztériumi kimutatás szerint 1991. január 1-jén csaknem 52 millió ukrán állampolgár szerepelt a nyilvántartásban, 2020. elején 42 millió.

A hivatalos értékekbe nem számolják bele az ukrajnai értelmezés szerinti „megszállt területeken”, vagyis a Krímben, Szevasztopolban és részben a Donyeck-medencében élőket. Arra azonban nincs utalás, hogy az összehasonlíthatóság érdekében már a 2014 előtti statisztikákat is korrigálták-e ily módon, vagy csak az azt követő évek esetében. S persze egy dolog az állami nyilvántartás, s megint más az, hányan élnek tartósan külföldön. Ezzel együtt az oroszországi Izvesztyija nevű, ismert újság számai többé-kevésbé összhangban vannak a cikk elején hivatkozott ENSZ-adatokkal. A moszkvai lap szerint 

a vírusjárványig 4 millió ukránnak volt nyugatabbra állandó munkája. Tavasszal egyharmaduk kényszerült vissza hazájába.

Ugyanez a lap azt állítja: a fenti adat évente 7 millió idénymunkással egészült ki. Nagy részük azonban az idén nem indulhatott útnak az epidémia miatt. Ezen belül Lengyelország évente egymillió ukrajnai vendégmunkást foglalkoztat. Sokan vállnak munkát Magyarországon, Németországban és Olaszországban. Pontos felmérés már csak azért sem készülhet, mert az érintettek hozzávetőleg egyharmada illegálisan dolgozik külföldön. Gyakran változtatják munka- és lakóhelyüket, hogy észrevétlenek maradjanak a hatóságok számára.

Az ukrán munkaerő nagy felvevőpiaca Belarusz és Oroszország is. A hivatalos adatok szerint Oroszországban 3 millió ukrán vállal munkát. Többségük vendégmunkás, akiknek létszámát a Donyec-medence egymillió menekültje is növelte az utóbbi időben. A kelet felé áramlást korábban megkönnyítette a gyakorlatilag nyitott határ. S természetesen nyelvi problémák sincsenek. 2015-től az ukrajnai vendégmunkások legálisan dolgozhatnak bármilyen oroszországi üzemben vagy cégnél, s megszüntették a rájuk addig érvényes kvótákat is. Csupán állami hivatalnokként nem helyezkedhetnek el. 

De melyek az elvándorlás háttérben meghúzódó okai? A közösségi oldalak tele vannak az ukrajnai kisemberek panaszaival, amelyekben a szegénységet, a jogtalanságot, az elviselhetetlen politikai légkört kifogásolják. „Az elnökök jönnek-mennek, de az élet mind rosszabb és rosszabb lesz. A háború nem ér véget, a gazdaság mélyponton, az ország eladósodott. Senki nem tudja, hogyan tovább. A koronavírus-járvány pedig teljesen tönkre fogja tenni az országot” – írja egyikük. Abban az országban, amelynek főleg keleti részén a Szovjetunió legfejlettebb ipari központja volt, gyakorlatilag minden nagyüzem bezárt vagy csak részlegesen működik. A kereskedelmi és iparkamara adatai szerint a járvány következtében a munkanélküliség 15,4 százalékos. (Plusz a vendégmunkások – KDL) Míg a kijevi puccs* évében, 2014-ben

a lakosság 65 százaléka volt elégedetlen az ország gazdasági helyzetével, mára 86 százalékra nőtt ez az arány.

A kijevi nemzetközi szociológiai intézet felmérése szerint minden harmadik ukrajnai tervezi, hogy külföldön vállal munkát. Többségük egyszer s mindenkorra elhagyná Ukrajnát, s csupán 12,1 százalékuk gondolkozik a visszatérésben, amennyiben javulna az ország gazdasági helyzete. Mindez arra világít rá, hogy igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: Ukrajna olyan mesterséges képződmény, ami a jelenlegi határok között Vlagyimir Iljics Leninnek, a Szovjetunió megalapítójának köszönheti állami létét. A bolsevik vezető ugyanis szövetségi államban gondolkodott, ezért Ukrajnai esetében (is) olyan területeket egyesítettek, amelyek földrajzilag, kulturálisan, a lakosság vallási kötődése révén történelmileg nem szervesültek, sőt esetenként harcban álltak egymással.

A Szovjetunió szétesése után ennek az esetenként évszázadokra visszanyúló terhes örökségnek a talaján – szinte végig a szovjet birodalom szélein önállósult államokban – kiéleződtek a Moszkva által addig lefojtott ellentétek. Elég itt az Ukrajna nyugati és keleti oldala közötti konfliktusokra gondolni, vagy a Grúziából kiszakadt országrészekre, a szintén  kaukázusi Csecsenföldre, az épp felfüggesztett örmény–azeri háborúra, s ehhez kapcsolódva az iszlám által befolyásolt, korábban nem is létezett államokra, amelyeket Törökország akar egyesíteni valamilyen formában a pantürkizmus égisze alatt. És persze napirenden van Belarusz ügye, amiből Lengyelország csatolna el egy darabot, vagy ha nem, akkor Litáviával együtt hozna létre belőle egy Varsó által vezetett regionális hatalmat. Amiképp Moldáviát is szeretné megszerezni Románia, meglehet ugyanezzel a szándékkal, csak valamivel délkeletebbre. Egyszersmind Bukarest és Varsó, ugyanúgy mint Ankara, Washingtonnak a NATO-n keresztül érvényesített geopolitikai céljait szintén szolgálja.

Mert az egész folyamat mögött a Nyugatnak, a nyugati tőkének az a több évszázados, csillapíthatatlan vágya húzódik meg, hogy behatoljon Oroszországba. Ennek érdekében – a szabadság, a demokrácia, a jólét ígéretével – mindent elkövet, hogy ingataggá tegye az orosz közel külföldön a politikai és a gazdasági helyzetet. Természetesen, kellő pillanatban szólni kell majd az orosz tőke törekvéseiről is, de ezek (egyelőre?) jelentéktelenek. Ma a lényegében amerikai irányítás alá került Ukrajnánál nincs elrettentőbb példa arra, hogy a tőkebehatolást előkészítő politikai játszma hova vezetett, s még hova vezethet. A népek persze hiszékenyek. Ha ügyesen adagolják nekik a híreket, a vágyálmokat sugalmazó filmeket, Facebook-üzeneteket, és jól választják ki a nyugati tanácsadókkal körbevett politikusokat, az emberek szinte mindent bevesznek. Aztán csak csodálkoznak, amikor venniük kell a sátorfájukat, migránsként, vendégmunkásként a külföldet gazdagítva munkájukkal, miközben egykori hazájuk egyre inkább leépül. A kizsákmányolás révén előbb csak gazdaságilag, aztán kulturálisan is. Amiként ez Magyarországgal történik, már ha jól látom a helyzetünket.#

CÍMKÉP: Nyugatról hazaküldött ukrán vendégmunkások a lengyel határon 2020 márciusának végén – A vírusjárványig 4 millió ukránnak volt nyugatabbra állandó munkája. Tavasszal egyharmadukat küldték vissza. Ez a szám évente 7 millió idénymunkással egészült ki. Nagy részük azonban az idén nem indulhatott útnak az epidémia miatt. (Fotó: Cezary Aszkielowicz)