Mindkét tábor a „buta, műveletlen magyar nép” hálátlanságán van felháborodva.

Tépi a faágakat a viharos szél. Repülnek a légben a sárguló levelek. Kicsipkézik a pázsitot, s az idő múlásával már csak itt-ott ütközik ki a levélszőnyeg alól a fű zöldje. Amikor először roncsol be hozzánk az ősz, mindig eszembe jutnak II. Vilmos szavai:

„Mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek, szeretteitek körében.”

A Német Birodalom császára, Poroszország királya arra utalt, hogy hamarosan véget érnek az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével 1914. július 28-án kezdődött hadmozdulatok. Csakhogy tévedett. A katonai betörés majd négyévnyi véres világháborúvá terebélyesedett. A háború fő terhét pedig, miként mindig, a társadalmak legelesettebbjeire terhelték. Ennek szembetűnő bizonyítékára lettem figyelmes a minap, mikor a 42-es úton Báránd központjában megállított a közlekedési lámpa pirosa.

Oldalra pillantva egy középület falán az I. világháborúban feláldozott helybeliek végtelen névsorát pillantottam meg. Félreálltam, kiszálltam az autóból, s lefényképeztem. Százötvenkilenc nevet számoltam össze. Vagyis odaveszett a Nagy-Sárrét északi szélén lévő, 1910-ben négyezres település legszegényebb rétegének fiatal és középkorú férfijainak jelentős hányada.

Mert talán mondanom sem kell, hogy a bakák többsége a zsellérek, a cselédek, a kubikosok közül került ki. Az elesettek után nyomorban és kiszolgáltatottságban maradt hátra a család, esetleg több gyerek is. Hogy aztán azok miként éltek, abból képet alkothat magának, aki elolvassa Móricz Zsigmond „Gyalogolni jó” kötetéből (Szépirodalmi Kiadó, 1952) az 1910-es, 1930-as években ezen a tájon készült riportokat. Benne ilyen mondattal 1931-ből:

„Ott kell megrozsdásodni a parányi házacskákban, s akinek új osztású földje van, annak még rosszabb, mert a feje fölött nem az övé a ház, hanem az adósságé.” (126.o.)

Vagy itt van Rátkai, a háborúból őrmesterként megannyi kitüntetéssel hazajött, a kubikus csoport vezetőjeként munkáért esdeklő, rongyokba öltözött férfi esete. Házacskájában szinte semmi bútor. Az otthon lévő hat gyerekre és három felnőttre három ágy. A tizenegy gyerek közül három meghalt. Egy az apjával dolgozik a kubikban, már ha van munka. A most kilenc esztendős immár harmadik éve pásztorként kap némi pénzt és kosztot nyaranta. Egy ki van adva egész éves munkára. A gyerekek délben ettek először – kevés paprikás krumplit üresen. (235.o.) >>> Kérem, hogy a cikk átvétele esetén innen a Bekiáltás blogra mutató linkkel tegyék lehetővé a továbbolvasást! Segítsenek a szellemi kalózkodás visszaszorításában!>>> 

Ez az a világ, amelyről azt írta Móricz 1935-ben: „Száraz, szikár és szikes alföld ez. A Sárrétet lecsapolták, s ma már az a panasz, hogy még az eső is elkerüli. (…) Megesik, hogy csak minden ötödik évben van valami termés. (…) Minden községnek negyedrésze oly éktelen nyomorúságban él, hogy azt élő ember ki nem tudja mondani, hogy miből húzzák ki a telet”. (319–325.o) Ez az a világ, ahol vetőmag nélkül százötven holdat számoltak hetven ló és/vagy marha eltartására, miközben – Móriczot idézve – „én tudok olyan százötven holdról, amelyen 3500 lélek él”. (148.o.)

Ha hihetek a szegénységi statisztikáknak, s miért ne hinnék, a magyarországi tömegek nagy része ma is hasonlóképpen tengődik, jóllehet a nyomornak másfajta jellegzetességeivel és külsőségeivel. De a tartalom, a leszakadtság, a társadalom perifériájára szorítottság, az esélytelenség ugyanaz. Viszont ma nem látom a Móricz Zsigmondokat, a Féja Gézákat, a Szabó Pálokat, az Illyés Gyulákat meg a hozzájuk hasonlókat, akik látleletet vennének a peremre taszítottakról. Mikor esténként a Facebook-posztokon és kommenteken futok végig, azt érzékelem, hogy a magukat értelmiséginek tartó kormánypártiak és ellenzékiek úgy acsarkodnak egymásra, hogy nem vesznek tudomást Magyarországnak az érdek- és látókörükön túl eső kétharmadának viszonyairól.

Móricz a Nagyecsedi láp északi sarkában lévő Ökörirtó kapcsán 1910-ben dohogott azon, hogy

„Akik a magyar parasztot megírták, Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegényembert. A jólelkű úr szemével, akinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, akit meg lehet figyelni, lehet kedvelni, s bármikor ott lehet hagyni a faképnél; de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattunk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangúnak érezze magát velük”. (30.o.)

Kérdezem, hogy változott-e a gondolkodásmód száz év elteltével? Nos, igen. Volt közben úgy jó negyven év, amikor változott. Ám a nyolcvanas évek második felétől egyre gyorsuló ütemben épült vissza a feudális szemlélet. Immár Wass Albertekkel az egyik oldalon, a másikon pedig a Nyugatról hozott felsőbbrendűség gőgjével megtámogatva. Íme néhány gyöngyszem Juszt László gyűjtéséből a kormányzók térfeléről: »Kósa szerint „a magyar ember iszákos és ingyenélő”. Polt szerint „a magyarok debilek, sötétek.”  Lázár szerint „azért jó a közmunka, mert így nincsen ideje lopni a közmunkásoknak”. Hegedűs Zsuzsa szerint “nincs éhezés, mert lopnak maguknak”«.

Talán az ellenoldali politikusok nem ennyire lekezelők, sőt megvetők, de a liberális értelmiség Facebook-on lévő megszólalásai között szép számmal botlok bele olyan megnyilatkozásokba, amelyek közös üzenete: a „buta, műveletlen, szolgalelkű magyar nép” nem fogadja hálával az őt megváltani akaró újabb és újabb, demokráciát és szabadságot vizionáló eszméket, programokat. Tapasztalataim szerint ezen az oldalon is kevesen vannak, akik hajlandók szembenézni azzal, hogy az általuk támogatott ilyen-olyan kormányok mindegyikének lényegében ugyanaz volt a társadalmi programja, mint az orbánistáknak:

előbb tegyük gazdaggá a tűzhöz közelállók felső rétegét, aztán az ott összegyűlt jövedelem túlnyomó része majd valamikor lecsorog az alsó szférákba.

Ám ez a csoda harminc éve várat magára. Hogyne váratna, mikor a kádári–antalli–horni rendszerváltó felsőközéposztály mindent megtett azért, hogy a közvagyon elherdálása, a közszolgáltatások fellazítása, magánosítása, a dolgozói jogok megnyirbálása mellett felszámolja a társadalmi esélyegyenlőség egyik alapját, a tudáskincshez való közel azonos hozzáférést garantáló iskolarendszert, s kikényszerítette az elitiskolákat. Ezzel egyrészt megfosztotta csemetéit attól, hogy azok saját köreiken kívüli társadalmi tapasztalatokat szerezzenek, másrészt elősegítette az ország megosztottságát, vagyis gyengítését.

Ezen nem változtatott a liberális Magyar Bálint hosszú miniszteri korszaka sem. Sőt.  A szabaddemokraták – a szocialistákkal karöltve – tovább porlasztották az oktatási intézményrendszert, amit a bevett egyházakkal összebútorozott orbánistáknak már csak végképp össze kellett omlasztani, hogy a képzés teljes egészében érvényre jussanak az eliteknek a nyilvánosság előtt szemérmesen leplezett vágyai. Hangsúlyozom, az oktatászüllesztés csupán egyik, de társadalmi szempontból talán legroncsolóbb hatású eleme az átalakítások sokaságának.

Hát, demokratikus és nem demokratikus Hölgyek és Urak! Ez a helyzet, s ezzel kellene szembenézni!

Mindenesetre aljas dolog ezek után a kiszolgáltatott tömegeket hibáztatni azok közönye miatt. Hiszen három évtizeden át nem kaptak mást tőletek, csupán kommunikációs trükköket, nem hallottak mást csak propagandaszólamokat.

Viszont azt nagyon is érzékelték, hogy mindez a fölöttük uralkodó vagyonosokra és tehetősökre, illetve a nekik kiszolgáltatott, hónapról hónapra élőkre osztott társadalom létrehozását szolgálta. Azt is tudják, hogy ha nem utalt volna ide az Európai Unió némi pénzmagot a megszerzett piacokon keresztül kivont anyagi és szellemi értékek, a képzett és engedelmes munkaerő elszívása, a pénzforgalom ellenőrzése és hasznának lefölözése fejében, a nyomor már igazán az egekig kiáltana.

De hogy idővel ez is bekövetkezik, ne legyen kétségünk! És isten ne adja, ez a helyzet akár a fasizmusnak is megalapozhat. Már csak azért is, mert a tőkeérdeket képviselő nyugati intézmények még azt sem akadályozták meg, hogy visszaálljon egy olyan pártállami rendszer, ami csak a kiváltságosokat szolgálja. A magyar értelmiség többségének bűne, hogy mindezt nem tárta fel elemzéseken keresztül. Ha igen, akkor nem ezt osztotta meg a társadalommal, hanem előítéletes vágyaival traktálta a közönséget.

A kialakuló feszültségeket, ha a nemzetközi folyamatok is ebbe az irányba mutatnak – miként mindig is volt – a háború valamilyen formájával kísérelik feloldani majdan – a Kusturica-film egyik főszereplőjének szavaival – az üzletember-hazafiak. Annál inkább, mert az ágyútöltelékként kezelt nincstelenek most is meglesznek hozzá. Bár ha meggondolom, hogy például Bárándot ma már csak 2600-an lakják, akkor még ez sem annyira biztos. Vagyis azzal kell szembenéznie az elitnek, meg a felsőközépnek, hogy magára marad, s tagjai a mostaninál is ádázabbul esnek egymásnak, mikor kiderül, hogy egy részükre szintén a lecsúszás vár. #

CÍMKÉP: Az I világháború bárándi katonaáldozatainak névsora a település egyik középületének falán – Ha nem ömlesztett volna ide az Európai Unió némi pénzmagot a megszerzett piacokon keresztül kivont értékek fejében, a nyomor már igazán az egekig kiáltana (KDL felvétele)

UTÓIRAT: A téma más nézőpontból való megközelítése a Wiener György lefegyverző tézise című, következő írásomban.