927.BEKIÁLTÁS: Wiener György lefegyverző tézise

Az MSZP társadalomtudós politikusa Marxszal igazolja a párt passzivitását.

wienergyorgy2021-09-21konyvbemutatoyoutube.jpg

Wiener György politológus sokat tud a tőke működésének elméletéről, vizsgálatának Adam Smith-től és David Ricardotól Karl Marxon át Gunnar Myrdalig, Joan Robinsonig, Leif Johansenig, Andrew Klimanig, s még ki tudja ki mindenkiig tartó társadalomtudósainak téziseiről. Ezért kísérte könyvének szeptember 20-ai, a COVID-járvány miatt egy évet csúszott bemutatóját jelentős szakmai érdeklődés. Más kérdés, hogy a mű méltatói, akárcsak a közönség soraiban ülő szakértők kétségeket is megfogalmaztak arról, helytálló-e a szerzőnek a könyve címébe emelt állítása, miszerint

,,A tőke önmaga korlátja”. (Szociális Demokráciáért Intézet, 2020)

Ugyanis, ha valóban ez a helyzet, nyugodtan vagy aggodalommal telve, de hátradőlhetünk, mert nincs esélyünk a kapitalizmus brutalitásával, az embert fizikailag és lelkileg is kizsákmányoló, az élővilágot pusztító természetével szemben. Wiener főleg az USA vállalataival kapcsolatos saját elemzései, illetve mások alapján arra a következtetésre jutott, hogy a tőke folyamatosan veszít profittermelő képességéből. Ily módon, valamikor a távoli jövőben, amikor már a befektetés haszna minimálisra csökken, netalán el is tűnik, úgymond eleve létrejönnek, sőt csak ez által jönnek létre, a kapitalizmus meghaladásának előfeltételei. A képaláírásban jelzem, hogy ezt a tételt Marxszal is igazolja a szerző.

Ha Wiener György hatalmas ismeretanyagot mozgósító elemzésének ezt az általam leegyszerűsített végső üzenetét jól értelmeztem, akkor igencsak bajban vagyunk. Miként azt a kötetet elemző és méltató Szigeti Péter is megjegyezte: amikor a tőkés termelés megoldhatatlannak látszó válsággal szembesül, mindig számíthat a tőkés állam beavatkozására. A munkaidő meghosszabbításának, a rugalmas, a tőkeérdeket szem előtt tartó munkarend bevezetésének, az új piacok megszerzése érdekében országok, országcsoportok eladósításának, a háborúk kirobbantásának, vagy egyes térségekben a feszültségek állandósításának, az olcsó munkaerőhöz jutás érdekében migránsáradatok elindításának, a társadalmi-gazdasági eligazodáshoz szükséges információk monopolizálásának, a tömegmédiumokon keresztül történő befolyásolásnak, a társadalmak önvédelmét lehetővé tevő kulturális kohézió kiiktatásának támogatására.

Ebből kiindulva a tőkés társadalomnak nincs alternatívája, mert miként a múltban, úgy a jövőben is rendelkezésre állnak a kapitalizmus túléléséhez az eszközök.

Ez ugyebár főként azért gond, mert már Madách Imre is tudta, hogy a kapitalizmus a ma ismert civilizáció és természeti környezet felszámolásába torkollik. Csakhogy ebben a felfogásban rejtve marad, hogy ellenállásra is lenne mód. A társadalom peremére szorultak, a tőkés termelés által előidézett környezetpusztítás kárvallottjai meg is szervezhetnék önnön érdekeik védelmét. Az ankéttá nőtt könyvbemutatón ebben a szellemben fogant Antal Attilának, az Eszmélet folyóirat főszerkesztőjének felvetése arról, hogy vajon a rendszerkritikus elmélet nem akkor nyeri-e el értelmét, ha összekapcsolódik a politikai gyakorlattal.

Sajnos, ezt a költői kérdést, már nem hallhatták azok a magukat baloldalinak tekintő politikai vezetők és véleményformálók, akik kezdetben még a teremben voltak. Pedig abban a csekélyke, legalább százévnyi időszakban, amíg Wiener feltételezése szerint bizonyosan a tőke uralma alatt kell élnünk – minthogy tudósi számítások szerint addig feltétlenül eltart, amíg a tőke saját korlátaiba ütközik, ha ütközik – elsősorban tőlük, a baloldali politikusoktól várnák a kizsákmányolás kárvallottjai az útmutatást arra, hogyan is védekezzenek itt és most. Miként azt valaki megfogalmazta, konkrétan annak a felvetését és megválaszolását igénylik a tömegek:

„Milyen árat is fizetünk a kapitalizmusért?”

No, de ne legyünk telhetetlenek! Előzetesen már azt is örömmel konstatáltam, hogy a Magyar Szocialista Párt egyfajta védnökséget vállalt egy ilyen kifejezetten elméleti eszmecsere fölött. Kívülállóként ugyanis egyáltalán nem érzékelem, hogy az MSZP tevékenységének elméleti háttere lenne. Igaz, lehetséges, hogy ez igaztalan vád, mert én vagyok tájékozatlan. Ráadásul maga Wiener György is tagja volt a párt különböző vezető testületeinek, s ma is politizál a szervezetben. [>>> Kérem, hogy a cikk átvétele esetén innen a Bekiáltás blogra mutató linkkel tegyék lehetővé a továbbolvasást! Segítsenek a szellemi kalózkodás visszaszorításában!>>>] Magam viszont csak abból indulhatok ki, ami a médián keresztül eljut hozzám. Ezért írtam a minap az utóbbi harmincegynéhány évről: 

,,Tapasztalataim szerint ezen az oldalon is kevesen vannak, akik hajlandók szembenézni azzal, hogy az általuk támogatott ilyen-olyan kormányok mindegyikének lényegében ugyanaz volt a társadalmi programja, mint az orbánistáknak: előbb tegyük gazdaggá a tűzhöz közelállók felső rétegét, aztán az ott összegyűlt jövedelem túlnyomó része majd valamikor lecsorog az alsó szférákba.”

Ám a lecsorgás elmaradt. A tömegek a kádári–antalli–horni-orbáni rendszerváltó felsőközéposztálytól és az általuk gründolt pártoktól három évtizeden át nem kaptak mást, csupán kommunikációs trükköket, nem hallottak mást csak propagandaszólamokat. Viszont azt nagyon is érzékelték, hogy mindez a fölöttük uralkodó vagyonosokra és tehetősökre, illetve a nekik kiszolgáltatott, hónapról hónapra élőkre osztott társadalom létrehozását szolgálta.

Azt is tudják, hogy ha nem utalt volna ide az Európai Unió némi pénzt a megszerzett piacokon keresztül kivont anyagi és szellemi értékek, a képzett és engedelmes munkaerő elszívása, idehaza a kapitalizmus olcsó munkaerő-gazdaságába integrálása, a pénzforgalom ellenőrzése és hasznának lefölözése fejében, a nyomor már igazán az egekig kiáltana. És isten ne adja, ez a helyzet akár a fasizmusnak is megalapozhat. Már csak azért is, mert a tőkeérdeket képviselő nyugati intézmények még azt sem akadályozták meg, hogy visszaálljon egy olyan pártállami rendszer, ami csak a kiváltságosokat szolgálja.

Most persze ellenem vetheti valaki: nem igazán Wiener György tanulmánykötetét mutattam be ebben az írásban, hanem azt csupán ugródeszkának használtam ahhoz, hogy ismét hangot adjak annak, amiről előző, a „Bárándi halottak” című jegyzetem második felében szóltam: ,,A magyar értelmiség többségének bűne, hogy mindezt – értsd: az egyén, a kisebb és nagyobb közösségek, a társadalom válságjelenségeit, a természeti környezet pusztulásának végső okát a kapitalizmus sajátosságaiban kell keresni – nem tárta fel elemzéseken keresztül. Ha igen, akkor nem ezt osztotta meg a társadalommal, hanem döntően előítéletes vágyaival traktálta a közönséget”, vagyis

illúziókeltéssel szerelte le sokak kételyeit és ellenkezését.

Nem tiltakozom a bírálat ellen. De úgy vélem, hogy éppen akkor, amikor a marxi munkaérték-elméletből és továbbfejlesztőinek munkásságából von le egy baloldaliként számon tartott elemző olyan következtetéseket, amelyek inkább bénítják, mint ösztönzik a társadalmi-politikai cselekvést, lehetetlen nem utalni az aktuális összefüggésekre. Ennek jegyében kénytelen vagyok Wienernek az ankéton elhangzott szavait akár őreá is vonatkoztatni: ha demokratának is tekinthető az elitnek ez a rétege, baloldalinak nem.

Szerintem ugyanis a baloldaliság legfőbb ismérve, hogy nem csupán elméleti konstrukciókat alkot, hanem azt is firtatja, hogy a kapitalizmuskritikából – aminek kizsákmányolás-kritikának kell lennie! – milyen konkrét, nem feltétlenül forradalmi, de a kizsákmányolás következményeit mérséklő gyakorlati tetteknek kell következniük. Akár Marx és Engels tézise alapján, miszerint ,,A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. (A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 11.o.)

Sajnos, ezt a kitételt nem lehet elütni egy olyan bon mot-val, mint amiként ezt Wiener György is tette – megengedem, viccesen és utalásszerűen –, hogy amíg az emberek nem keleti irányba akarnak kivándorolni, hanem nyugat felé, addig a szociális, illetve a közösségi társadalom eszméje inkább csak elméleti vágyként fogalmazható meg, semmint reális cselekvési programokban. Merthogy szerinte, miként azt kötetének címe is kifejezi, önmagában rejlik a tőke korlátja. Következésképp, meg kell békülni vele. És láss csodát! Mintha éppen ezt tükrözné az a látszattevékenység, amit hosszú ideje az MSZP felmutat, s aminek következménye, hogy elfordultak tőle a tömegek.#

CÍMKÉP: Wiener György talán helyes, sőt Marx szövegével is alátámasztott, ám a napi politikai, dolgozói érdekképviseleti és társadalomvédelmi cselekvés szemszögéből lefegyverző összegzése szerint a profittömeg egyre gyakoribb csökkenése, csakúgy, mint a maximum- és a profitráta gyorsuló tendenciális esése a közeljövőben még nem válnak a tőkés termelési mód leküzdhetetlen korlátaivá, egy világméretű társadalmi formaváltás kezdetévé. Egy tényleges szocialista átalakulás nem a politika felhőrégióiban, hanem kizárólag a tőkés termelési viszonyokon túlnövő termelőerők bázisán valósulhat meg. (I.m.: 131.o. – Fotó forrása a könyvbemutatóról készült videofelvétel)

KIEGÉSZÍTÉS: Kifejezetten az érdeklődők figyelmébe ajánlom Böröcz József, az amerikai Johns Hopkins Egyetem professzorának más aspektusból írt, a látóhatárunkat kitágító recenzióját, s nem elsősorban azért, mert hivatkozik a posztomra is.