Lehet, hogy Moszkva érdeke is Európa egységének gyengítése, de Washingtoné, s immár Londoné sem kevésbé.

Az utóbbi időben az eddigieknél is hangosabb volt a putyinozás a nyugati propagandában. Az energiaválság, az ukrajnai helyzet megoldatlansága, a belorusz–ukrán határon kialakult migránshelyzet, s más ügyek is alkalmat szolgáltattak arra, hogy az orosz államfőt kiáltsák ki olyannak, mint aki

egyedül szövi a hálót a nyugati világ elveszejtésére.

Már-már földöntúli, de feltétlenül sátáni képességekkel ruházták és ruházzák fel, azt sugallva, sőt állítva: legfőbb célja, hogy szétforgácsolja az Európai Uniót és örökké háború kirobbantására készül. Azt a hamis érzést keltik sokakban, hogy az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazva ő, azaz Vlagyimir Putyin orosz államfő uralja a kontinenst, szemben azzal, amit a Klubrádió műsorvezetője az Eurozóna november 19-ei adásában állított, hogy „a Nyugat az, amely szívén viseli a magyarok, a lengyelek, a belaruszok sorsát”. (08:45-nél.)

Nem vitás, hogy Oroszország katonai szuperhatalom. Ám gazdasági értelemben legföljebb a nagyok, de messze nem a legnagyobbak közé tartozik. Ebből következik, hogy egyszerűen nincs gazdasági ereje egy Nyugat elleni támadó háború megvívásához. De olyan célt sem látok, ami miatt ilyen szándékok vezérelhetnék. Más kérdés, hogy miután Közép-Európa államait beléptették az orosz határokhoz egyre közelebb nyomuló NATO-ba, amely mind aktívabb a posztszovjet térség úgynevezett közelkülföldi országaiban, a moszkvai vezetés védelmi kérdésnek tekinti, hogy befolyását többé-kevésbé megőrizze ebben a régióban.

Ez sokak szerint arcátlanság. Ám a kremlbeliek azt vetik ellene, hogy képzelje el a világ az amerikai kormány reagálását, ha orosz fegyveres erők, vagy csupán kiképzők jelennének meg Mexikóban vagy a Karib-térségben. De nem is kell ehhez sok fantázia, hiszen nemzedékem még emlékszik arra, mekkora rémület lett rajtunk úrrá a világháború felsejlése miatt, amikor 1962-ben a Szovjetunió atomrakéták telepítését kezdte meg Kubában. Ehhez képest ma egyes amerikai rakétakilövő állomások közelebb vannak az orosz határokhoz, illetve nagyvárosokhoz, mint annak idején a kubai szovjet bázis az amerikaiakhoz. Ebből viszont az adódik, hogy

a bonyolult nemzetközi folyamatokat meghatározó nagyhatalmi geopolitikai törekvéseknek csupán egyik tényezője Oroszország.

Az EU széttördelése legalább annyira érdeke Washingtonnak, s immár Londonnak is, mint Moszkvának. Utóbbit illetően idézzük fel Vlagyimir Putyin 2007. februári 10-i müncheni beszédét, amelyben a nemzetközi biztonságot nem egyszerűen katonai-politikai stabilitásként fogta fel, hanem a világgazdaság stabilitásaként, a szegénység meghaladásaként, gazdasági biztonságként és a civilizációk közötti párbeszédként, az ideológiai sztereotípiáktól, a kettős mércétől, a blokkokban gondolkodás sablonjaitól való megszabadulásként. Az egypólusú, egy értékrendű, „egy gazda által ellenőrzött”, „a demokratikus felfogásnak ellentmondó” világ tarthatatlanságára mutatott rá, mert mint mondotta: „az egyoldalú, gyakran illegitim cselekedetek egyetlen problémát sem oldottak meg. Ellenkezőleg, újabb feszültségeket, emberi szenvedéseket generáltak, (…) ártatlan százezrek halálát okozták”.

Putyin mindenekelőtt az Egyesült Államokat vádolta azzal, hogy számos területen átlépi a nemzetközi jog alapvető előírásait, s pillanatnyi érdekeinek megfelelően úgymond célszerűen jár el. Arra figyelmeztetett, hogy ez a magatartás a fegyverkezési verseny újabb szakaszát indítja el. Elutasította azt a felfogást, hogy az ENSZ helyett a NATO-ban vagy az Európai Unióban is meghozhatók legyenek a más országok életébe – s az azóta szerzett tapasztalatok alapján tegyük hozzá: az azok vezetőinek negligálásával, sőt likvidálásával – fegyveres beavatkozást lehetővé tevő döntések.

A NATO-nak az orosz határok felé nyomulásával – akkoriban a Bulgáriába és Romániába telepített, egyenként ötezres, előretolt amerikai katonai bázissal már megszegték a hagyományos fegyveres erőkre vonatkozó 1999-es, berlini – bár a legtöbb ország által sosem ratifikált – megállapodást, mutatott rá az orosz elnök. Akkor még nem tett ellenlépéseket Moszkva, de figyelmeztetett: előbb-utóbb sor kerül ezekre.

Csak hogy érzékeljük, meddig is nyúlnak vissza a mai feszültségek gyökerei, emlékeztessünk arra, hogy 2007-ben az orosz államfő szembesítette a biztonságpolitikai konferencia résztvevőit, mit mondott 1990. május 17-én, Brüsszelben a NATO akkori főtitkára: „Az a tény, hogy készek vagyunk lemondani NATO-csapatoknak a Németország határain kívüli telepítéséről, a Szovjetunió számára szilárd biztonsági garanciát jelent”.

Az időközben történtekből, s a Kremlnek azóta napvilágot látott értékeléseiből nyilvánvaló, hogy az orosz vezetés szemében a NATO korántsem a béke és a biztonság őre. Ezt az utóbbi évtizedekben a tagországoknak az USA által kirobbantott háborúkban való részvétele is igazolja. Azt én teszem hozzá: e háborúk célja az Amerika által dominált tőkés érdekek érvényre juttatásának fegyveres támogatása a világ egyre nagyobb részében.

A már nevében is anakronisztikussá vált észak-atlanti szövetségnek ez a valódi feladata Európában, illetve az Oroszországot magában foglaló Eurázsiában. Ennek érdekében az utóbbi három évtizedben Washington igen hatékonyan akadályozta a hatalmas erőforrásokkal bíró Oroszország és a németek által vezetett Európai Unió összefogását. Ha ugyanis akadálytalanul valósulhatna meg az együttműködés, a térség talán még Kínánál is eredményesebb kihívója lehetne az Egyesült Államoknak.

Ha ebből a szemszögből nézzük a konfliktusokat – amelyek mindegyikében az egykori Jugoszláviától a Baltikumon, Grúzián, Ukrajnán át Belaruszig szerepet játszottak és játszanak az amerikaiak – nyilvánvaló, hogy a feszültség fenntartásában nem csupán Moszkva a ludas, miként ezt a hazai elemzők és médiumok többsége tárgyalja. Mi több, megkockáztatom:

nem elsősorban Oroszország érdeke a kontinens egységének gyengítése, inkább az USA-é.

Mert mi másért, ha nem ezért szervezte Washington a 2014-es ukrajnai puccsot, amelynek következtében az autonómiát követelő Donyeck és Luganszk – bizonyára orosz támogatással – fegyveres harcba kezdett az ellene vezényelt, fasiszta eszméket valló szabadcsapatok ellen. Az orosz szakadárok azóta is folytatják a küzdelmet, az immár az amerikai kiképzők által felkészített, és az USA által felfegyverzett reguláris ukrán hadsereg ellen.

A harc az elmúlt két-három hétben sem szünetelt. És nem csak a szakadárok „lőttek vissza” – miként arról a kizárólag kijevi forrásokra támaszkodó amerikai sajtó nyomán szokott beszámolni a médiánk, ha elesik az ukrán hadsereg egy-egy katonája. Az ukrán tüzérség ebben az időszakban is lakóházakat, vezetékeket semmisített meg, s persze ott élő civilek szintén áldozatul estek, miként ez a nem sok vizet zavaró, bécsi székhelyű nemzetközi  szervezet, az EBESZ ellenőreinek napi jelentéseiből kiderül. Ráadásul – a minszki megállapodást megsértve – Kijev immár (török gyártmányú) drónokról bombázta a sajátjainak nevezett polgárokat, és az egyik éjszaka elfoglalt egy falut az elvben érinthetetlen, úgynevezett szürke zónában.

Eközben még mindig nem ült el a Volodimir Zelenszkij elnök bizalmasának, az ukrán parlament elnökének október 7-ei lemondásával keletkezett érzelemhullám. A 38 éves Dmitro Razumkov leköszönő beszédében emlékeztetett arra, hogy átverték a bennük vakon hívő választókat, egy tévényilatkozatban pedig arról beszélt, hogy megelégelte a komikusból államfővé avanzsált főnökének követelését: úgy szavazzák meg a kormányzó párthoz tartozó képviselők a különösen fontos törvényjavaslatokat, hogy azokat előre nem láthatják. Eddigi párttársai, Zelenszkij mamelukjai viszont a szovjet időszakot idéző módon azzal vádolták, hogy „nem gyűlölte eléggé a nemzet ellenségeit, nem védelmezte eléggé az egyedül helyes politikai kurzust”. Ne feledjük: a mai Ukrajna gyakorlatilag az USA protektorátusaként vegetál..!

De tovább folyt az érzelmi politizálás Varsóban, Prágában vagy éppen Budapesten is, ami szintén okozott kisebb-nagyobb rezdüléseket az európai életben. S ha mindezt, az itt fel nem sorolt közép-európai országok állapotaival együtt nézem, arra a következtetésre jutok: hiába áltatnak bennünket, s áltatjuk magunkat azzal, hogy előbb-utóbb eltűnik az a határ, ami elválasztja ezt a térséget a nyugati civilizációs modelltől. Mert mégiscsak az a helyzet, hogy újból és újból kiütközik a társadalmi-gazdasági alapnak egyrészt az ógermán közösségi tulajdonformából, másrészt az ázsiai termelési mód kisebb-nagyobb mértékben hozzánk elért hatásából eredő különbség. És ez mutatkozik meg Európa három nagy történelmi régiójának civilizációs és kulturális eltéréseiben, amit a kapitalizmus bizonyosan nem fog eltüntetni, mert

a tőke érdekének – legyen az keleti vagy nyugati – az oszd meg és uralkodj elv érvényesítése, az értékeknek – nyersanyag, profit, képzett munkaerő – a fejletlenebb területekről a fejlettebbek felé szivattyúzása felel meg.

Szembe kellene ezzel nézni, a ködszurkálás, a vágyaknak az egész társadalomra való kivetítése helyett, s az ebből a helyzetből reálisan megvalósítható programot kidolgozni! Legalább az értelmiségnek ezen az alapon kellene átgondolni, mi is felel meg Magyarország érdekeinek! Ezért sem álltam be a szörnyülködők sorába, amikor november 18-án közzétették Moszkvában azt a rendeletet, miszerint Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert a Barátság Érdemrenddel tüntette ki az orosz elnök az orosz-magyar kapcsolatok, valamint az ipari és beruházási együttműködés fejlesztéséhez történt nagymértékű hozzájárulásáért.

A hazai ellenzéktől persze jól megkapta magáét a magyar politikus, akiért, s akinek főnökéért – enyhén szólva – magam sem rajongok. Ugyanakkor azt kérdezem: a pfújolás helyett nem azt kellene inkább számon kérni a kormányunkon, hogy tagjait miért nem értékelik hasonló módon a mind a négy égtáj irányában elhelyezkedő államokban? Nem az lenne-e egy ilyen kis ország érdeke, hogy minden más országgal úgy ápolja a kapcsolatokat, hogy azok úgy érezzék: win-win alapon nekik is megérte?

De lépjünk tovább, mert kezdenek kirajzolódni Párizs sajátos céljai is! Egyre több jel mutat arra, hogy

Franciaország, amely az EU-n belül immár az egyetlen atomhatalomként szeretné átvenni Nagy-Britannia szerepét.

A kontinensen kizárólag a franciáknak van olyan hadseregük, amely jelentékenyebb külföldi műveletek végrehajtására is képes. S hogy mi következhet ebből? Történetesen az, hogy az Európában Angela Merkel helyének betöltésére készülő Emmanuel Macron arról fogja győzködni a II. világháború óta a hadserege fejlesztésében erősen korlátozott Németországot: Berlin fogadja el az amerikai helyett a francia védőernyőt az EU országai felett. Ebben az összefüggésben is érdemes szemlélni azt a még szeptember második felében kipattant botrányt, hogy miután az Egyesült Államok, Ausztrália és az Egyesült Királyság új biztonsági partnerségi szerződést kötött AUKUS néven, Ausztrália úgy döntött: nukleáris tengeralattjárókat vásárol az Egyesült Államoktól, s egyúttal felmondja a Franciaországgal kötött, dízel- és elektromos meghajtású tengeralattjárók gyártásáról szóló szerződését. Emiatt Franciaország 56 milliárd dollártól esett el. 

Ez is mutatja a vérmes francia remények valóra váltásának a saját, viszonylag gyengébb gazdasági teljesítményén túli korlátait. Eközben persze a kezére játszik, hogy a kormányalakítási tárgyalásokat folytató németországi szociáldemokraták választási programjában az szerepel: ki kell vonni az országból az amerikai atomrakétákat. Az indítványt a németek 86 százaléka támogatja. Viszont november 19-én úgy reagált erre a NATO főtitkára, Jan Stoltenberg: „ha ez bekövetkezne, Kelet–Németországba, pontosabban keletebbre telepítenék az atomrakétákat”. A zavaros válaszból leginkább az következik, hogy az atomfegyvereket Lengyelországban helyeznék el. Az orosz külügy felelete: „ebben az esetben nem létezőnek kellene tekinteni az Oroszország–NATO alapszerződést”. Ergo, nem elég, hogy a két fél között mostanra gyakorlatilag megszűntek a diplomácia kapcsolatok, a szembenállás teljessé válna.

Fel sem tételezem, hogy a fenti összefüggéseket ne látnák a hazai közbeszédet uraló elemzők, akik a demokrácia, a szabadság, a nyugati értékek védelmében tartják elfogadhatónak a kettős mércét. Nekik legyen mondva! De szinte már kedvem sincs ahhoz, hogy újból és újból szóvá tegyem: ha az egyik oldalnak felróják „a cél szentesíti az eszközt” machiavellista felfogását, miért nem szembesítik ezzel saját táboruk főszereplőit is? Persze, tudom, hogy van az a gyakran nem is nagy pénz, amiért az elmúlt hetekben olyan főcímek kerültek még az egyébként a szövegük egészét tekintve többé-kevésbé elfogadható cikkek fölé is, melyek szerint

az energiaválság például azért alakult ki Európában, mert az orosz Gazprom gonosz indítékból nem szállított elég gázt.

Hiába magyarázta már-már kétségbeesetten az energia-szakértő Holoda Attila néhány nem kormányzati médiumban is, hogy az európai gázkereskedők nem adtak fel elegendő megrendelést a nyáron az oroszoknak. Ráadásul a norvég kutaknál zajló karbantartási munkálatok a kitermelés csökkenéséhez vezettek. A zöldenergiára túlzottan építők szintén elszámították magukat. S bár az amerikai cégek azt ígérték, hogy Európát ellátják cseppfolyósított gázzal, mégis a többet fizető kínaiaknak szállítottak. S akkor még nem említettük a Covid-járvány után hirtelen beindult ipari termelés megnövekedett energiaigényét.

Ezzel együtt, az orosz elnök többször megismételt kijelentése szerint, ebben az évben jóval több gázt juttattak Nyugat-Európának, de Ukrajnának is, mint tavaly. Azt már én teszem hozzá: eközben a saját országos hálózatukba százával, ha nem ezrével bekapcsolt falvakat szintén ellátják. Hogy mennyire kilóg a lóláb, az is mutatja, hogy amerikai nyomásra sokáig akadályozták az Északi-áramlat 2 gázvezeték építését, s még most sem adta ki az engedélyt a szállítások megkezdésére a német hatóság. Ennek ellenére a közbeszéd nyugati és hazai formálói kizárólag az ördögi Putyinra hárították és hárítják a nyugatiak bajainak minden okát.

A mi szempontunkból ennek nem az orosz államfő miatt volt és van jelentősége – aki persze maga sem megy a szomszédba tanácsért, ha a világpolitikai játszmákban revánsot kell venni –, hanem azért, mert az események egyoldalú tálalásával a még érdeklődő közönséget vezették és vezetik félre. Mint a belarusz–lengyel határra szeptember közepétől ezrével érkezett migránsok (menekültek) ügyében. Hogy mást ne mondjak, a török államfő, Erdogan neve alig vetődött fel az általam itthon olvasott latolgatásokban, jóllehet… Főleg kezdetben úgy tálalták a nyugati forrásokból dolgozó médiumaink, hogy Putyin akaratát hajtotta végre Lukasenka, a belarusz elnök. Persze, nem zárnék ki bizonyos összjátékot, de még feltételezésként sem vetődött fel:

Mi van, ha a migránsüggyel a batyka próbálta mozgásterét növelni Moszkvával, azaz a szövetségesével szemben, miként ezt más ügyekben megtette korábban is?

Ám minden jel szerint az elnök ezúttal nem annyira a Kremlnek okozott bosszúságot, hanem az Európai Uniónak. Miközben Brüsszel már leírta őt – nevét gyakorlatilag törölték, és családtagjaival, környezetével együtt szankciók tömegével büntették –, a leköszönő Angela Merkel kétszer is kénytelen volt felhívni Aljakszandrot, hogy működne együtt velük a válság megoldásában. Még fizetnek is érte. Mert az mégsem lehet, hogy ezek a migránsok (menekültek), a hírek szerint többségük a nyugati hadseregeket Irakban és Szíriában segítő kurd és családtagjaik, akik maguk fizették ki a repülőjegyeket mielőtt, főleg Irakban iraki gépre is szálltak, hogy bejussanak az Európai Unióba. Mert a lengyelek még azt sem tűrnék, hogy átszállítsák őket az országukon, miként ahhoz sem járultak hozzá 1938-ban, hogy a szovjet csapatok átvonuljanak, hogy megakadályozzák Csehországnak a britek által is szentesített megszállását…

Most én magyarázzam el itt a nagyérdeműnek, hogy mennyire abszurd és cinikus ez a magatartás azoktól, akik oly rátartiak az úgymond felsőbbrendű nyugati értékrendre? Ecseteljem, hogy mennyit ér az a melldöngetés, amivel a belarusz ellenzéki vezető feleségéről (!) Szvetlana Tyihanovszkajáról jelentették ki, hogy egyedül őt, és csakis őt tekintik Belarusz legitim vezetőjének? (De ha már, akkor például miért nem a valamilyen ok miatt eredetileg a Tyihanovszkajával együtt a Nyugat által a médianyilvánosságba bevezetett, aztán hirtelen ejtett Veronika Cepkalot, vagy Marija Kolesznyikovat? Egyáltalán, emlékszik még rájuk valaki?) Latolgassam itt, hogy feltehetően Vlagyimir Putyin közölte a német kancellárral – aki először az orosz államfőtől kért segítséget a lengyel–belarusz határon kialakult válság ügyében –, hogy rendezzék el egymás között, amit összehozott az elmúlt években az EU Lukasenkával, nem egyszer azzal a szándékkal, hogy a belarusz vezetőt kijátsszák Moszkva ellen?

Ha mindezt megteszem, azzal vádolnak, miként annyiszor megtörtént már, hogy a Kreml fizetett ügynöke vagyok. Pedig csupán annyi történik, hogy megpróbálom átgondolni az összefüggéseket, miközben semmilyen érdekem nem fűződik ahhoz, hogy tendenciózusan válogassak az általam megismert információk között. Ezért nem adok hitelt azoknak, akik az elmúlt hetekben is európai háború kirobbantásának szándékát tulajdonítottak Oroszországnak, mikor az saját csapatait mozgatta saját területén. Ugyanis a határai mentén a Baltikumtól Lengyelországon, Ukrajnán át hemzsegtek és hemzsegnek az amerikai és más nyugati hadseregek katonái. Az itt tárgyalt időszakban előre be nem jelentett hadgyakorlatot tartott Lettország, s ami ennél fontosabb, az USA haditengerészete a Fekete-tengeren. Az orosz felségvizek mentén három kémrepülőgépet reptettek, amerikai bombázók több helyen húsz kilométernyire közelítették meg az orosz határokat.

Vagy meséljem el, hogy a tengeri hadgyakorlat keretében az amerikai 6. flotta zászlóshajója egy másik hadihajó kíséretében látogatást tett Grúziában?

Hogy Batumi kikötőjében a hajózenekar dzsesszel szórakoztatta a grúzokat, míg más tengerészek csoportos kirándulásokon vettek részt? Egészítsem ki ezt azzal, hogy ez idő tájt jelentette be a NATO főtitkára, hogy Grúziát a katonai szervezetben akarják látni – majd valamikor, amitől ugyebár nem a feszültség lesz kisebb? Tegyem teljesebbé a képet azzal, hogy ugyanekkor a keresztény Örményország, illetve a muszlim Azerbajdzsán között ismét fegyveres összetűzés alakult ki, amihez immár talán Iránnak is lehetett némi köze, nem csupán Törökországnak, mint korábban? Írjam le, hogy aztán persze nem Washingtonhoz fordult segítségért az örmény kormány, hanem Moszkvához?

Ugyan mi értelme ennek? Kit érdeklenek itt a bonyolultabb összefüggések? Kit érdekel, hogy ömlik az amerikai fegyver a térségbe, főleg Ukrajnába. Korábban a NATO Oroszországra irányuló rakéta-kilövő állomásokat telepített Romániába. A posztszovjet országok egy részében amerikai finanszírozással bakteriológiai kísérleteket folytató laboratóriumok tucatjait hozták létre, mert ezekben nem kell betartani az amerikai törvényeket. Litvániában gyűjtik az oroszországi lakosság génmintáit, s évente kétszer, amerikai támogatással, konferenciát rendeznek Oroszország részekre szedésének lehetőségéről. Észtországban évek óta Oroszországra dolgozó katonai informatikai központ működik. És így tovább és így tovább.

Kétségtelen, hogy Oroszország minderre elsősorban haderejének erősítésével, szuperfegyverek fejlesztésével válaszol. A CNN amerikai hírtelevízió már-már a világ végét jósolta a héten, amikor az orosz fél most éppen azt demonstrálta: az űrfegyverkezésre is felkészült; november 15-én megsemmisített egy már nem működő, 1982-ben pályára állított egykori szovjet kémműholdat.

Ezzel – amerikai közlés szerint – a Föld körül keringő nemzetközi űrállomást is veszélyeztette Moszkva. Csak azt felejtették el közölni, hogy Putyin már 2007-ben Münchemben azt indítványozta: állapodjanak meg a világűr, sőt az atom békés célú hasznosításáról. De mert nem volt rá fogadókész a Nyugat, most láthatjuk, mi lett a vége a dolognak. Az orosz honvédelmi miniszter persze cáfolta a veszélyeztetést, de közben szinte sugárzott az arca a megelégedettségtől, amit az ő szempontjából érteni vélek. Egyébként persze magam is aggodalommal figyelem, hogy rohan a világ a vesztébe, s átéreztem Aleksandar Vučić szerb elnök vívódását, mikor az orosz televízió őt kérdező sztár riporterének arra a kérdésére, hogy lesz-e háború, hosszas hezitálás után azt válaszolta, hogy nagyon bonyolult a helyzet.

Nem tudom, hogy fénynek tekintsem-e az alagút végén, mindenesetre ugyanezen a napon, vagyis november 15-én három és félórás videó-tárgyaláson cserélt eszmét Joe Biden amerikai vezető a kínai elnökkel, Hszi Csin-pinggel, akit immár a „kormányos” jelző is megillet, mint annak idején Mao Ce-tungot. A nyugalmazott vezető izraeli hírszerző, Jakob Kedmi viszont ezzel kapcsolatban is hűtötte a vérmes reményeket, mondván: az amerikai elnök akkora bajban van a többek között a járvány miatti munkanélküliség következményeit enyhítő „helikopterpénzek” kiszórása utáni infláció, s egyáltalán, a tehetetlenségének következtében csökkenő népszerűsége miatt, amivel a közelgő képviselőválasztáson veszélybe sodorhatja pártjának pozícióját a kongresszusban, hogy látszatkezdeményezésekkel, kisebb konfliktusokkal, s azok úgymond megoldásával szeretné demonstrálni tettrekészségét.

Így van, vagy nincs így, annyi bizonyos, hogy az angolszász térfélen valami történhetett, mert a héten Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke frakkban és fehér csokornyakkendőben, tehát tőle szokatlanul elegáns öltözékben, azt fejtegette: teljes félreértés azt gondolni, hogy a Nyugat körbe akarná keríteni Oroszországot. Ezzel arra a lengyel indítványra reagálhatott, hogy ténylegesen is kerítést kell építeni a Balti-tengertől a Fekete-tengerig az orosz határ mentén, azaz vasfüggöny mögé kell szorítani az úgymond agresszív oroszokat. Az angol politikus azonban ennél is tovább ment, amikor arra figyelmeztette hallgatóságát: „az orosz véráldozatnak köszönhetjük, hogy a II. világháborúban legyőzhettük a nácizmust”.

Ez kifejezetten a Putyin szájíze szerinti megnyilatkozás volt, aki rendre visszautasítja, hogy a Nyugat lebecsülje a soknemzetiségű Szovjetunió, s mindenekelőtt a terhek nagy részét viselt oroszoknak az Európa több hadseregét, illetve a brit kivételével Európa valamennyi gazdaságát (!) mozgósított hitleri Németország megsemmisítésében játszott szerepét. Boris Johnson végre szembement a nyugati médiumokban és politikai körökben nagyipari méretekben folyó történelemhamisítással, mindenekelőtt az Európai Parlament 2019. szeptember 19-ei, szégyenteljes határozatával, amivel

a II. világháború kitöréséért egyaránt felelősnek nyilvánította a Szovjetuniót és a náci Németországot.

Ám ismét csak be kell látnom, amit itt összehordtam, annyira távol áll a rövid és szenzációs bejelentésekre, a világ bemutatását a jó és a gonosz szembenállására trenírozottak elvárásaitól, hogy sokra nem megyek vele. Mindez csaknem érdektelen a szinte kizárólag a nyugati médiumok híreit kritika nélkül közlő magyarországi médiumok, az elemzői helyett szurkolói magatartást tanúsító, úgymond értelmiségi csoportok számára. Hogy a bulváron nevelkedő nagyközönségről már ne is beszéljek.

Almási Miklós esztéta legújabb, a „Közeli jövőnk és a távoli jelen” című könyvében – aminek megjelenése számomra a fentiekkel összevethető esemény volt ebben az időszakban – azt írja a digitális társadalomról: az igényes folyóiratok drágasága mellett „ugyancsak aggasztó tendencia, hogy már a műveltebb embereket is leszoktatták a hosszabb elemzésekről. Nem ők a hibásak: a mai munkabeosztásban (napi 10-14 óra meló után) nincs rá időd, hogy akár hetente belenézz egy-egy ilyen orgánumba”. (30.o) Megjegyzem: újabb tapasztalati adalék ez a ma nálunk még mindig elutált Marx ama tételéhez, miszerint a tőke a munkaidő növelésével (is) biztosítja önnön uralmának újratermelését. Itt és most azonban ne erre fókuszáljunk, hanem arra, hogy „információhiányban él a világ és persze a magyar. (…) Röviden: a háttérinformációk elérhetetlenek. Az információs társadalomból dezinformációs társadalom lett”. (20–21.o.)

Nem áltatom magam, hogy ebben a cikkben olyan adatok lennének, amelyek megfelelnek az Almási által megfogalmazott, a háttérinformációkra vonatkozó követelményeknek. Ezek körébe ugyanis azokat az értesüléseket sorolja, amelyek azzal foglalkoznak, hogy kik és milyen szempontok alapján hozzák meg a gazdasággal, a társadalommal, a mamutvállalatok lépéseivel kapcsolatos alapvető döntéseket, s melyek ezek. A zárt ajtók, a színfalak mögötti tárgyalások eredményeiről a közönség az úgynevezett demokráciákban sem értesülhet, még ha életét alapvetően befolyásolják is az árfolyamokra, a kőolaj- és földgáz-kitermelési kvótákra és árakra, az egyes politikai szereplők felemelésére, mások ejtésére, vagy éppen levadászására, az egyes óriáscégek, országok partvonalon kívül szorítására, mások előnyökhöz juttatására, a helyi háborúk indítására és befejezésére, a járványok elleni védekezésre, a világméretű éhezésre, a vízhiányra stb. vonatkozó határozatok.

Ha valaki érdemi értesüléseket hoz nyilvánosságra, úgy jár, mint Judith Miller a New York Times riportere, aki 2005-ben 85 napot ült, mert nem adta ki az FBI-nak forrása nevét. (24.o.) Esetleg arra a sorsra jut, mint Eliot Spitzer New York-i államügyész, akit a befektetési bankok ellen indított perek miatt rúgattak ki a pénzintézetek, majd lehetetlenítették el őt karaktergyilkossággal. (24.o.) Szintén tanulságos a „nyílt és demokratikus” kapitalista országok gyakorlatából Edward Snowden esete. 2013-ban publikált egy halom titkosított dokumentumot, s most a moszkvai hatóságok védelmében reménykedik abban, hogy a CÉG keze ott talán nem éri utol.

Ellenük vethető, hogy egyesek kifejezetten esküjüket szegték meg. Ám úgy látták, hogy törvénytelen cselekedetekre veszik rá őket. Így tett Bradley Manning tizedes is, aki a WikiLeaks (2006–2011) számára lopott milliónyi titkos adatot, s ezért előbb harmincvalahány évet, majd kegyelmet kapott. (15.o.) Viszont az alapító Julian Assange ellen a washingtoni kormány hajtóvadászatot indított, a világ kisemberei pénzforgalmának jelentős részét ellenőrző nagy bankkártya-társaságok megtagadták a számára gyűjtött adományok továbbítását, a svéd ügyészség nemzetközi körözést adott ki ellene állítólagos szexuális bűncselekmények elkövetésére hivatkozva. Korábban az USA-val szembenálló országok nagykövetségén kapott menedéket, s jelenleg Londonban tartják védőőrizetben úgymond azért, nehogy öngyilkosságot kövessen el.

A Bekiáltás szerzőjeként titkos információk közzétételével most sem kecsegtethettem olvasóimat. Csupán arra vállalkozhattam, hogy egy helyre gyűjtöttem több, az egymással információs háborút vívó felektől származó adatot és megnyilatkozást, s együtt tártam őket a nagyérdemű elé. Feltételezem ugyanis, hogy egymás mellé szerkesztve, egy-egy összefüggést is felvillantva, egy fokkal árnyaltabban mutatnak meg valamit a valóságból, mint az a töredezett közlésekkel teleszórt médiumokból érzékelhető. Közben magam is remélem, hogy az önmagában is megosztott Nyugat, illetve az Oroszország és Kína közötti konfliktus – ami alapvetően a tömegben eddig elrejtőzködhetett egyéneket kivétel nélkül digitális ellenőrzés alá vonó nacionális, globális és transznacionális tőkecsoportok, illetve az általuk hatalomra juttatott kormányok konfliktusa, vagyis nem a jó és a gonosz harca – a szembenállás magasabb fokán ugyan, de talán átmenetileg nyugvópontra juthat. Mindenesetre, ha egyáltalán volt értelme ennek a néhány levelezőm által inspirált, terjedelmes eszmefuttatásnak, akkor az, hogy az olvasó ennek nyomán próbáljon fürkészni, amikor a következő időszakban újabb és újabb események jutnak tudomására.#

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin 2007. február 10-én a müncheni biztonságpolitikai konferencián – Az orosz elnök már akkor figyelmeztetett: a Bulgáriába és Romániába telepített, egyenként ötezres, előretolt amerikai katonai bázissal megszegték a hagyományos fegyveres erőkre vonatkozó 1999-es, berlini – bár a legtöbb ország által sosem ratifikált – megállapodást (Fotó: TASZSZ, Dmitrij Asztahov)