A fejünk fölött, de ránk hivatkozva most osztják újra a befolyási övezeteket.

Talán vannak még, akik hallottak arról, hogy valaha, a XIX. század derekán, létezett egy ukrán, bizonyos Mikola Hohol, aki úgy döntött: oroszul ír Nyikolaj Gogol néven. És nem gondolta rosszul, mert az orosz nyelvvel könnyebb volt világhírnévre szert tennie. Egyik művében, a „Holt lelkek”-ben a haszonleső földesurak korruptságát, a feudális Oroszország viszonyait kritizálta a főhős, bizonyos Csicsikov utazását követve. A finomkodó, sima modorú férfi valójában nagystílű szélhámos, aki

pénzt kínál a halott jobbágyokért, vagyis a holt lelkekért.

Csicsikov azt használta ki, hogy az idő tájt, a cári Oroszországban az állami revizorok által megállapított jobbágyok száma után, akiket a közbeszédben csak „lelkek”-nek neveztek, illetéket kellett fizetni az államnak. Méghozzá a következő revízióig. Akkor is, ha időközben elhunytak a jobbágyok. Gogol művében, amelynek volt valóságos alapja, a birtokosok kapva kaptak az alkalmon, és fillérekért készek voltak eladni a még élő, de papíron halottnak nyilvánított parasztjaikat, hogy megszabaduljanak az adótehertől. Hogy mi volt ebben az üzlet Csicsikovnak, azt itt és most ne részletezzük. Legyen elég annyi, hogy mintha ilyesmi történne ma is az Ukrajna keleti szélén folyó háború halottjaival. Csak ebben az esetben a „nyereséget” a propagandisták, meg a nagyhatalmak kasszírozzák.

Január 29-én, szombaton Ukrajna budapesti nagykövete, Ljubov Nepop azt mondta a Klubrádió „Hetes Stúdió” adásában (28:45), hogy „már 15 ezer ukrán állampolgár halt meg ebben a háborúban”. Az oroszországi médiumokban 14 ezer körülire szokták tenni ezt a számot. Nem lényegtelen különbség, hogy Moszkvában nem utalnak az áldozatok nemzetiségére, amikor a nemzetközi jogilag Oroszország által sem elismert Donyecki (DNR), illetve Luganszki Népköztársaság (LNR), ha úgy tetszik, a szakadár Donyec-medencében élők küzdelmét említik. Ugyancsak szombaton, a brit BBC ukrajnai tudósításában az hangzott el, hogy legalább 13 ezer civil és katona halt meg a frontvonalon. Csakhogy miközben ezt említette a riporter, Kijevben, a Hősök fala előtt haladt el, vagyis

azt az érzetet keltette, hogy áldozatok csak a frontnak ezen az oldalán vannak.

Még senkitől nem hallottam, hogy az adatokat részletezte volna. Ha cinikusan tudomásul is veszem, hogy a világ egyik forró pontján sem nem oszt, sem nem szoroz ezer élet ide vagy oda, amikor a felek a médiában beszélnek a pusztításról, azért némi pontosításra kegyeleti okokból is törekedni kellene. Például közölni, hogy mekkora volt a veszteség mind az egyik, mind a másik oldalon, amikor 2014-ben ráeresztették az alkotmányban biztosított autonómiáért, az erőszakos ukránosítás ellen küzdő bányászokra a kijevi kormány által is büntető zászlóaljaknak nevezett különítményeseket?

(Jut eszembe, ha a katalánok, a baszkok, a székelyek autonómiatörekvése sokak szerint legitim, ha Koszovóhoz, meg Jugoszlávia szétdaraboláshoz úgy állunk, ahogy, nem is beszélve az országhatárok 1990-es évekbeli tologatásáról, akkor ugyanezen sokak miért nem fogadják el ugyanezt a Donyec-medenceiektől, vagy a Krímbeliektől? Vagy ez nem kettős mérce?)

De vissza a holt lelkekhez! Közzé kellene már tenni, pontosan hány főt is vesztett az ukrán hadsereg, s mekkora volt a velük szemben álló felkelők vesztesége, akik eleinte önkéntesek voltak, azóta vélhetően főleg helyi és orosz zsoldosok. Közöttük néhányan nyugati országokból is érkeztek. Értem én, hogy akár katonai titoknak számíthatnak ezek az adatok, de talán akkor is beszélni kellene az ukrán hadsereg meg-megújuló ágyúzásai, mesterlövészei, géppisztolysorozatokkal végrehajtott riogatásai, aknavetőinek belövései nyomán a szakadárok oldalán meghalt és megsebesült, nyomorékká vált városbeli, városszéli és környéki gyerekek, nők, öregek, fiatalok számáról!

Minthogy, a kezdet kezdetét kivéve, nagy csatákról egyelőre – hál’ istennek – nincs hír, gyanítom, hogy a civilek vannak többen, nem a katonák.

És persze, igaza van a nagykövet asszonynak: a többségük Ukrajna állampolgára. Ám nem mindegy, hogy ukrán állampolgárként a front melyik oldalán szenvednek. Kijev mellett állnak-e ki, esetleg sorkatonaként a kijevi hatalom mellett kényszerülnek a fagyos lövészárokba feküdni, avagy saját országuk kormányának parancsára részesülnek az első pillanattól embertelen elbánásban. De miért is?

Bár a konfliktust Ukrajna és Oroszország háborújaként adják el nekünk, elsikkad, hogy valójában Moszkva és Kijev nem áll hadban egymással. Ha háború is ez, akkor egyelőre álló és proxy-háború, amit nem a közvetlenül érintett felek vívnak. Azzal kezdődött, hogy az USA – feltámasztva a banderista-fasiszta szellemet, s erre előzetesen három milliárd dollárt költött – 24 órán belül semmibe vette a Franciaország, Németország, Lengyelország, Ukrajna által a kijevi rendszer demokratizálásáról 2014 február 21-én aláírt megállapodást, és államcsínyt hajtatott végre, a kormányba amerikai állampolgárokat ültetve.

Oroszországnak akkor sokkal gyengébb gazdasága volt, fegyverzetfejlesztési programjai csupán félkész állapotban. Az akkori ukrán államfő Viktor Janukovics, bár Moszkva-barátnak mondták, legalább annyi borsot tört Putyin orra alá, mint a nyugatiaknak. Vagyis erre a konfliktusra biztosan nem volt szüksége a Kremlnek. A Krím visszacsatolása épp elég pénzügyi terhet rótt a ’90-es évtizedben szétesett, államcsődbe került, s jó évtized elteltével még csak feltápászkodó Oroszországra. A Kreml Krímbeli lépése persze sokak ellenérzését váltotta ki világszerte. Azt azonban kevesen tudják, hogy elsősorban azért került rá sor, mert

Moszkva számára biztonsági kérdés volt az ottani, Ukrajnától kényszerűen bérelt, Oroszország által 1783-ban annektált és megvédett, majd a Szovjetunió által megtartott, viszont Hruscsov pártfőtitkár által a Szovjetunión belül Ukrajnához rajzolt félsziget és az ott található flottatámaszpont, ám arra szemet vetettek az amerikaiak, amit nem is igazán titkoltak.

Tehát, miközben az orosz vezetés még a Krímmel volt elfoglalva – a katonai és biztonsági kérdésekkel való foglalkozás, a pénzcsere, a fizetéseknek az orosz szintre emelése, a nyugdíjak biztosítása, a hatósági ügyintézés, az oktatás, az igazságszolgáltatás átállítása, a szárazföldi összeköttetés megteremtése, az ivóvízzel való ellátás, mert Kijev elzárta az addig ezt biztosító csatornát stb. – 2014 telén az ukrán kormány megszüntette a Donyec-medence energiaellátását. Hozzá itt is, tehát saját országukban leállították a nyugdíjak kifizetését, lekapcsolták a bankautomatákat, felfüggesztették a végzős diákoknak a bizonyítványok kiadását, egyáltalán minden hatósági ügyintézést.

Ha az oroszok, az EBESZ ellenőrzése mellett, nem szállítanak kamionkonvojokkal élelmiszert, gyógyszert a négymillió embernek, elképesztő lett volna a pusztulás. Persze, a szállítmányok között fegyverek, lőszerek is lehettek, s vélelmezhető, hogy idővel egyre több katonai irányítási és hírszerzési támogatást szintén kaptak a felkelők. Viszont Oroszország egészen a legutóbbi időkig, Putyin nacionalista, illetve kommunista parlamenti ellenzékének replikái ellenére, csak vonakodva adott állampolgárságot az ittenieknek. De úgy érzékelem, ma sem túl gyorsan zajlik az ilyesmi. 

Ellenben Moszkva továbbra is juttat gázt Ukrajnának, bár a tranzit nagy részét át szeretné terelni a Németországgal, Ausztriával együtt elhatározott, több nyugati céggel közösen megépített Északi Áramlat-2 vezetékre. A Roszatom még mindig ellátja fűtőelemekkel azokat az ukrajnai atomerőműveket, amelyeket nem állítottak át amerikai (!) technológiára. Oroszország fogadja a 3 és fél millió vendégmunkást Ukrajnából, akiknek hazautalásai létkérdést jelentenek az otthon élőknek.

Akik azzal riogatnak, hogy az oroszok lerohanják Ukrajnát, nem akarják érteni, hogy elég lenne csupán e három tényező – gázellátás, atomerőművek működtetése, vendégmunkások foglalkoztatása – elé akadályt gördíteni, s azonnal padlóra kerülne a kijevi kormány. S akkor még nem beszéltem a kíberhadviselés lehetőségeiről, a katonai létesítmények ellen bevethető, nagy pontosságú rakétákról. Vagyis a Kreml mozgástere sokkal nagyobb Ukrajnában, mint azt nálunk beállítják, mert az ukrajnai lelkekkel – élőkkel és holtakkal – azt palástolják, hogy

az USA, Oroszország és Kína geopolitikai erőpróbájában a fejünk fölött, de ránk hivatkozva most osztják újra a befolyási övezeteket.

Oroszország arra hivatkozik: ha a világ természetesnek veszi, hogy az Amerikai Egyesült Államok határaitól sok ezer kilométerre is érdekszférákra tart igényt, miért ne lehetnének neki is a határai közelében biztonsági érdekei. A holt lelkekkel sáfárkodók mai utódai viszont felhorkannak: még mit nem! Hiszen Putyin csupa szeszélyből, s mert eleve ilyen a természete, bármikor kész a háborúra, s az oroszok általában is... S hogy ez a rasszizmus ruszofób változata? Azt majd ők megmondják, mit tekintenek rasszizmusnak! Felsőbbrendűségi tudattól vezérelve arra is csak legyintenek, hogy az orosz elnök – ellentétben azzal, amit az internetes megmondó emberek állítanak – csak úgy nem küldheti hadba oroszországi orosz katonáit az ukrajnai orosz, továbbá az orosz érzelmű, orosz anyanyelvű és kultúrájú, az ukrán seregben szolgáló ukránok ellen.

Bármilyen meglepő is lehet egyeseknek: ez a mai orosz vezetés Achilles-pontja. Az a gyanúm, hogy a washingtoni kormány ezen a ponton akarja megbénítani ellenfelét. Ha kell, zsoldosok kommandós akcióival provokációkat végrehajtva az ukrán–orosz határtérségben, hogy a Kreml keményebb válaszlépésre kényszerüljön. Ennek érdekében

már nem csak az ukrán hadseregvezetés legfelsőbb szintjein határozzák meg a teendőket az amerikai, a brit, a francia ,,tanácsadók”, de a kiképzők, az ellenőrök a csapatok mindennapi életét is irányítják.

Joe Biden célja ugyanaz, mint Napóleoné, vagy Hitleré volt: az 1960–70-es években megfogalmazott Brzezinski-doktrína jegyében befolyást szerezni az orosz erőforrások és gazdaság felett, most éppen az amerikai tőke javára, hogy aztán az igazi rivális, Kína ellen forduljon Washington. Peking pedig kivár. Hagyja, hadd gyengítsék egymást a fehér keresztények, ő viszont előbb-utóbb elrendezi a tajvani ügyet. A hétvégén Kína washingtoni nagykövete háborúval fenyegette meg az USA-t, ha beleavatkozik a Peking által szakadár tartománynak tekintett sziget és az anyaország közötti vita rendezésébe.

Bizonyára Moszkva is ezért, tehát Pekingre tekintettel hangoztatja a donyeci szakadárokkal összefüggésben: minszki megállapodás alapján kell eljárni, vagyis a terület Ukrajnán belüli helyzetének normalizálását elérni. Az orosz hivatalos álláspont szerint, csak akkor változtatnak ezen az elvi állásponton, ha a demarkációs pontot átlépő egységek kísérlik meg a Donyec-medence megszállását a Franciaország és Németország védnökségével zajló tárgyalások helyett. Ekkor ugyanis már

a fegyveres támadás miatt vész el az Ukrajnán belüli rendezés lehetősége, orosz nemzetiségűeket, köztük sok orosz-ukrán állampolgárt kell megvédeni, ami maga után vonja a DNR, illetve az LNR diplomáciai elismerését.

Egyfajta színjáték ez, amelynek kisszínpadán az amerikai kormány az orosz veszélyre hivatkozva tovább növelheti haderejét az örökké rakoncátlankodó, az oroszokkal üzleti megállapodásokról álmodó Európában. Az is nyeresége, hogy az Afganisztánból hirtelen kivont erői egy részének arányában katonákat helyezhet el külföldön, talán a fogadó államok részbeni költségére. S persze, nagyrészt hitelben, fegyvert szállít az ukrajnai háborús térségbe, amiért más ellen sajtóhadjáratot indíttatna. Néhány más állam pedig – a Baltikumiak, Lengyelország, Csehország – nagylelkűen átadják vagy eladják Kijevnek a még a Varsói Szerződés idejéből ott ragadt lőszereket, miegymást.

A demokrácia és a szabadság maszlagával már nem is nagyon kell foglalkoznia Joe Biden kormányának. Elég néhány érzelmes mondatot eljuttatni a féltucatnyi nagy amerikai hírügynökséghez, médiumhoz, és a világszerte működő amerikai alapítványokon keresztül, vagy a multicégek reklámjaival finanszírozott helyi vazallus sajtó már veszi is az üzenetet, s adja tovább a bennszülötteknek. Az önmaga zsenialitásától eltelt, az interneten tobzódó tömeg pedig már magától sokszorozza meg, és csak fűzi, csak fűzi hozzájuk az izgatott-bölcselkedő megjegyzéseket. Hej, ha Csicsikovnak ilyen gépezete lett volna, Galuska Galagonya! #

CÍMKÉP: A Kijev és Moszkva közötti konfliktus részeként a moszkvai patriarchátustól elszakadt, a konstantinápolyihoz csatlakozott ukrán pravoszláv egyház papja megszenteli Kijevben a Hősök Falát – Szombaton a BBC riportere is hamis üzenetet közvetített a képekkel (Forrás: Kijevi múlt és jövő honlap)