982.BEKIÁLTÁS: Putyin bábja-e Orbán?
Egyformán kudarcra van ítélve a Nyugathoz való felzárkózás és a Kelethez hasonulás erőltetése.
„Putyin hasznos idiótája” címmel közölt véleménycsokrot az Euronews, a február 1-jei orosz–magyar csúcstalálkozó másnapján. A kiemelés Dennis Radtke néppárti EP-képviselőtől származik, aki a hírcsatorna szerint így fakadt ki az orosz-magyar gázüzletet kommentálva:
„Putyin naponta örülhet a sok hasznos idiótának. Az utóbbi évekbeli üzleti modellje jelenleg tökéletesen működik. Ijesztő.”
A „hasznos idiótával” azokra a lenini–sztálini időkre utalt, amikor a néptömegek felemelésében, a kultúra, a művelődés támogatásával elért sikerek láttán a baloldali nyugati értelmiség Párizstól Hollywoodig szimpatizált a Szovjetunió céljaival, és ezt kifejezésre is juttatta. A moszkvai vezetők úgymond kihasználták azokat a külföldi írókat, festőket, filmművészeket, akik önként és lelkesedve szolgálták a szovjethatalom érdekeit, amit – bírálóik szerint – nem tettek volna a rendszer valódi természetének ismeretében.
Idehaza hasonló hangszerelésben szólaltak meg az ellenzékiek Vlagyimir Putyin orosz államfő és Orbán Viktor magyar miniszterelnök tizenkettedik találkozója előtt. Ezt fejezte ki az ATV január 31-ei, hétfői, Egyenes Beszéd című műsorában a Demokratikus Koalíció politikusával, a Dobrev Klára Európa parlamenti képviselővel folytatott beszélgetésnek a képernyőre is kiírt fő témája: ,,Árulás-e Orbán Viktor moszkvai útja?” Ezt persze nyilvánvalóan költői kérdésnek szánták. De hogy senkinek ne legyen kétsége Dobrev leszögezte:
,,Orbán elképesztő erővel rángatja ki az országot abból a szövetségi rendszerből, ahova tartozunk.”
De tényleg ilyen egyszerű lenne ez a helyzet? Persze, az orbáni kormányzási módszerekkel nem azonosulok. Az ezt megelőző, „Putyin, Orbán, meg a demokrácia ára” című jegyzetemben, többek között Unváry Rudolf nyomán, ismét összefoglaltam, miért állítom, hogy Orbán Viktor fasisztoid viszonyokat hozott létre. Ám leszögeztem: ehhez az is kellett, hogy a rendszerváltozáskor az elit csak szavakban emlegette ’56 dicsőségét, ám valóban forradalmi szellemiségét egy pillanatig sem vállalta és vállalja fel.
Az azonban szerintem mellélövés, ha a neoliberalizmus követésétől az álpolgári, feudál-nemzeties ethoszon át az oligarchikus kapitalizmus „Szolgálj engem, akkor talán neked is leesik valami!” gőgös cinizmusáig eljutott magyar politikus felfogását a Putyinéval azonosítjuk. Pedig Orbán politikai ellenfelei rendszeresen ezt teszik. Tudják vagy sem, a befolyásolási módszerek közül a holdudvarhatást alkalmazzák.
Abból indulnak ki, hogy miután az orosz államfő ellen nagyjából másfél évtizede intenzív lejárató kampányt folytat a nyugati világnak a neoliberális Washingtonhoz igazodó része, ha összemossák vele Orbánt, akkor kevesebb erőfeszítéssel, egyúttal egyszerre két legyet űzve tépázzák meg a magyar miniszterelnök tekintélyét. Csakhogy így áll elő az a hamisság, ami lehetetlenné teszi az orbáni Magyarországnak, illetve a putyini Oroszországnak a maga helyén való értékelését. Ez pedig hibás geopolitikai, nemzetközi gazdasági, sőt katonai döntésekhez vezethet még egy ilyen kis ország esetében is.
Kötetekre rúgó elemzéseket kellene írni erről, de itt csupán néhány kézenfekvő állítást teszek. Az egyik: ideje észrevenni, hogy a nyugati demokratikus intézmények eresztékei is recsegnek. Vélhetően azzal összefüggésben is, hogy a centrumországok által a félperifériáról, a perifériáról elvonható erőforrások mennyisége csökkenőben van a meglévő rendszer fenntartásához szükséges transzferekhez képest. Ez immár a fejlett országokban is a társadalmi osztályok közötti, soha nem látott mélységű szociális szakadékhoz vezetett.
A Trump-jelenség jelzi, hogy a helyzet kezelése már az USA-ban is az erős, ugyanakkor a demagóg vezetőknek kedvez.
Mindezt a világ egészére vetítve: ha el is tekintünk a globális kizsákmányolást megtestesítő, az államok felett ténykedő transznacionális cégek önző magatartása által okozott problémáktól, minden eddiginél erőteljesebben törnek felszínre az eltérő civilizációk közötti különbségek a kínai, az indiai, a dél-afrikai stb. gazdaság látványos térfoglalása miatt. Megnő a feljövő gazdaságok képviseletében fellépő államok érdekérvényesítő képessége. Ezért aztán kiéleződnek az eltérő történelmi-kulturális sajátosságokból eredő feszültségek.
Saját példánkon megvilágítva: a nyugatos értelmiség úgy követel Magyarországon konszolidált (képviseleti) demokratikus viszonyokat, hogy egyrészt nem számol a fejlett Nyugat általános térvesztésével. Másrészt nem veszi figyelembe a közép-európai társadalmaknak a nyugatiakhoz képest alapvetően más, ott kétezer, nálunk ezer évvel ezelőtti kiindulási pontját, és az akkori, máig ható struktúrákat, társadalmi-gazdasági mechanizmusokat. Esetünkben többek között az ázsiaias hatások túlélését, ami annál hatványozottabban jelenik meg Európában, minél keletebbre tekintünk.
Végre egyszer komolyan szembe kellene nézni azzal, hogy a szerves fejlődés folytatása helyett miért csúszott le Magyarország az 1990-ben kívülről szorgalmazott útról a feudalisztikus állapotok gödrébe, s máris nyilvánvalóbb lenne, hogy ebben nem egyedül Orbán a ludas. Nem felmentve őt kártékony tettei alól, de akik csak benne látják minden baj forrását, ezzel szemben nem elemzik a történelmi-gazdasági meghatározottságokat, s az ebből fakadó néplélektani jellegzetességeket, az esélyét is elpuskázzák annak, hogy az adott helyzet valóságos viszonyaiból kiindulva kíséreljünk meg valamiféle előrelépést. Nem felzárkózást a Nyugathoz, amivel három évtizede ámítanak bennünket a politikusok, hanem önmagunk lehetőségeivel számoló, az önmagunk helyzetéhez képesti elmozdulást.
Egy olyan sajátos jövőkép felrajzolását, cselekvési programban való megjelenítését, s az ennek alapján való kormányzást, ami a társadalom többségének képességeivel, lehetőségeivel számolva teremti meg az új – nem a múlton merengő, de nem is a Lajtán túli tejjel-mézzel folyó Kánaánról ábrándozó – Magyarországot.
Egy ilyen programmal – amennyire érzékelem – a most kormányváltásra készülő ellenzék sem rukkolt még elő. Ami pedig az orbáni tizenkét évet illeti, nem vitás, hogy az adott keretek, a világgazdasági konjunktúra és az EU-támogatások feltételei között többet is kihozhatott volna Magyarországból. Annak ellenére, hogy a (nyugati) rablótőke az érdekei alá rendelte az országot már a rendszerváltozás pillanatában, s ehhez az Orbán előtti kormányok is asszisztáltak. Talán kényszerűen, talán mert a főváros belső közegében nem volt szerves kapcsolatuk az ország tömegeivel, s emiatt nem érzékelték a következményeket, s talán azért is, mert a komprádorság a döntés-előkészítőknek és döntéshozóknak igen jól jövedelmezett.
Orbán Viktor azonban ezt tovább tetézte az élet minden területére kiható központosított és gyakran önkényes intézkedésekkel, az oktatásra, az egészségügyre fordított összegek csökkentésével, a dolgozói jogoknak a külföldi és a hazai tőke érdekében való visszaszorításával, a médiarendszer döntő részének állampárti érdekek alá rendelésével, egyes esetekben a bűnüldözés átpolitizálásával, a rendszer működésének részévé vált, intézményesült korrupcióval, ezen keresztül is a társadalom erkölcsi viszonyainak megrendítésével, a képességek, a teljesítmény helyett a rokoni–haveri–érdekköri kapcsolatokra építő kliensrendszerrel. S ezzel kétségessé tette az ország jövőjét.
De az következik-e ebből, hogy Orbán hasznos idiótaként szolgálja a putyini politikát, avagy Putyin bábja-e Orbán? No, ugye! A fentebbi történelmi-civilizációs megvilágításban még a kérdés is nevetséges. Hiszen az említett történelmi régiós különbségek miatt ugyanolyan civilizációs akadályok teszi csaknem lehetetlenné az intézmény- és társadalmi beidegzettség-váltást keleti irányban, amilyen nehézkes a kapcsolódásunk a Nyugathoz.
Ám ettől még a nyugati, illetve a keleti viszonyból is származhat előnyünk. Az Oroszországhoz fűző gazdasági tevékenység sok tekintetben kedvező számunkra, s a jövőben még több hasznot hozhatna, ha tudnánk és akarnánk alkalmazkodni az ottani sajátosságokhoz. Már csak azért is, mert a velük való együttműködés például az energetikai területen mással nem helyettesíthető, bárki is jut kormányra. Talán, ha a kormányfő kisebb csinnadrattával kísérné törekvéseit. Így ugyanis tálcán kínálja, hogy használja őt az orosz propaganda. Az egyik konzervatív orosz elemző, Szergej Mihejev politológus a csúcstalálkozó után szinte azonnal megfogalmazta:
„Az esemény mindenekelőtt azt példázta, hogy bár Magyarország az EU, sőt a NATO tagja, s bár a magyaroknak sötét emlékeik is vannak a történelmi múltból az oroszokkal kapcsolatban, és sosem fognak kedvelni bennünket, attól még a kölcsönös érdekek és előnyök alapján lehetséges az együttműködés.”
Szerintem, korrekt értékelés. Amúgy pedig Orbán moszkvai tárgyalása révén az ismét eladósodott magyar költségvetés olyan forrásokhoz juthat, amelyeket az ellenzék sem nélkülözhet, ha netán kormányt alakíthat a választások után. Nem lenne célszerű eljátszani ezt csak azért, mert a korántsem egységesülő, hanem – Nagy-Britanniát is beleértve – legalább három erővonal mentén újjászerveződő – Európában egyesek Washington érdekében lobbiznak, amely a soron következő, a határaitól messze vívandó, pénzszerző háborújában most épp a kelet-európaiakat akarja ágyútölteléknek használni. Amit persze itteni alapítványokba szervezett ügynökei közreműködésével tetszetős ideológiai maszlaggal önt le.
A másik kérdés, hogy azonos-e Orbán magatartása a Putyinéval? A válaszom határozott nem. Az orbáni, illetve a putyini magatartás között lehetnek eseti egyezések, de ami a lényeget illeti, az azonosság melletti ágálás két okból is hibázik. Mindenekelőtt mások a gyökerek, miként erre már utaltam a Nyugattal összefüggésben. A Nyugat e tekintetben Európának az első, Magyarország a második, Oroszország a harmadik történelmi fejlődési régiójába tartozik. (Aki erről többet akar tudni, üsse be akár a Bekiáltás keresőjébe Szűcs Jenő történész nevét!) Ebből következően eltérőek azok a magyarországi belső feltételek, amelyekhez a vezetőknek igazodniuk kell, s akkor a különböző geopolitikai meghatározottságokat nem is említettem. Nem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy a két ország között többszörös a nagyságrendi-adottságbeli eltérés.
A templom egere nem ellenfele a tajga medvéjének; egy természeti és egyre inkább szellemi erőforrások nélküli ország kormányfőjének, illetve egy erőforrásokban gazdag atomhatalom államfőjének ténykedése közötti azonosság nem vethető fel értelmesen.
És van még itt valami, ami az adott helyzet és személyek közötti azonosság felvetésének létjogosultságát megkérdőjelezi. Orbán országvezetői tevékenységének következményeit fentebb vázoltam. Akár a társadalom lelki-erkölcsi állapotát, a többség jövőbe vetett hitét, akár az országban kialakult gyűlölködő légkört, akár a Magyarország gazdasági teljesítményével, akár a dolgozói jövedelmekkel, akár az oktatási és az egészségügyi helyzettel kapcsolatos mutatókat nézem, a környékbeli országokkal való összehasonlításban folyamatos leépülést mutat az elmúlt tizenkét év.
Miközben Orbán Viktor tovább növelte az ország nyugati tőkének való kitettségét, a nyílt és gátlástalan korrupcióval aláásta erkölcsi viszonyait, s leépítette a jövő zálogát jelentő oktatást és egészségügyet, s a többé-kevésbé konszolidált tőkés viszonyok helyett kifejezetten oligarchikus kapitalizmust épített ki, Vlagyimir Putyin, erőfeszítései ezzel ellentétes eredményekkel jártak. Jóllehet az orbánisták állandóan azt hozzák fel, hogy egy kivérzett országot örököltek, valójában a konszolidálás nagyját már elvégezte a Bajnai-kormány, mire ők hatalomra kerültek. Az orosz elnök viszont nálunk elképzelhetetlen romhalmazt örökölt a gorbacsovi–jelcini érából. Többek között
– fel kellett számolnia a nyugatiak által támogatott szélsőséges iszlamisták által kirobbantott polgárháborút a Kaukázusban;
– ezzel párhuzamosan gátat kellett szabnia országának a főleg az amerikai és a brit tőkésekkel összefonódott oligarchái általi kirablásának;
– vissza kellett szorítania az alvilággal összebútorozott helyi és országos vezetők tobzódását, s az ezzel is összefüggő, általunk felfoghatatlanul brutális bűnözést;
– fel kellett töltenie a kiürült államkasszát, fizetést adni az állami alkalmazottaknak: hivatalnokoknak, orvosoknak, pedagógusoknak, a fegyveres erők tagjainak, meg kellett teremteni a nyugdíjak fedezetét;
– el kellett érnie, hogy az új „elit” helyenként ne szó szerinti rabszolgaként tekintsen a munkásokra;
– miután amerikai közreműködéssel hadihajókat, katonai repülőgépeket, s mindenféle fegyverzetet tömegesen semmisítettek meg a 90-es évtizedben, hozzá kellett látni a haderőfejlesztéshez…
Ilyen körülmények között már az is teljesítmény, hogy életben maradt! Miközben a Nyugatról finanszírozott ellenzéki szerveződések – dacára a nyugatos neoliberálisok és az amerikai üzleti partnereik, tanácsadóik befolyása alatt formált évtized nyomorának – folyamatosan a nyugati életmód és társadalmi berendezkedés előnyeit ecsetelték és ecsetelik, amelynek feltételei egyáltalán nem voltak meg, s nincsenek meg ma sem, Putyinnak szembe kellett néznie az ország szétdarabolásának szintén Nyugatról szorgalmazott követelésével. Sőt azzal, amivel a Jukosz olajvállalat tulajdonosává emelt, s így 2004-ben Oroszország első, s a világ tizenhatodik leggazdagabb emberévé tett egykori Komszomol-vezető, később a Nyugat által sztárolt „szabadságharcos”, Mihail Hodorkovszkij kampányolt az Egyesült Államok döntéshozóinál: Oroszországot fosszák meg az atomfegyverzetétől, amit könnyen megtehetnek, ha őt emelik az államfői székbe Putyin helyett. A mágnás, akit hazájában több gyilkosság megrendelésével is vádolnak, ma az USA-ban él.
Mindezzel csupán vázlatosan érzékeltethettem, hogy honnan indult Putyinnal az az Oroszország, amelyben ma többé-kevésbé létbiztonság van, s bár a korrupció és a bűnözés kétségtelenül jelen van, az mégsem emészt fel minden értéket. Ebben az Oroszországban nagyléptékű vasút-, metró-, autósztráda-, lakossági gázhálózat-bővítési, korszerűsítési műemlékvédelmi, lakóház-építési, egészségügyi, oktatási, tudományos, ipar- és mezőgazdaság-fejlesztési programok tömegét indították el és valósítják meg. Természetesen, nincs rálátásom ezek összhatására, s az is nyilvánvaló, hogy erőteljes központi, sőt autoriternek látszó irányítással zajlik mindez, de ezzel együtt is élénk kulturális-művészeti, és rendkívül professzionális média tevékenység mellett. Nem utolsó sorban, nem engedve teret a rasszista szellemiséget képviselőknek.
Hangsúlyozom: kívülről nehéz az ottani helyzet előnyeit és hátrányait megítélni – ami persze soha nem zavarta és zavarja az Oroszország felett gátlástalanul pálcát törőket.
Mindenesetre, amikor a két vezető összehasonlításáról kérdeznek, akkor egyrészt azt mondom: minden nép, minden ország rendezze el maga az ügyeit, mert minden külső beavatkozástól csak a baj növekszik. Nincs olyan, hogy valamely külső erő ne a saját érdekét akarja érvényre juttatni, még ha ezt tetszetős szavakkal is leplezi. Másodszor, ha a cikkben felsorolt összes tényező által kirajzolt, a két politikushoz kapcsolható trendeket nézem, a mögöttünk lévő évtizedben Orbán Magyarországa inkább gyengült, Putyin Oroszországa pedig erősödött, márpedig ez számomra alapkérdés, amikor egy országvezetőt megítélek.
Oroszország erősödésének egyik legbiztosabb jele, hogy Moszkva immár bejelentette: nemzetbiztonsági érdekei is vannak, s ezeknek érvényt fog szerezni. Nem fogja eltűrni, hogy a nyugati tőke ismét megkísérelje saját ellenőrzése alá vonni az ország erőforrásait, miként azt tette a 90-es évtizedben. Orbánnak e tekintetben az a „bűne”, hogy immár az Európai Unión belül – vagy részben azon kívül, mint a lengyelekkel összebútorozott britek, akik az amerikai érdekek harcosai is az orosz közelkülföld nyugati és déli részén, a Belarusztól Ukrajnán, Grúzián át egészen Kazahsztánig – folyó nagyhatalmi játszmákban hallatta a hangját Brüsszelben és Moszkvában. Ez kétségkívül kockázatos szerepvállalás, s talán szereptévesztés is. Ezért magyar szemmel kétséges, nyugati szemmel viszont kifejezetten megbocsáthatatlan.#
CÍMKÉP: Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin 2022. február 1-jén a Moszkvában tartott sajtótájékoztatón – A templom egere nem ellenfele a tajga medvéjének. Ha a cikkben felsorolt összes tényező által kirajzolt, a két politikushoz kapcsolható trendeket nézem, a mögöttünk lévő évtizedben Orbán Magyarországa inkább gyengült, Putyin Oroszországa pedig erősödött. (Fotók forrása az orosz elnök honlapja)
ZÁRÓKÉP: ,,Orbán elképesztő erővel rángatja ki az országot abból a szövetségi rendszerből, ahova tartozunk” – mondta Dobrev Klára az ATV-ben (képernyőkép)