Egyelőre a kizsákmányoltak védelmezőjeként tekint az Európai Unió tőkepártoló testületeire.

Mintha valamit nagyon nem érzékelne Donáth Anna európai parlamenti képviselő, a Momentum párt elnöke. Ugyanis április 21-én ezt a mondatot tette közzé Facebook-oldalán:

„A nagy orbánozásban mindig csak azt felejtjük el, hogy végeredményben az ellen a cinikus és kizsákmányoló rendszer ellen politizálunk, amit ő épített fel.”

Eszerint Donáth, akiben többen az ellenzék jövendő vezérét látják, azt gondolja, hogy a kizsákmányolás csak az Orbán-világ sajátja, s nem volt része például a rendszerváltás utáni korszak egészének. Ha ez így van, márpedig a szövegéből ez következik, akkor vagy mit sem tud a tőkés társadalmi-gazdasági rendszer működésének alapjairól, vagy tudatosan ámítja követőit. Netán naiv álmodozó, aki azt gondolja: csupán a politikusok és a kapitalisták jóindulatán múlik, hogy a kormány „ne a legnehezebb sorsúakkal fizettesse meg az elhibázott gazdaságpolitika és a választás előtti osztogatásuk árát” – miként azt szintén az idézett bejegyzésében rögzítette.

Itt osztotta meg a nyilvánossággal azt a meglátását is, hogy „Magyarországon a legtöbb ember igazságos és humánus társadalmi viszonyok között szeretne élni”. Naná! Ki az, aki nem. De hagyjuk a kötözködést! Örüljünk inkább annak, hogy egy fiatal, kivételes jólétben élő magyar politikus felismeri: „elképesztő mennyiségű magyar ember él ma a létminimum környékén, vagy jóval az alatt”. A látlelet, mondhatni, pontos. Kérdés azonban, hogy milyen gyógyírt javasol Donáth Anna. Tán csak nem egy ténylegesen baloldali, azaz a kapitalizmus meghaladására készülő politikus formálódásának lehetünk tanúi? Olyannak, aki a tőkés viszonyokon túli, alulról szervezkedő emberek társadalmát sem tartja istentől való véteknek? Az internetes naplójában, április 15-én rögzített, majd április 22-én megismételt szövege mintha ebbe az irányba mutatna. Azt írta ugyanis:

„nem jobbról kell előznünk a Fideszt, hanem a magyar társadalmat egyre inkább tönkretevő szociális válságra kell választ adnunk”.

Brávó! Mert ugyebár, ha nem jobbról akar előzni, akkor balról. Vagyis idézett bejegyzéseiben a főként Nyugaton részben és átmenetileg a rendszer fenntartásában érdekeltté tett, de mégiscsak kizsákmányoltak, illetve a társadalom peremére szorítottak felől tekint arra a kapitalizmusra, amelynek jelenlegi pozíciójában maga is képviselője, egyszersmind kivételes haszonélvezője. Ami persze, nem ellentmondás, hiszen az 1889–1989/91 közötti, a II. Internacionálé megalakulásától a közép- és kelet-európai rendszerváltásokig tartó, „szocialista-szociáldemokrata évszázad előkészítői és főszereplői között számosan voltak ilyenek. Közülük a legismertebbek: Marx, Engels, Lenin, Rosa Luxemburg, Lukács György, akiknek mindegyike legalábbis tehetős, esetenként kifejezetten vagyonos családból érkezve vált kommunistává. A magyar irodalomban többek között Déry Tibor „Befejezetlen mondat” című regénye mutatja meg az ilyen életutak buktatóit, amennyiben a dolgozók melletti kiállás nem társul őszinte elkötelezettséggel.

Donáth Annát is fenyegeti ez a veszély, jóllehet az orbáni világ kizsákmányoló jellegét bíráló, e cikk elején idézett mondata után arról elmélkedett, hogy „ennek az alternatíváját akarjuk megteremteni, nem pedig az ellenzéki anti-Orbánt megtalálni”. Csakhogy másik énje is kiviláglik a szövegeiből. Például mérhetetlen reményt táplál az Európai Unióval kapcsolatban. Április 21-én ezt is közölte: „jelenleg már csak az Európai Unió intézményei tudnak valós ellensúlyként működni a kormánnyal szemben. Éppen ezért mától kezdve nem kevesebb, hanem még több európai politizálásra lesz szükség az ellenzéki oldalon”. Majd április 22-ei bejegyzésében leszögezte: az Európai Unió „ténylegesen képes lehet az óriáscégeket is jobb belátásra bírni”. Eközben másutt maga is megfogalmazta hiányérzetét:

„Igen, értem a kritikát, hogy az EU kevésbé cselekvésorientált, inkább egy bürokratikus szervezet”.

Mégis azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy részt vegyen „az EU jogállamisági vizsgálataiban”. Mert szerinte a „civil szféra” – amiről nem lehet tudni, mit is ért alatta pontosan – érdekében „végre egyértelmű és átlátható kapcsolat kell legyen az éves jogállamisági jelentés és a jogállamisági mechanizmusok elindítása között, hogy minden tagállam számára egyértelműek legyenek a határvonalak”. Hogy ez lenne a megoldás a kizsákmányolt tömegek helyzetének gyökeres megváltoztatására? Hogy az Európai Unió, amely a nagytőke érdekeinek érvényesítésére létrejött szervezet, a kapitalizmus kárvallottjainak oldalára állna? Hogy ez a szervezet ne a tőkés érdekcsoportok egymás közötti vetélkedéséhez nyújtana küzdőteret a jogállamisági eljárásokban is?

A magam részéről mindenesetre kétlem, hogy az EU-intézmények olyan törekvéseket szolgálnának, amelyek valamifajta szocializmus irányába mutatnak? Olyan társadalmi-gazdasági formáció felé, amelyek Szigeti Péter szerint „nem a magántulajdon alapzatán és piaci kapcsolatokon keresztül egyesítették (a létezett, illetve létező államszocializmusban – KDL) a termelés két legfontosabb tényezőjét, az embert és a termelési eszközöket, tehát a munkát és a tulajdont”. (Vö.: Szigeti, Eszmélet, 132. szám, 17.o.) Egy valóban baloldali cselekvőnek ugyanis ez lenne a vezéreszméje: visszahozni valamit a létező szocialista államok esélyegyenlőség-teremtő, szociális  gyakorlatából!

Emlékeztetőül. Azoknak az államoknak – minden hibájuk, sőt bűnük ellenére, melyek egyébként meg sem közelítik a kapitalista tőkefelhalmozás időszakának, illetve a Nyugaton virágzó kapitalizmusnak a perifériákon érvényesített brutalitását, az emberi szenvedésekkel mérhető kártételét  – nem az volt a dolguk, hogy a gazdagabbakat még gazdagabbá tegyék, hanem, az állam klasszikus feladatai, no és a történelmileg kialakult, viszonylagos elmaradottság meghaladása, a civilizációs hátrányok felszámolása mellett, a rovásukra terjeszkedni akaró  tőkeérdekeknek alárendelt, fejlett nyugati országok szüntelen támadásai közepette, kiterjedt közjóléti – mindenki számára közel azonos eséllyel hozzáférhető és színvonalú óvodai, iskolai, felsőoktatási, egészségügyi, nyugellátási, kulturális szolgáltatási – rendszer működtetése, Európában, sajnálatosan késői próbálkozásként, a magánérdekeltséggel való kombinálással.

Bár utóbbi szükségességét Lenin a NEP kidolgozásával igen korán felismerte, de hasznosítására csupán ideig-óráig került sor a Szovjetunióban, az ismert körülmények miatt. Továbbá csak igen későn, vagy egyáltalán nem, az úgynevezett népi demokráciákban. A tapasztalatot azonban, köztük az 1968-as kádári magyarországi kísérlet tanulságait, később a kínai modellben hasznosították és hasznosítják ma is. S mintha a kubai, a venezuelai stb. viszonyokban szintén jelen lennének ezek a törekvések. A nagyvilágban ezeken kívül számos szocialisztikus, alulról kezdeményezett, gyakran elszigetelt, helyi próbálkozás is zajlik a társadalmi viszonyok nem csak tessék-lássék humanizálására Indiában, Mexikóban, Portugáliában és másutt, még ha az érdemi informálódástól elzárt és elzárkózó magyarországi értelmiség nagy része ezekről semmit nem is tud. Holott a baloldali fordulatnak ez lenne a veleje, amit ha valahol, hát az európai parlamentben biztosan nem lehet a kapitalizmuson túlmutatóan képviselni. Mert nyilvánvaló, hogy

az európai intézményekben csak azoknak lehet befolyásuk, akik legfeljebb szavakban manővereznek balra, ám valójában jobbra tartanak.

Olyanoknak, akik például izgatottan és lelkesen képesek beszélni a természeti környezet védelméről – mint Donáth Anna is igen gyakran –, de odáig már nem jutnak el a következtetéseikben, amit helyettük a valóban baloldaliak rögzítenek, hogy „az ökológiai egyenetlenségek az egészségi állapotban és a várható élettartamban csúcsosodnak ki a népi osztályok és a burzsoázia, Észak és Dél polarizált lakossága között”. A fentebb már említett Szigeti Péter így folytatja ezt a gondolatmenetet: »A profit- és növekedési hajsza rendszerspecifikus következménye a környezeti vészhelyzet, melyet a szokásos reformpolitizálás nem tud meggátolni. „A leggazdagabb 10% felel az összes széndioxid-emisszó feléért, a világ népességének szegényebbik 50%-a pedig az összes kibocsátás mindössze 10%-ért. Ugyanezen arányok érvényesek az országok között, illetve a nemzeteken belül, az osztályok között”«. (Vö.: Szigeti, Eszmélet, 132. szám 25.o., benne Göran Thebornra hivatkozással.)

Vajon eljut-e az effajta, belülről közelítő, baloldali kapitalizmuskritikus fogalmazásmódig és érvrendszerig Donáth Anna? Esetleg ott marad azon a mérsékelt és panaszkodó jobboldalon, ahol elvtársaival együtt most van, és továbbra is azt sugallja, hogy a tőke olyan szervezeteiben, mint az Európai Unió és annak testületei javíthatók meg a kapitalista viszonyok? Felismeri-e, hogy immár nem csak a gyárakban végzett, lélekölő, gépies emberi tevékenység és a testet gyötrő fizikai munka következményeit kellene orvosolni, hanem nemzedékének legagilisabb, leglelkesebb, a viszonylagos anyagi jóléttől, a már-már korlátlan fogyasztástól elbűvölt tagjait is felőrli a tőkés rendszer? Tudja-e, hogy a depresszió, a stresszelés, az állandósult fáradságérzés, a „kiégettség”, a „munkához kapcsolódó szenvedés”, az „éppen-csak-jelenlevés” tömegessé vált a fehérgallérosok között is, amit a profitnövelésnek való alárendelődés, például a kórházakat és az iskolákat is átható fordizmusnak a kreativ tevékenységtől való elidegenítő hatása vált ki? (Vö.: Raquel Varela, Eszmélet, 132. szám 33–34.o.)

Amíg nem ilyen összefüggések felől közelít a társadalmi kérdésekhez egy politikus – miként egyetlen magyarországi parlamenti képviselő, országgyűlési párt vezetője sem ezt teszi –, addig megszólalásai csupán érzelemkitörések.

Rosszabb helyzetben cinikusan átverik a választóikat, kedvezőbb esetben jótét lelkek sajnálkozásaként könyvelhető el ténykedésük. Pótcselekvésként a társadalmi értelemben is baloldali, közösségi önvédelmi politikai mozgalmak és pártok szervezése helyett. Feladatuk valójában az, hogy közreműködjenek a profittermelés feltételeinek minél kisebb társadalmi megrázkódtatások révén való biztosításában. Emiatt, bármit is állítanak magukról, jobboldali célokat szolgálnak. Ugyanúgy, mint Donáth Anna, aki hétpontos programjának első részében azt javasolja: „A rendszeren kívül kell a rendszer alternatíváját megteremtenünk.”

Ám fenti mondataival összevetve indítványát, érzékelnünk kell: ő is csupán az orbáni világgal áll szemben, de – megtévesztő szóhasználata ellenére – a kizsákmányolás az általa elképzelt rendszerben is megmaradna annak, ami. Mert amit ő rendszeren kívülinek mond, az valójában a kapitalizmuson belül értelmezendő és értelmezhető, annak minden lényeges társadalmi-gazdasági problémájával együtt. Ami természetesen nem zárja ki, hogy a jövőben akár Donáth Anna is egy tényleges baloldali fordulat irányába tegyen lépést vagy lépéseket. Ám, ha valóban ez a szándéka, valamivel mélyebbre kellene ásnia, s amire rábukkan, azt az érvényes fogalmakkal megneveznie, hogy ne értsük őt félre!#

CÍMKÉP: Donáth Anna balra jelez, jobbra tart – Az is kérdés, tudja-e, hogy a depresszió, a stresszelés, az állandósult fáradságérzés, a „kiégettség”, a „munkához kapcsolódó szenvedés”, az „éppen-csak-jelenlevés” tömegessé vált a fehérgallérosok között is, amit a profitnövelésnek való alárendelődés, például a kórházakat és az iskolákat is átható fordizmusnak a kreativ tevékenységtől való elidegenítő hatása vált ki… (Kép forrása a politikus Facebook-oldala)