Az ellenzékből sokan csak az orbáni NER újságíróira vonatkoztatják Böröcz József felvetését, de ez önáltatás.

Az amerikai Rutgers University professzora, Böröcz József a Facebookon arról polemizált a minap, miért uralta el az újságírást a hazudozás. Szó szerint azt írta: hogy

»Történeti szociológusként fölöttébb érdekelne, „honnan jönnek” az újságírást psy-op propagandaként* művelő médiamunkások. Konkrétan. A magyar társadalom mely bugyrából, mely oktatási, kulturális, társadalmi intézményeken keresztül jutnak el oda felnőtt emberek, hogy a napszámban hazudás „feladatát” végzik. Megdöbbentő.«

A Bekiáltás rendszeres olvasója tudja, hogy az újságírást gimnazista korom óta művelem, klasszikus gyakorlatának, összes gyarlóságával együtt, mindmáig elkötelezettje vagyok. Ezért közvetlen érintettként is sokszor foglalkoztam könyvekben, cikkekben, tanítás során a sajtóbeli torzulások-torzítások következményeivel. Előző, a „Tabudöntögetők a Klubrádióban” című elemzésemben is ezt a kérdést taglaltam. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban nincs cikkem, amelyben ne tenném szóvá, hogy

Ez a szövegrészlet a „Putyin halálára várnak” című jegyzetemből származik, ami azt körvonalazza, miként rendelik alá a médiabeli közléseket az újságírói, szerkesztői, netalán a szerkesztőséget függő helyzetbe hozott külső üzleti-gazdasági–politikai–társadalmi erők akaratának oly mértékben, hogy az már rendszerszerű sajátosságokat mutat. Mert természetesen nem arról van szó, hogy az újságíró ne tévedhetne. Ám ha ezek a tévedések sorozatossá válnak, s észrevehetően – e cikk alatt *-gal jelzett jegyzetben körvonalazott célok érdekében – pszichológiai műveleti mechanizmusok részeként jelennek meg, a társadalomra méregként hatnak.

Az első hozzászóló mindjárt egyoldalúságról tett tanúságot, s úgy értelmezte Böröcz József felvetését, mintha az csupán az orbáni NER újságíróira vonatkozhatna. Ezzel azonnal példázta is a magukat baloldali – valójában a kapitalizmushoz való viszonyulásuk alapján jobboldali – ellenzékieknek beállítók nagy részének felfogását, amiről a fentebb hivatkozott cikkemben Schiffer Andrást idéztem: „a technokrata neoliberális jobboldal előszeretettel tételezi magát ideológiailag semlegesnek, és azt állítja, hogy ők csak tényekről beszélnek, miközben mögöttük mindig kőkemény gazdasági, és az ezeket kiszolgáló politikai érdekek vannak”.

Első kommentemben azzal reagáltam a társadalomtudós felhívására, hogy

A „Putyin halálára várnak” című, fent említett jegyzetemet ajánlottam a tétel értelmezéséhez, de Böröcz József nem elégedett meg ennyivel. Visszaírt: „De engem a társadalmi háttér érdekelne. Például hol tanult meg hazudni?” Talán még mindig mellélőve, de saját életutamra és szerkesztőségi tapasztalataimra gondolva, megpróbáltam pontokba szedni, amit felötlött bennem:

     1.) Mint jeleztem: leginkább a helyzetéből adódik az újságíró magatartása. (Azt értettem ez alatt, hogy miért lenne más ennek a rétegnek a viselkedése, mint a fent jellemzett közép nagy részének, ha már egyszer ebből a közegből származik?)
     2.) A tekintélyeket követi, akik igazságként adják el azt, ami te meg én hazugságként értelmezünk. Tanulságos ebből a szempontból is meghallgatni a Klubrádió archívumából a június 1. adás 17:30-tól 18:00-ig tartó részéből, miként olvassa Bolgár úr fejére a neoliberális hazugságokat először Ungár Péter, aztán Schiffer András – írtam a kommentbe, mit sem sejtve akkor, hogy néhány nappal később feldolgozom ezeket az interjúkat, miként a harmadik bekezdés linkje is mutatja.
     3.) A hétköznapi robotban élő újságíróknak nincs idejük egymásnak is ellentmondó tudományos elemzéseket összevetni, ezért a szerkesztőségük tekintélyei, vezetői által sugalmazott értékrendet követik. Ha nem ezt teszik, eleve nem mennek abban a szerkesztőségbe, de ha nem alkalmazkodnak, kirúgják őket.
     4.) A szerkesztőségekben írott és íratlan szabályok írják elő, milyen témához hogyan kell közelíteni. Mi több, birtokomban van az egyik nagy nyugati hírügynökség ‘90-es évekbeli terjedelmes, lexikonszerű szabályzata, amely pontosan előírja, hogy milyen szervezetekkel, országokkal, személyekkel stb. kapcsolatban milyen szavakat, szinonimákat, fordulatokat kötelező használni.
     5.) A rendszer lassan formál a fiatal újságíróból az adott szerkesztőség értékrendjében feloldódó munkatársat, aki a mind bonyolultabb feladatokon keresztül észrevétlenül válik annak részévé, s azonosul vele akár őszinte hittel. A kis megalkuvásokat nagyobbak követik, önigazolások, megélhetési kényszerek, aztán egyesek persze rájönnek, hogy eszközként használják őket, mások pedig mindvégig hittel hiszik, hogy jó ügyet szolgáltak a múltban, s azt követően is, hogy önmaguk korábbi értékrendjével ellentétben nyilatkoznak meg. Számomra a legelrettentőbb példa ebből a szempontból Paul Lendvai, alias Lendvai Pál karrierje előbb a Rákosi-rendszer, majd az osztrák média csúcsain. Viszont bonyolult mechanizmus, személyi összefonódások gondoskodnak arról, hogy a rendszerváltás körüli időszaktól vele kapcsolatban senki ne vethessen fel nyilvánosan erkölcsi kérdéseket, hanem ellenkezőleg, életútja, főleg a jobboldali neolib-oldalon, minden ifjú újságíró előtt példaként lebegjen.
     6.) Külön eset a haditudósítóké, amit a Facebook-polémiában nem szerepeltettem, de itt nem kerülhetek meg. Wisinger István: „A televízió háborúba megy” című kötetében írja, hogy a brit BBC megrendszabályozása, az újságíróknak a harctereken való mozgásának úgymond nemzeti érdekből történő korlátozása már 1985-ben megkezdődött. Az amerikai hírtelevíziók több fokozaton – úgynevezett hotel-tudósítások, katonai ellenőrzés melletti csoportos látogatások szervezése stb. – keresztül jutottak el addig, hogy a harmadik iraki háborúban „a televíziósok már lényegében fegyver nélküli, egyenruhás tagjai voltak a katonai egységeknek. Ők is csak szigorú szabályok szerint végezhették tevékenységüket (...), amelynek érdemi részével kapcsolatban nem lehetett illúziókat táplálni”. Ha a jelenlegi ukrajnai háborút bemutató tudósításokat nézem, nem kétséges, hogy mindez ezekre is érvényes mindkét oldalon. Nem képzelhető el, hogy ha valaki katonai egységek közelébe jut, az ne legyen lekötelezettje annak a hadseregnek, vagy országnak, amely lehetővé teszi, megszervezi mozgását, védelmét. Az is eléggé mindennapos, hogy a saját bombázások, ágyúzások rombolását tüntetik fel úgy, mintha azt a másik fél követte volna el. A legutóbbi szíriai háború óta még egy eszközzel élnek: pr-ügynökséggel forgattatnak az ellenfelet besározó pr-filmet. Február vége óta, Ukrajna részéről két ilyen, bizonyított esetről tudok.

Utólag átfutva ezt a magyarázatot, be kell látnom, akár magyarázkodásnak is tűnhet fel. Főleg az első öt pontban mintha akaratlanul is a mundér becsületét védtem volna. Csöppet sem csodálkozom hát, hogy Böröcz József hümmögött válaszában: »hátigen. Csak egyetlen lábjegyzet: nem a „tudományosság” hiányát vetettem fel, hanem a nyílt, gátlástalan hazudást. Amikor a beszélő tudván tudja, hogy nem igaz, amit állít, s mégis mondja«. Olyan szegény azonban én sem voltam sosem, hogy ne legyen valamilyen magyarázatom az újabb felvetésre. Azzal bújtam ki a szorításból:

Egyúttal jeleztem: közreadom polémiánkat, hátha valaki okosabb megoldást kínál a felvetésre. Persze, ezt követően is foglalkoztatott a kérdés. Főleg az, miként értelmezzem a „gazember” fogalmát, függetlenül attól, hogy újságírói vagy más szakmát űz-e az illető? Ezen a ponton ötlött fel bennem Hamvas Béla előszava a „Hénok Apokalipszise” című kinyilatkoztatás fordításához. (Az 1945-ös kiadás szerint Henoch: Apokalypsise) Ezek az emberek – írja Hamvas a 2022-es kiadás szerinti szövegben – „akiknek ez a megrontott lét fel se tűnik, nyugodt lelkiismerettel vétkeznek, halmoznak bűnt bűnre, erőszakosak, hiúk, kapzsik, buják, becsvágyók, hazudnak, kérkednek, kevélyek, irigyek, mohók, hataloméhesek, azok ítélet alá kerülnek”, a „harag ítéletét” fogják megtapasztalni, amikor sor kerül „a törvénytelenné vált emberi létnek a törvény alá való visszahelyezésére”. Gyanítom, ez sem egészen az a válasz, amit Böröcz József várt. Mert, mi legyen az utolsó ítéletig?

És igaza van. Egyébként pedig lehetséges, hogy az elsősorban az USA-ban kutatott és tanított a neoliberalizmussal, a marxizmussal szemben álló Molnár Tamás katolikus filozófus gondolatmenete alapján kellene tárgyalni a kérdést. „Az értelmiség alkonya” (The Decline of the Intellectual, 1961, magyarul: 1996), című kötetének egyes részeiből azt olvastam ki, hogy amíg az értelmiség – amely rétegbe, jelenlegi felfogásunk alapján, az újságírókat is sorolni kényszerülünk – nem tér vissza eredeti, a magát a tömegérzülettől, tömegmozgalmaktól távol tartó pozíciójába, hanem társadalommérnöki (social engineer) szerepet játszik az uralkodó, illetve uralomra törő osztályok szolgálatában, addig nem tűnnek el tevékenységéből azok a hamisságok, amelyek ebből a szerepéből gyakorlatilag intézményesen következnek. Ám ez már tényleg túlmegy ennek a jegyzetnek a keretein. Ráadásul nem is ad választ az egyén svihákságának indítékaira. Lássuk hát, mit szól mindehhez az olvasó!#

CÍMKÉP: Böröcz Józsefet történeti szociológusként foglalkoztatja, miért hazudnak az újságírók – Védtelenek vagyunk a gazemberekkel szemben, legyenek újságírók, tudatosan hazudó politikusok, tudósok – írtam neki, de talán kissé mellé is beszéltem, mikor Hamvas Bélának a „Hénok Apokalipszise” című kinyilatkoztatás fordítása elé írt előszavából idéztem…