A súlytalanság mögött az eszmei önfeladás húzódik meg – állítja Szigeti Péter jogtudós-politológus.

Messzebb jutott az Eszmélet folyóirat szerkesztősége a 133. számában körbejárt téma eredetileg vázolt céljához képest. Még a parlamenti választások előtt azzal a körkérdéssel kerestek meg öt társadalomkutatót és egy politikust:

„Hogyan értelmezi a magyar politikai tagoltság alakulását, törésvonalait, bő három évtized dinamikájának és a jelenlegi tendenciák figyelembevételével?”

Ezen belül a felkért baloldali gondolkodók – saját értelmezésem szerint – az alábbiakra keresték a feleletet a szűkre szabott terjedelmi korlátok között:

Amit itt kiemelek: Szigeti Péter jogtudós-politológus dolgozata. A „Túl a számokon” cím is jelzi, hogy a szerző a statisztikai és a közvélemény-kutatási adatok mögé világít be. Azt vizsgálja, milyen hosszabb távon ható eszmei tényezők játszottak szerepet a domináns pártrendszer – Szoboszlai kifejezésével – „a Fidesz–KDNP álszövetség” 2010–2022 közötti, lényegében egyeduralmának kialakulásában. Szigeti a baloldal térvesztése felől keresi az okokat, amivel – nézetem szerint – tanulságosan túllép az eredetileg feltett kérdés által kirajzolt kereteken.

Szigeti azt gondolja: a baloldal erodálódásának egyik oka a fogalmi tisztázatlanság és a politikai közbeszéd részben emiatti alpárisága. Kimondva-kimondatlanul egy konkrét politikusra is utal. Történetesen az SZDSZ-es Magyar Bálintra, aki számos interjúban, illetve több tanulmánykötetének címében, alcímében bizonygatta: maffiaállamnak tekinti az orbáni politikai rezsimet. Szigeti szerint azonban az állam, amely „a legitim erőszak-monopóliumot birtokolja” fogalmilag nem lehet maffia, ami „egy illegitim képződmény”; „a kettő fogalmilag kizárja egymást”.

Kétségtelen, hogy a jobboldalnak a ma már trágársággal is bőven kifejezett baloldal ellenessége indította el az erkölcsi erodálódást, amikor vezetői, szószólói többek között „maffiabaloldalozni” kezdtek. Ám az erre válaszként adott „maffiaállamozás” végül a baloldal csapdájává lett, mert a társadalom széles rétegeiben alakult ki az a benyomás, hogy az úgynevezett elit egyike 19, a másik egy híján húsz. Miként Szigeti írja: a valódi nehézségekkel való szembenézés helyett „a kölcsönös maffiázás mérhetetlenül alacsony szintre vitte le a politikai versengést a két oldal között”.

Miközben a rendszerváltozáskor az MSZP-ben még jelen volt a plebejus-demokratikus morál, idővel a szocialista párt irányítói a dezideologizált és dezideologizáló értelmiségiek és a neoliberális technokrácia befolyása alá kerültek. Feladták identitásukat, hátat fordítottak a baloldali kapitalizmuskritikának. Hagyták, hogy a (neo)liberális és az úgymond nemzeti emlékezetpolitikusok szitokszót csináljanak a szocialista kifejezésből. Pusztán „partikuláris érdekkoalícióként” különültek el ellenfeleiktől. Nem álltak elő kifejezetten baloldali értékrenddel, világnézettel, történelem- és társadalom-felfogással, s ezzel gyakorlatilag kinyírták magukat. Mert Szigeti Péter szerint

„Aki teljesen átadja az eszmei-erkölcsi terepet, és intellektuális és morális kezdeményező erő nélkül egyfajta negatív kampányba fordul vagy mindenkor pragmatista, és néhol vagdalkozásba kezd, ahelyett, hogy saját arculatát domborítaná ki, az hosszú távon vereségre ítéltetett. Ami baloldali, az nem szociálliberális és nem liberális”.

„A konzervatív nacionalizmust csak a szociális kérdés lenne képes ellensúlyozni egy félperifériás, közepesen fejlett országban. (…) Az ellenzék nem baloldal, amióta annak nincs saját identitása, azaz: nem emel fel senkit a szétszórt sokaságból a kollektív érzület–eszme–cselekvés nívójára, ami pedig minden ember vágya.” Ma a széles tömegek az önmagukon túlmutató jelentőség érzését „a vallástól, a kisnemzeti nacionalizmustól, a harmadik utassággal hagyományosan kacérkodó jobboldaltól” kapják meg – fogalmaz a szerző. Rámutat arra, hogy a taktikai lépésekkel terhelt előválasztás során az egyesült ellenzék mindössze az ígérte, hogy „nem lopunk és visszaállítjuk a jogállamot”, s ezzel a programmal „politikai árvát csináltak a baloldali érzületű emberekből”.

Hiányzott és hiányzik az egykulcsos személyi jövedelemadóval, a szegénység kriminalizálásával, a társadalmi rétegek közötti átjárhatóságnak többek között a szegregáló oktatási rendszeren keresztül történő megszüntetésével, a gazdaságban a mesterséges monopolhelyzetek előállításával, a dolgozóknak a tőkével szembeni védtelenné tételével, általában is „az importált neokon elemekkel” szembeni hatásos fellépés. Eső után, köpönyeg – mondhatja erre valaki. Pláne, ha azt is érzékeli – bár az úgynevezett baloldal képviselői erről sosem szóltak és szólnak neki –, hogy „a szociális államnak egy nem nemzeti keretek közötti, hanem uniós szintre felemelt védelme lehetett volna a valós alternatívája”. Szigeti Péter, nézetem szerint is, helyesen jegyzi meg, hogy

„Aki minden munkásmozgalmi és népi plebejus tradíciót könnyedén eldobott, amikor hatalmon volt, az ne csodálkozzék azon, hogy nincs jelene egy olyan országban, mint Magyarország”.

Magam azonban óvnék attól, hogy – Francis Fukuyama kifejezésével – „a történelem végét” kiáltsuk ebben az ügyben is! Abból, hogy „fényévekre kerültünk” a szociális Európa, s benne a szociális Magyarország programjától, nem következik, hogy mindez mindörökre így marad. A társadalmi feszültségek óhatatlan növekedése, a jóléti állam megrendülése mindenütt ki fogja termelni azokat a helyzeteket, amelyekre a progresszív baloldalnak készülnie kell, legalábbis kellene.

Ráadásul, a ma még magukat nyerteseknek tekintő középrétegek szintén olyan óhatatlan örvénybe kerülnek hamarosan – ha nincsenek benne máris –, ami jelentős hányadukat lehúzza az 1,5 millió mélyszegény és a 4 millió szegény közé. S ha ebben a pillanatban sokan túl is teszik magukat azon, hogy – Szigeti tanulmányvázlatának 5. jegyzete szerint – a magyarok háromnegyede EU-s szinten szegénynek számít, előbb-utóbb azzal szembesül, hogy számára is élhetetlenné válnak annak az országnak a viszonyai, amelyben eddig elvolt valahogy.

De mit beszélek itt? Hiszen a Nyugatra vándorolt százezrek már jó ideje hátat fordítottak annak a társadalomnak, amelyben a viszonylagos jólétben élőket is nyomasztja az egyéni létezés feltételeinek kiszámíthatatlansága, a környezet növekvő lepusztultsága, a nem a polgárt, hanem a felsőbbséget védő autoriter állami intézmények öncélú-önvédelmi működése, szakszerűtlensége, az oktatási, az egészségügyi rendszer szándékos lebénítása miatti kiszolgáltatottság. Ezért, tetszik, nem tetszik, előbb-utóbb nekik is érdekükben áll majd a keresztény-konzervatív álruhás, valójában neoliberális, nagytőke-párti politikai erő túlkapásait fékező, szociálisan érzékeny baloldal, tehát egy valódi ellenzék létrejötte. Már amennyiben nem akarnak a lépten-nyomon jelenlévő, ezért közvetve mindenkit nyomasztó nyomor világában élni, az állami önkény, sőt a kertek alatt ólálkodó fasizmus kiszolgáltatottjai lenni.#

CÍMKÉP: Szigeti Péter – „Az ellenzék nem baloldal, amióta annak nincs saját identitása, azaz: nem emel fel senkit a szétszórt sokaságból a kollektív érzület-eszme-cselekvés nívójára, ami pedig minden ember vágya.”