A felzárkózás mítosza az adott feltételek melletti legjobb megoldás érvényesítését is akadályozza.

»A keleti térségből senki nem vált nyugativá (Szlovénia mindig is az volt), nincs „hónap dolgozója” – sem Litvánia, sem Lengyelország, sem Észtország. Ellenben Portugália és Görögország beszakadtak a keletiekhez. Magyarország pedig a balkániakhoz” – írta a minap Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus a POGI Podcast & Blogon. Az Eurostadt által közreadott adatokból vonta le azt a következtetést, amit a címképként csatolt térkép szembetűnően mutat:

az Európai Unió keleti–délkeleti, sőt délnyugati övezetének fejlettsége alaposan elmarad a többitől.

Eléggé beszédes ahhoz, hogy ne ezt magyarázgassam itt. Ennél fontosabb, hogy emlékeztessek rá: különféle tudományterületek művelői nem mostanában kezdtek először figyelmeztetni arra, hogy egy-egy ország vagy régió geopolitikai, történelmi, kulturális s más meghatározottságok miatt van olyan állapotban, mint amilyenben éppen van. A fejlettebbekhez való ukmukfukk felzárkózásról lehet álmodozni, de nincs rá sok esély.

Újságíróként egyfajta közvetítő-ismeretterjesztő szerepet igyekezvén betölteni, nem egyszer hivatkoztam Bibó Istvánra, Szűcs Jenőre, talán még Polányi Károlyra is, akik szintén feltárták ezeket az összefüggéseket. Megállapításaikra támaszkodva több írásban ágáltam az ábrándkergetés ellen, abban a reményben, hogy a Bekiáltás-olvasó közvélemény-formáló értelmiségiek, netán egyes pártokhoz kötődő hangadók elgondolkodnak az önáltatás hiábavalóságán, s felhagynak a Nyugathoz rövid időn belül való felzárkózás propagálásával.

Persze, mindhiába. A politikusok újból és újból a néhány éven belüli megváltás ígéretével kampányoltak és kampányolnak. A szövegeiket kritikátlanul átvevő, a profittermelésnek vagy a politikai propagandának alárendelt sajtó harsogása rendre elnyomja azt az üzenetet, hogy

évszázadokon át formálódó átrendeződéseknek kell végbemenniük egy-egy térség, s az ottani országok világrendszerbeli szerepének módosulásához.

A sors iróniája, hogy e felismerés elfogadásának hiánya még annak is akadálya, hogy az adott feltételek között a lehető legtöbbet hozza ki magából a társadalom. Történelmünkben ez néha előfordult, mert olyan vezető került az ország élére, aki képes volt a meghatározottságok közül a legkevésbé előnytelenekhez igazítani kormányzási gyakorlatát. Az ilyenek időszakát aztán egyfajta aranykorként őrizte meg az utókor. Érdemük az volt, hogy képesek voltak a geopolitika, a világrendszernek a térséget meghatározó kereteinek figyelembe vételével meghozni döntéseiket. Mondhatni, megtalálták azokat a réseket, amelyekben az országnak is jutott némi mozgástér az adott feltételek közepette.

Jóllehet, a török hódoltság előtt egészen más volt a Magyar Királyság lehetősége, mint utána, ilyen uralkodó volt már Mátyás is, aki bár háborúskodásainak, építkezéseinek finanszírozására nagy adókat vetett ki, és könyörtelenül lesújtott a vele ellenszegülőkre, a népemlékezetben később igazságossá szelídült. Efféle átalakulás zajlott le az uralmát vérengzéssel megalapozott Ferenc József esetében. Hasonló emlékezetmódosulás előidézésének kísérleteként fogható fel Hankiss Ágnes tanulmánya és filmforgatókönyve Bethlen Gáborról a ,,Kötéltánc” kötetben (1987, illetve Magvető, 1985), amelyben – az erdélyi fejedelemnek a külvilággal, a környezetével való kapcsolatai, a kora társadalmának átalakítására irányuló küzdelmei mögött – nem is nagyon leplezve Kádár János alakja sejlik fel.

Egy minapi rádióbeszélgetés szintén megerősítette bennem, hogy a politikai pályáját az ’56-os megtorlással újrakezdett Kádár alakjának az átlényegülése-átlényegítése azóta is zajlik. (Klubrádió, Három az igazság, július 4.) Annak ellenére így van ez, hogy rendszerének legfőbb haszonélvezői és azok leszármazottai, összefogva az 1945–1960 közötti esztendők tényleges veszteseivel, 1989 után mindent elkövettek bűneinek hangsúlyozásáért, érdemeinek elhalványításáért. Ráadásul, lassan kihal az az öt-hatmilliós tömeg, amely a Rákosi-, s még inkább a Kádár-rendszerben kiemelkedhetett a mélyszegénységből a tanulási és művelődési lehetőségek, az erős szociális háló réven. Életútjuk végére érkeznek azok a további százezrek is, akik idővel a korlátozott vállalkozási lehetőségekkel élve kibontakozási lehetőséget láttak az államszocialista rendszerben. A legújabb kutatások mégis azt jelzik, hogy

egyre inkább aranykorként jelenik meg a Kádár nevével fémjelzett harminchárom esztendő az utódgenerációk számottevő részének tudatában.

Mintha az emlékezetpolitikával manipuláló mai hatalmi körökkel ellentétben a társadalom mélyrétegeiben inkább érzékelnék, hogy akkor ugyanúgy, mint most (!), itt, a félperiférián a külső körülmények és akaratok felülírják a helyi szándékokat és vágyakat. Kádár – akárcsak a fentebb említett néhány történelmi személyiség – arra példa, miként lehet előmozdítani egy kiszolgáltatott ország ügyeit a külső erők számára érdektelen „rések” ügyes kihasználásával, vagy éppen elébe menve kívánságaiknak.

A kommunista Kádár például mindvégig tartotta magát az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” programhoz. 1960 után főleg informális módon nyomást gyakorolva, egyre inkább teret adott az értelmiség egymással szemben álló rétegeinek egyrészt nemzeties, másrészt nyugatos irányultságú megnyilvánulásaihoz. Egyúttal a szókimondásnak a szocialista világrendszeren belül szinte példátlan lehetőségeit kínálta fel a megbékélésért cserébe. Más kérdés, hogy ezekből a többé-kevésbé zárt közösségekben folyó, a nyugati világban is otthonosan mozgó bennfenteseknek a nyelvén zajló vitákból ki volt rekesztve a társadalom nagy része, amelynek tagjait emiatt is védtelenül, felkészületlenül érte a rendszerváltozás.

Azonban magának Kádárnak a mozgástere (is) szűkre volt szabva. Bár sokan kifejezetten személyéhez kötik, de egyes állítások szerint a moszkvai döntéshozók akaratát hajtotta végre a ‘68-as gazdasági reformkísérlet indításával, majd visszafogásával is. Ezzel együtt, a reform leállítása után szintén biztosított némi lehetőséget a piaci-nyereségérdekeltségi viszonyok korlátozott érvényesítésére a gazdaság különféle ágazataiban. Ennek egyik következménye lett a fogyasztási cikkek viszonylagos bősége, a lakosság nagy részének többletjövedelemhez való jutása, az állam támogatásával a lakásállomány jelentős hányadának megújítása, korszerűsítése, a személyautó-vásárlás, a külföldi utazások tömegessé válása, általában is az életkörülmények érzékelhető javulása. Talán ez sem egészen a Magyarországot kirakatként kezelő moszkvai vezetők szándékától függetlenül…

Az csak utólag vált egyértelművé, hogy mindehhez csaknem az egész társadalom hatalmas önkizsákmányolása kapcsolódott, amiért súlyos árat fizettek az egyének.

Böröcz József most megjelent cikkében rámutat, hogy a magyar férfiak születéskor várható élettartama 1960-ban a világátlag 130,4 százalékánál tartott, majd – szinte folyamatosan csökkenve, a rendszerváltozás körüli megpróbáltatások hatását is mutatva – ez az érték 1994-ben 101,4 százaléknál érte el mélypontját. A nőkre vonatkozó adat 1960-ban 130 százalék volt, 1994-ben 108,2, illetve mélypontja 2020-ban 105,7 százalék.

A szociológus kimutatta, hogy »a magyarországi fajlagos GDP rövid, mégoly meredeknek tűnő emelkedési periódusairól (1950–1967, 1997–2005 és 2013–2018) semmiképpen nem mondható el, hogy pozitív hatással lettek volna a születéskor várható élettartamra. Más szóval, a gazdasági növekedés – bourdieu-i metaforával szólván – nem „konvertálódott” élettartambeli előnyökre. Ilyen helyzet akkor szokott előfordulni, ha a növekedés előnyeit nem a társadalom, hanem a tőke – benne főként a külföldi tőke – fölözi le.« (V.ö.: Böröcz: Függő, Eszmélet, 133. szám, 45–46.o.) Hogy aztán kiknek jutott a föl az államszocializmusban? Alighanem ez is megérne egy misét...

Mindenesetre, ez is azt támasztja alá, hogy az évtizedeken, de inkább évszázadokon átívelő korszakok meghatározottságain való átlépés lehetőségének ígérete átverés. Aki azzal áll elő, hogy vele viszonylag rövid idő alatt jut az ország egy fényesebb, fejlettebb világba, attól jobb óvakodni! Hozzá, a rendszerváltozás után, a mi felzárkózás-prófétáink azt mantrázták, hogy a többség számára elérhető még jobb lét feltétele a demokrácia (formális) intézményrendszerének megteremtése, a neoliberális ideológia kizárólagossá tétele, s ami fő, a globális kapitalizmus centrum országainak érdekeit szolgáló pénzügyi, gazdasági és katonai intézményrendszerekbe való betagozódás. Ebben a narratívában

szőnyeg alá söpörték, hogy mióta kapitalizmus a kapitalizmus, a gyarmatosított perifériák, illetve a hozzánk hasonló, függő helyzetben tartott félperifériák fizették (és fizetik) meg a centrum gyarapodásának árát.

Molnár Tamás (1921–2010) filozófus írta 1989 novemberében, a National Review-ban megjelent, ,,Recentralizing Europe” című cikkében: „naivitás lenne feltételezni, hogy a negyven évig a marxizmusnak alávetett országok egyszer csak nyugati típusú liberális kapitalizmust teremtenek. Az sem valószínű, hogy a parlamenti pártrendszert teszik magukévá: a centralizmusnak hosszú múltra visszatekintő hagyománya és nagy tekintélye van errefelé.” A dolog szépséghibája, hogy mindez magyarul – nyilván nem véletlenül – csak 2022-ben jelent meg, így tanulságai annak idején nem szolgálhatták a magyarországi önvédelmet, s az ennek alapján zajló kibontakozást. (Molnár: Európa zárójelben, Új Idők, 2022, 157.o.)

Még ha formálisan nem is minden úgy történt, ahogy Molnár előre jelezte, több mint harminc év elteltével azt tapasztaljuk, hogy a mögöttünk lévő évtizedek a hatalom centralizált gyakorlásának irányába mozdítottak vissza bennünket. Ráadásul, miként Molnárhoz képest az eszmei antipóluson elhelyezkedő Böröcz József fentebb idézett tanulmányában is olvasható, Magyarország globális geoökonómiai súlya – a világgazdasági teljesítménye alapján számolt helye – alapján összességében folyamatosan csökken az 1950-es évek első fele óta. Míg a periódus elején Magyarország a világ hozzáadott értékének 0,42–0,45 százalékát állította elő, a „rendszervál(oz)(tat)ás” pillanatában 0,22 százalék volt a magyar részesedés a világ GDP-jéből. Pillanatnyilag 0,2–0,21 százaléknál tartunk. Miként az amerikai egyetemi professzor írja: „Sem a formális EU-tagság (2004), sem pedig az EU-n belüli munkavállalási tilalom feloldása (2011) nem érzékelhető.” (V.ö.: Böröcz: Függő, Eszmélet, 133. szám, 40–41.o.)

Mindez azt támasztja alá, hogy bár a pártok retorikájában ádáz viták folynak a Nyugatra nyitottság kontra nemzeti útról, sőt a keleti nyitásról, az utóbbi évtizedek eddigi kormányai nem voltak képesek eltérő irányt szabni az érdemi folyamatoknak. A miért?-re a cikk elején olvashatókkal összhangban mutat rá Gerőcs Tamás közgazdász-szociológus a ,,Magyarország függő fejlődése” című, 2021-ben megjelent könyvében. Többek között ezt mondja a témával kapcsolatban abban az interjúban, ami szintén az Eszmélet 133., legutóbbi számának 19. oldalán olvasható:

„Egy válság sújtotta kapitalista világrendszerben élünk, Magyarország ebben egy félperifériás ország, meghatározó csoportjai állandóan a felzárkózás vágyától fűtve gondolkodnak, a Nyugat felé tekintenek, oda kívánnak felzárkózni, mindenki azt szeretné, ha Magyarország Ausztriává válhatna, ám ez sosem sikerül. (… ) Nagyjából az derül ki, hogy kormányok jönnek-mennek, sokféle intézmény változott meg az elmúlt 50–100 évben, a gazdaság függőségi viszonyai azonban ehhez képest nagyjából változatlanok. Ugyanott vagyunk, a félperiférián, mint akár a 70-es években voltunk.”

Gerőcs a magyar történeti gondolkodásban erősen jelenlévő mítoszra vezeti vissza, hogy ennyire erős a társadalmunkban ez a vágy. Magam nem hezitálnék bénító, ám tudatosan sugallt rögeszmének mondani ezt a magatartást. Ugyanis, a magánérdekű politikus akkor számíthat a legkisebb befektetéssel a legnagyobb haszonra – ami itt és most a vagyonra váltható politikai pozícióban testesül meg –, ha elébe megy a tömeg vágyainak. Ezért maga kelt fel olyan mitikus vágyakat a sokaságban, aminek kielégítéséhez elég szóvirágokkal, lelket simogató üzenetekkel operálnia. Churchillnek a ,,Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” — kijelentése csupán az adott vészhelyzetben volt hatásos. Amikor a fenyegetettség megszűnt, a legendás brit miniszterelnök is szedhette a sátorfáját.

Természetesen, a közép- és kelet-európai szűk elit és a felső középosztály valóban „felzárkózott”. Ők – miként korábban a történelmi arisztokrácia, s később a vagyonos polgárság – valóban megengedhetik maguknak, hogy a centrum országok hasonló osztályainak életét éljék. Más kérdés, hogy Gerőcs meglátása szerint: „Az ő felzárkózásuknak az árát mi fizetjük meg, a társadalom többi része”. Nem mintha, ez nem így lett volna a múltban. Ám a maiak talán még akkora értékteremtő teljesítménnyel sem alapozták meg társadalmi-gazdasági pozíciójukat, mint elődeik az elmúlt korokban. Ritka kivételtől eltekintve, a gazdagságuk forrása a köz- és az állami vagyon magáncélokra való, politikai és személyes szolgálatok révén történő átcsoportosítása, anélkül, hogy jövőt megalapozó fejlesztésekbe forgatnák az értékeket.

Mindezt összegezve, talán nem túlzás azt állítani, hogy egy adott társadalom, mint például az osztrák, amely Magyarországnál is nagyobb vesztese volt az I. világháború utáni versailles-i békeszerződésnek, s szintén érintett volt a II. világháborúban, bár a mienkhez képest összehasonlíthatatlanul kisebb pusztítást elszenvedve, előbb-utóbb visszatér oda, ahol geopolitikai, történelmi és kulturális tényezők miatt addig leledzett. Nyugati szomszédunk például a regionális környezetét évszázadokon át kizsákmányoló létformájához. Ugyanis ennek köszönhette gazdagságát, s köszönheti ma is. Miért, miért nem, Ausztria nálunk kritikátlan csodálói nem akarják észrevenni, hogy

az osztrákok is azok között vannak, akik lefölözték és lefölözik a régiónkból hozzájuk áramló, a perifériák költségére felnevelt és kiképzett dolgozók által megtermelt értéktöbbletet.

A saját javukra könyvelik el a piacaink elfoglalásával járó profitot. Érvényesítik az újgyarmatosítás mai, a munkaerő, az áruk, a tőke szabad áramlásához, a pénzügyi tranzakciókhoz kapcsolódó, Nyugaton kikristályosodott, a főleg kezdetben a perifériákon átláthatatlan formákat, módszereket. Méltatlan lenne vádolni azokat a honfitársainkat, akik ebben részt vesznek – főleg a megélhetési kényszereknek engedelmeskedve, vagy gyerekeik jövőjéért aggódva. Más lapra tartozhat a kifejezetten komprádor réteg szerepének megítélése…

Ám summa summarum, nincs esély arra, hogy félperifériás helyzetünkből utolérjük a centrumbeli Ausztriát. Legföljebb álmodozni lehet róla, meg bezzeg-posztokat írni a Facebookra, amelyek szerzői egyrészt nem veszik figyelembe, hogy az ottani gazdagság jó része a környező régiók évszázadokon át zajló kizsákmányoláson alapul. Másrészt, nem találkoztam még olyan, az osztrák viszonyok iránt vágyakozó szerzővel, aki nyilvánosan megfogadta volna, hogy idehaza a saját munkavégzésében, mindennapi viselkedésében is érvényesíteni fogja az Ausztriában megtapasztalt, általa elénk, szerencsétlen bennszülöttek elé példaként állított magatartást.

Egy másik bezzeg ország Dél-Korea. Ez olyan messze van tőlünk, hogy semmi nem akadályozza a közvélemény-formálókat a csodájáról való regélésben. Őket szembesíti Gerőcs Tamás, aki arról is szól az említett interjúban: a délkelet-ázsiai ország iparosodásának egyik meghatározó tényezője volt, hogy

„egy nagyon durva katonai és ipari diktatúra keretében megrendszabályozták a munkásokat”.

„A felzárkózás szükségképpen fokozódó kizsákmányolással jár” – szögezi le a szerző, amit rendre a szőnyeg alá söpörnek a hazai álmodozók mind Nyugat-Európával, mind Észak-Amerikával kapcsolatban. Ami pedig Dél-Koreát illeti, a közgazdász-szociológus szerint nem is az zárkózott fel, hanem a második világháború után volt egy olyan nagy nemzetközi átrendeződés, ami Dél-Koreát is érintette. Következésképp – s ezt én teszem hozzá –, minden jel szerint a világrendszerben, legalábbis a régió egészében kell olyan alapvető változásoknak bekövetkezniük ahhoz, hogy a feltételek nekünk kedvezzenek. És még ebben az esetben is súlyos árat fizetnek a változásban résztvevő első generációk.

Ahogy elnézem Európa szerepének mostani változását, inkább Ausztria fog lesüllyedni a mi szintünkre, nem pedig mi emelkedünk fel hozzá. De még ha így történik, ezzel is alighanem az lesz a bökkenő, hogy a lassan végbemenő, akár több nemzedéken át tartó, szerves gazdasági lesüllyedési folyamat során a relatív különbségek fennmaradnak. A helyzeti előny, az helyzeti előny! Ahhoz, hogy azonos gazdagsági – vagy szegénységi – szintre jussunk, mindent gyökeresen megváltoztató környezeti, társadalmi, gazdasági vagy háborús katasztrófának kellene bekövetkeznie. A jelen viszonyok között csak egy ilyen kataklizma hozhatna bennünket azonos pozícióba. Ki-ki döntse el, hogy kér-e belőle!

Kérdés, hogy ha ilyenben, remélhetőleg, nem lesz részünk, akkor megadjuk-e magunkat a sorsnak? Épp a történelmi személyiségekkel igyekeztem példázni, hogy valamilyen mozgástér azért adódhat(na). Ehhez azonban mindenekelőtt a felzárkózás könnyű, szinte erőfeszítés nélküli mítoszával kellene leszámolunk, majd az adott külső és belső meghatározottságok mellett megkeresnünk és érvényre juttatnunk az adott körülmények közötti legjobb megoldásokat, azaz megtalálni és kitölteni a réseket, ami természetesen a politikai-gazdasági hatalom főszereplőinek, illetve a közülük kiemelkedő államférfinak lenne a feladata. 

De vajon miért nem ez a gondolkodás szövi át a hétköznapokat, magát a politikát, és az annak üzeneteit – az internet legutóbbi, a pártok által kezelt felületeinek megjelenéséig –, a politikai üzenetek közvetítésében meghatározó szerepet játszott, hivatásos újságírást?

Bizonyára sokféle válasz adódik a felvetésre. Magyarázat lehet a fentebb említett egyéni és csoportérdekeknek a többséget semmibe vevő magatartása, vagy éppen a társadalom összességének javát szem előtt tartó államférfi hiánya. Itt és most a gazdasági és a politikai erőközpontokhoz erős szálakkal kötődő – egyszerre közvélemény-formálási szerepet és tőkeműködési terepet betöltő – médiatevékenységre koncentrálnék. Méghozzá annak csupán egyetlen sajátosságára, miszerint az újságírást ugyanúgy, mint a politikát a valóság hétköznapi megismerési törvényszerűségei határozzák meg. Ezek, ellentétben a nem kurzusművészettel és a tudománnyal, az egyéni és részérdekeknek, a kisszerű céloknak vannak alárendelve, s ezek sajátosságait hordozzák.

Mind a politika, mind az újságírás nyelvezete, tartalma az egyszerűbb megoldásokra hajló közember befogadási igényeihez igazodik, amennyiben politikaként és újságírásként akar létezni a kapitalizmus körülményei között. Sikeressége, a tőkével szorosabb vagy kevésbé szoros kapcsolatban, azon múlik, mennyiben képes formálni azt a közemberi világképet, ami az egyének többségében a túlélési ösztönöknek van alárendelve, ezért leegyszerűsítések, sőt vallásos meggyőződések, mítoszok, találgatások táplálják. Ráadásul az információk oly tömegén keresztül érvényesülnek, hogy azzal eleve elzárják az utat a két pária – a tudomány és a művészet – tömeghatása, s ezzel a világ megismerésének a hétköznapi eljárásokhoz képest hatékonyabb formái elől, akadályozzák eredményeiknek a hétköznapi gondolkodásra való hatását. (Ez a megközelítés talán arra a felvetésre is válasz, amiről a közelmúltban értekeztem itt a Bekiáltáson a most is említett Böröcz József unszolásának engedve, hogy „Miért hazudnak az újságírók?”)

Az a rossz hírem, hogy ez bizonyára így is marad, amíg az emberi szellem nem szabadulhat meg a puszta létezés anyagi feltételeinek való kiszolgáltatottságtól. Viszont, addig sem kellene lemondani arról, hogy legalább az értelmiség – bár egyesek szerint ez a kategória már ma sem létezik – számon kérje a felzárkózásról papoló politikusokon, mire alapozzák ábrándjaikat. Miért lovalnak bele tömegeket olyan fantazmagóriába, amely tartósítja az úgynevezett szabadpiac miatt létrejött egyenlőtlen fejlődést, a Nyugat kivételességére építő hierachikus viszonyokat, szemben például valamilyen szocialisztikus, vagyis nem szabadpiaci elosztási rendszerhez közelítő társadalmi-gazdasági formációban való gondolkodással, az emberiség túlélése érdekében akár globálisan.

Az internetes felületeken megszólaló tömegembert pedig, aki ma már legalább annyira fontos szerepet tölt be a nyilvánvaló hamisságok terjesztésében, amilyen szerepet addig csupán a hatalom letéteményesei és segédcsapataik játszottak, mindenekelőtt a közönség töredékét alkotó józan kisebbségnek kellene kiigazítania. Ha ugyanis ez nem következik be, előbb-utóbb előkerülnek – már sok tekintetben elő is kerültek – az adminisztratív eszközök, amelyek sohasem a többség, csupán a hatalom szűk körét szolgálják. Röviden, felerősödik – Melegh Attila történész-szociológus felfogásában – „a kapitalizmus produktumaként” (!) az autoriter nacionalizmus, sőt a fasizálódás, amiből még csak véletlenül sem felzárkózás szokott következni, hanem pusztítás…#

CÍMKÉP: Európa fejlettségi tagoltsága évszázadok óta változatlan: „Medián elkölthető jövedelem per fő, helyi árszinttel korrigálva, 2020” – Akik a felzárkózás lehetőségével hitegetnek, arról is elterelik a figyelmet, amit saját magunk tehetnénk meg