1038.BEKIÁLTÁS: És mit védjenek az ukrajnai oroszok?

A mai Ukrajna az ott élők megkérdezése nélkül, Lenin, Sztálin, Hruscsov, sőt Jelcin és társainak önkénye révén jött létre.

stevenseagaldonyecben2022-08-09.jpg

„Az ukránok a hazájukat védik” – olvasom jónéhány kommentben a Facebook különféle felületein, hallom olykor szakértőktől is. Rendben van, csakhogy

Ukrajna nem egyetlen etnikum állama.

Amikor a hazájukat védő ukránokról értekezik valaki, maga is kirekeszti ebből elsősorban az ottani majd tízmilliónyi orosz egy részét. A Donyec-medencében éppenséggel nyolc és fél éve nyomorgatják őket a Kijevből rájuk szabadított fegyveresek, ahelyett, hogy a korábbi alkotmány, vagy éppen az ez évben február közepéig a kijevi hatalom által is érvényben lévőnek tekintett minszki megállapodások alapján megadták volna nekik az autonómiát.

Csakhogy minden ígéret – Volodimir Zelenszkij ezzel kapcsolatos választási ígérete is – és minden megállapodás kiüresített malaszt maradt. Mi több, 2014 márciusa óta tízezer fölötti ukrajnai orosz civil megölése, köztük félezernyi gyereké van a hivatalosan is büntető zászlóaljaknak nevezett banditák, illetve az ukrán hadsereg tüzéreinek számláján. Ezért álltak és állnak be tömegesen a népi milíciákba a donyeci orosz bányászok, esztergályosok, szerelők, tanárok, orvosok…

Egyébként az ott élőknek nyolc éven át nem, vagy csak nagy herce-hurcával fizetett nyugdíjat az ukrán állam. Nem adták ki nekik a hivatalos okmányokat, a végzettséget igazoló bizonyítványokat sem. Azokon a településeken, ahonnan most szorították ki az ukrán hadsereget, illetve Donyeck kerületeiben immár kifejezetten a lakóházakat, a kórházakat, az iskolákat, a piacokat, csúcsidőben az autóbuszmegállókat, a víz- és gázvezetékeket, az újjáépítéshez odaszállított építőanyag-raktárakat rombolják az egyre messzebb hordó amerikai lövegekkel.

A koordinátákat az amerikai műholdak adatai alapján, illetve a NATO lengyel vagy baltikumi bázisainak közbeiktatásával vezérelt drónok, illetve olyan front mögött élő, az ukrán titkosszolgálat által beszervezett fiatal lányokkal és fiúkkal adatják meg, akiket azzal honorálnak, hogy a feladat elvégzése után, Ukrajnát átszelve  visszautazhatnak például Lengyelországba, hogy folytathassák egyetemi tanulmányaikat. Ha nem állnak kötélnek, bevonultatják őket az ukrán hadseregbe, ami a Kijev fennhatósága alatt lévő területeken a fiúkat kifejezetten fenyegeti. A határt egyébként is csak akkor léphetik át, ha képesek 3 és 5 ezer euró közötti összeggel megvesztegetni az őröket. Már ha egyáltalán.   

Az utóbbi hetekben naponta két–tíz civil halottról, s ennél jóval több sebesült áldozatról szólnak a helyszíni tudósítások. Az ottani gyerekek, a terhes nők, az idős és a kevésbé idős emberek tragédiáiról, házaik lerombolásáról a mi híradóink nem számolnak be – munkatársaik örök szégyenére. 

Azt írta nekem valaki az ehhez hasonló felvetésemre az egyik Facebook-oldalon: „Minden normális egykori szovjet tagállam, amelyikeket erőszakkal tettek azzá – mint pl. a balti államok – igyekeznek a megszállók maradványait valamilyen módszerrel eltakarítani, teljesen érthetően. Nem kell rajta csodálkozni. Ukrajna pedig a gyalázatos putyini agresszió nem várt következményeképpen kezd valódi nemzetállammá válni. Az orosz birodalomhoz tartozni nem jó!”

Hagyjuk most, hogy történelmileg nézve azért egy kissé bonyolultabb a képlet. Viszont nem mehettem el szó nélkül a kommentelőnek a „nemzetállammá” válással kifejezett, arra való burkolt célzása mellett, hogy szerinte a nemzetiségek ukranizálása helyén való. Azzal próbáltam szembesíteni álláspontjával, hogy megkérdeztem tőle: „ezek szerint váljanak románokká a székelyek, szerbbé a vajdasági, szlovákká a felvidéki magyarok is? Mert legyünk következetesek! Vagy marad a szokásos kettős mérce?” A replika nem váratott sokáig magára, bár a kérdést megkerülve: „Szerencsére az EU-n belül csökken a határok, a nemzeti különbségek jelentősége, persze nem úgy, erőszakkal, mint az egykori Szovjetunióban. Nem kell mássá válni, mindenki legyen európai!”

„Támogatom, tán még teszek is érte itt-ott” – válaszoltam. De a Szovjetunióban kifejezett oroszosítás nem folyt, mert ez ellentmondott volna a különféle etnimumú vezetők, Lenin felfogása alapján kialakított, nemzetiségpolitikai elveinek, amire épp Ukrajna területi gyarapítása, az orosztól legtávolabb eső ukrajnai nyelvjárás hivatalossá tétele a legjobb példa. „De ez, vagyis a nemzeti különbségek eltűnése egyébként sem megy ráolvasással. Még a nyugati országokban sem, pedig dolgoznak rajta kétszáz–háromszáz éve. És nézzen csak szét Magyarországon, Lengyelországban, Németországban, a baltikumi országokban, gyakorlatilag bárhol Európában! Hogy az USA-ról ne beszéljek, miközben a megpróbáltatások még csak most jönnek... Mert mi van a kormányon lévő, a parlamentekbe bekerülő itteni nacionalistákkal, a szélsőjobbosokkal, akik a gyűlöletkeltésre, közte az etnikumok, a nemzetiségek közötti uszításra építenek?

És Ukrajnával mi a helyzet? Akár mit is ír, utóbbiban a nyelvtörvény alapján történő szegregálás tény!”

Miért, miért nem, a hazai nyugatos értelmiség, szembehelyezkedve az egyébként hangosan képviselt emberi jogi szólamaival, szőnyeg alá söpri, hogy az ukrajnai nyelvtörvénnyel mindenki mást, a magyarokat is, másodrendű állampolgárrá tette a kijevi kormány és a parlament. Ez igen megnehezíti az ukránul nem, vagy csak rosszul beszélők felsőfokú tanulmányait, a karrierépítést. Ennek tudom be, hogy fiatal kijevi ismerősöm tavaly még oroszul vezette Facebook-oldalát, ma már ugyanezt ukránul teszi…

Ne jöjjön nekem azzal senki, hogy ez orosz propaganda! Már csak azért sem, mert a Nyugat által leeresztett média-vasfüggöny ide, vagy oda, az interneten nem kevés olyan forrás is fellelhető, ami nem csak a „kollektív Nyugat”, annak kijevi bábjai, s az ukrán ultranacionalisták szemszögéből világítja meg a helyzetet. Sőt, esetenként a kijevi önkénytől szenvedő kárvallottak is beszámolnak a Donyec-medence nyugati szélén, a Tiszával megegyező hosszban kiépített lövészárok-, bunker- és lőszerraktár-rendszer mögött élők hovatovább egy évtizedes szenvedéseiről.

De hogy ne a levegőbe beszéljek, hadd írjam le néhány nyugati szemtanú nevét!

Például az eredetileg az ukrán hadsereg segítésére érkezett, egykori francia katonáét. Adrien Bocquet a hazai kiképzésen szerzett súlyos sérüléséből felépülve egy egészségügyi csoportban ismerte meg az ukrán banderista-fasiszta mentalitást, s számolt be erről több francia rádióban és televízóban. A brit Graham Phillips orosz médiumok tudósítójaként látott rá a nyugatival ellenkező oldalon történő eseményekre. Miután egy fogságba került brit zsoldossal készített interjút, hazájában eljárást indítottak ellene.

A német állampolgár Alina Lipp újságírót, a szintén német Thomas Röper bloggert helyszíni tudósításaik miatt szintén meghurcolják, nagy lapok cikkeiben, tévéműsorokban járatják le. Putyinistaként támadják őket, rámutatnak arra, hogy vagy egyik szülőjük, vagy munkájuk révén közük van vagy volt Oroszországhoz. Vagyis azt állítják: nem hitelesek. A kérdés persze az, hogy a nagy nyugati hírügynökségek, médiatársaságok munkatársai miért csak Kijevig, esetleg csak Lvovig jutnak el? Miért nincs bennük annyi önbecsülés, hogy ne csupán a kijevi kormány amerikai tanácsadói által meghírt kommünikéket továbbítsák. Megengedem, kissé zanzásítva...

Miért nem küldenek a frontvonal túlsó oldalára tudósítókat a magukat a sajtószabadság védelmezőinek tartó nagy médiumok? Pedig megannyiszor hívják őket. Ellenben akik ezt többé-kevésbé magánzóként megteszik, az azok vlogjaihoz való hozzáférést időről időre megnehezítik a nagy megosztók. De az említett francia katonával az is megtörtént, hogy az egyik a párizsi stúdióból kivezettették, amikor a kijevi vezetésre terhelő élményeiről kezdett beszámolni. Pedig, ahogyan én, úgy ők sem a háborút védik, nem az erőszakot igazolják. Csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy az éremnek két oldala van.

A kiindulópontomhoz visszatérve, többek között ők is rámutatnak arra, hogy Ukrajna nem egy etnikum állama, s főleg nem nemzetállam, miként azt a politikusi és a felületes újságírói megfogalmazások sugallják. Ukrajna Lenin, Sztálin, Hruscsov – akkor talán ésszerűnek látszott nemzetiségi politikai meggondolásából – de mégiscsak önkény révén, történelmileg orosz és más területek odarajzolásával jött létre az ott élő, főleg orosz, továbbá román, lengyel, zsidó, magyar, tatár s ki tudná felsorolni, hányféle nemzetiség, etnikum odapakolásával. Vagyis jóval bonyolultabb ez a helyzet annál, hogy egy humánusnak szánt, de mégiscsak hányaveti mondattal elintézhető lenne…#  

CÍMKÉP: Steven Seagal az orosz felmenőkkel rendelkező amerikai akciófilmszínész, producer, forgatókönyvíró orosz–amerikai humanitárius megbízott a Donyec-medencei Jelenovkában. augusztus 9-én. Itt, július 29-én – az orosz fél szerint – az ukrán hadsereg tüzérsége lőtt be vákuumbombával abban az épületbe, ahol a Moszkva szerint neonáci Azov-zászlóalj Mariupolban elfogott tagjainak egy részét is őrizték. Azon a tárgyaláson kellett volna részt venniük, ahol a hosszú évek alatt általuk elkövetett rémtettekkel szembesítették volna őket. Negyvennyolcan meghaltak, hetvenhárman megsebesültek. Kijev az oroszokat vádolta a tömeggyilkossággal