A vagy-vagy csapdájába tévedők a mindkét oldalon szenvedő embert veszítik szem elől.

Kölcsönösen válogatott gorombaságokat vágnak egymás fejéhez az Ukrajna, illetve az Oroszország pártiak a háború miatt. Az egyik internetes rádióban, a szeptember 27-ei reggeli kérdésfeltevés is ezt a megosztottságot tükrözte:

„Ön Ukrajna vagy Oroszország oldalán áll-e?”

Csakhogy ez a vagy-vagy csapdája. Amikor vagy Ukrajna, vagy Oroszország mellett áll ki a megszólaló, valójában „a régi nemzetségi vagy törzsi szervezettel folytatott küzdelemből kiemelkedett, a társadalomtól elidegenedett, annak fölébe helyezkedett, az osztályok ellentétét kifejező, az uralkodó osztály érdekében működtetett államra” utal. A tételbe Engelsnek az állam fogalmával kapcsolatos gondolatmenetét sűrítettem, hogy segítsem a jelenlegi helyzetnek a szokásos megközelítéseken túli megvilágítását.

Annak megerősítésére hoztam ide, amit akár saját életünkből is pontosan ismerhetnénk: az állam fennhatósága alá eső népesség különféle csoportjainak, rétegeinek, osztályainak érdekei igen ritkán, akkor is csupán részlegesen és időlegesen esnek egybe az egyébként önmagán belül szintén megosztott uralkodó elitével. Mi több, miként Lenin fogalmazott az „Állam és forradalomban”, »Marx szerint az állam az osztályuralom szerve, egy olyan „rendnek” a megteremtése, amely az osztályok közötti összeütközést mérsékelve, ezt az elnyomást törvényesíti és tartóssá teszi«  Következésképp:

ha valaki Ukrajnát, illetve Oroszországot, mint államokat védi vagy támadja, akkor a politikai-gazdasági vagyonos, tőkés elit saját érdekében fenntartott struktúrára, s annak tartalmára, mint egyfajta absztrakcióra mond igent vagy nemet, amely mögött eltűnik a mindkét oldalon szenvedő ember.

Az államok által működtetett propagandagépezet egyik célja éppen ez. A másik, hogy a tömegekkel elfogadtassa: az államnak az országhatárok által meghatározott területhez kötöttsége érdekazonosságot is jelent. A különös, hogy miközben saját életünkben ezer és egy módon megtapasztaljuk, hogy ez mennyire nincs így, amikor sokan például Ukrajnát említik a jelenlegi háború kapcsán, kimondva kimondatlanul abból indulnak ki, hogy egy egységes állam virágzását szakította meg az orosz hadsereg behatolása. Egy engem ekéző levelezőt idézve: „A gonosz diktátor Putyin nélkül szinte minden rendben lehetne Ukrajnában”.

Csakhogy a tőkésállam, az tőkésállam. A klasszikusok szerinti belső feszültségek még a gyarmatosítás, az újgyarmatosítás hasznát élvező országokat is jellemzik. Akárcsak a szintén kapitalista rendszerű Oroszországot. Ha másból nem, a nyugati sajtó által kiemelten kezelt, ottani ellenzék megmozdulásai nyomán értesülünk arról, mennyire nem egységes ez a társadalom sem – még ha egyesek megfogalmaznak is vele kapcsolatban  reményeket egyfajta szociális állammá alakulás majdani lehetőségéről. Gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy a szociális helyzet, a nemzetiségi hovatartozás, a kulturális különbözőségek és még sok más miatt az oroszországi világ szintén sokféle érdek mentén tagolt. Ennek ellenére az Oroszországért és úgymond az orosz népért lelkesedők, illetve a róluk gyűlölködve megszólalók egy kalap alá vesznek mindent és mindenkit. Ez mára odáig fajult, hogy vannak Európai Uniós országok, amelyek korra, nemre, politikai nézetre, nemzetiségi hovatartozásra tekintet nélkül

mindenkitől megvonták a belépést, csupán azért, mert oroszországi az útlevele, bár az illető nem is orosz abban a száznál több nemzetiségű államban, s még az is lehet, hogy ellenzéki tüntetéseken vesz részt. Hogy az úgynevezett európai értékekből gúnyt űző politikus-bürokratáknak a sportolókat, a művészeket sújtó kollektív büntetéséről, az orosz klasszikusokat a kulturális-művészeti rendezvényekről, az egyetemi tantervekből kitiltó gyakorlatáról ne is beszéljek.

Ukrajnában még ennél is bonyolultabb a helyzet. A mai ukrán államot az oligarchiák által uralt bűnbandák után az USA által vezetett NATO-ban egyesült Nyugat használja fel a nyugati tőkéscsoportok érdekében. Az 1903 óta meg-megújuló amerikai kormányzati doktrínáknak megfelelően a fő cél, hogy valamiképpen uralom alá vegyék Oroszország erőforrásait. Ma éppenséggel azért, hogy elodázható legyen a mérhetetlen adósságot felhalmozott Amerikai Egyesült Államok gazdasági-pénzügyi világpozíciójának megrendülése.

Ennek egyik eszköze az Európai Unió, ezen belül Németország jelentős meggyengítése. Ehhez felhasználják Ukrajnát, s miként a moszkvai vezetők mondják: ágyútölteléknek az ukránokat. Az olcsó orosz olajtól és földgáztól megfosztott európai ipar máris elvérezni látszik az amerikai vállalatokkal folytatott versenyben. A jóval az Oroszország elleni ukrajnai támadás előtt feltornázott energiaárak kedvező helyzetbe hozták a drágán és környezetszennyező módon kitermelt amerikai palagázt. Aztán jött a részben nyugati közreműködéssel elkészült Északi Áramlat-2 üzembe helyezésének megtagadása, az 1-es vezeték működésének akadályozása, s miközben ezt a cikket írom,  

a hír a vezetéknek a Dánia közelében, 70-80 méteres tengermélységben bekövetkezett robbanásáról.

A dollár az euró fölébe kerekedett, s immár megkezdődött a német cégeknek az USA-ba települése. Egyúttal az úgynevezett ukrajnai gabona tényleges tulajdonosai, az amerikai földbérlők a nyertesei a gabonaár szárnyalásának, amit tovább emel, hogy megpróbálják teljesen blokkolni az idei rekordtermést piacra vinni szándékozó oroszországi exportőröket. Hogy ezzel a világban éhező tömegek kerülnek még reménytelenebb helyzetbe? A tőkének sosem volt és ma sincs lelkiismerete…

Akik papagájként ismétlik a szólamot, hogy mindenről Putyin és csak Putyin tehet, ideje, hogy végiggondolják, mi vezetett idáig! A Bekiáltás blogban több mint nyolc évvel ezelőtt írtam először arról, hogy a washingtoni kormányzat 3–5 milliárd dolláros támogatásával miként hajtottak végre államcsínyt Kijevben, 2014 februárjában. Ezt megelőzően, valamikor a 90-es évek közepétől kezdődött meg az ukrán fegyveres erők amerikai és brit ellenőrzés alá vonása, a főtisztek, tábornokok fokozatos, részben amerikai zsoldba vétele – miként erről ukrajnai érintetteket halottam nyilatkozni egy oroszországi tévéadásban.

A 2010-es évek elejére nyúlik vissza a fasiszta eszmeiséget valló banderista zászlóaljak tagjainak kiválogatása, kiképzése, szintén nyugati közreműködéssel, akiket először a véres Majdan-zavargásokban és az ukrajnai rada, a parlament megválasztott tagjainak kiszorításához vetettek be. A 2014-es puccs utáni években láttak hozzá az ukrajnai hadsereg NATO-rendszer szerinti átállításához, a lőszerraktárakkal, parancsnoki irányítási pontokkal, vasbeton bunkerekkel kombinált keleti lövészárok-rendszer kiépítéséhez több száz kilométer hosszúságban, egy lehetséges Oroszország elleni támadás hídfőállásaként. S egyre gyorsuló ütemben megindultak a katonai szállítások is.

Ezzel párhuzamosan az ukrán bábállam vezetői, akik között először több amerikai kötődésű külföldi volt, de kifejezetten amerikai állampolgár is akadt, megkezdték az amerikai állam érdekkörébe tartozó tőkések ukrajnai vagyonhoz, ásvány-kitermelési koncessziókhoz, és egyelőre földbérlethez juttatását. Igen, jól emlékeznek: az akkori alelnök, Joe Biden fia is érdekelt volt egy-két ügyletben. Azt mondják erre sokan: ez Ukrajna demokratizálásnak ára. Csakhogy

a machinációknak volt még egy sötét oldala – az Ukrajnán belüli oroszok elleni uszítás.

Az oroszok és az orosz kultúra elleni tudatos izgatásnak 2013 óta az amerikai alapítványok által támogatott Ukrainszkaja Pravda a zászlóshajója. Alpáriságának ismertetése szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, ám aki kíváncsi rá, milyen gyűlöletre képesek magukat értelmiséginek tekintők, lapozzon az Eszmélet folyóirat 2022. tavaszi (133.) számának 156. oldalára. De talán az is jelez valamit az állam által támogatott, a kijevi vezetők megnyilatkozásaiban szintén tükröződő felfogás barbárságáról, hogy az az iromány, amelyben 2022 augusztusának végén Mihajlo (sic!) Bulgakov múzeumának bezárását kezdeményezte Ukrajna Íróinak Nemzeti Szövetsége, az oroszok és úgymond az orosz nemzet fő jellemzőjeként az embertelen kegyetlenséget jelölte meg. En bloc. S mintha az ukrajnaiak, vagyis az Oroszország részeként, de annak szélén élők nem lettek volna tagjai a cári és a későbbi hadseregeknek, köztük a náci Németországénak, s utóbbiban banderistaként és/vagy az UPA tagjaként nem követtek volna el kegyetlen pogromokat tíz- meg tízezernyi civil ellen. 

Az orosz érzelműeknek gyakran vágták az arcába, hogy akiknek nem tetszik Ukrajnában, azok fogják a bőröndjüket, s költözzenek Oroszországba. Hozzáteszem, hogy a donyecki, a luganszki, a herszoni, a zaporozsjei területen szeptember 27-én befejeződött népszavazás előtt az orosz állami rádióban ennek fordítottját is hallottam az egyik nagyorosz-nacionalista politikai elemzőtől: ha az Oroszországhoz való csatlakozással kapcsolatban valakinek kifogása van a Donyec-medencében, akkor fogja a holmiját és menjen Kijevbe.

Az ukrán állam vezetői 2012 óta próbálkoztak azzal, hogy az ukrán nyelvnek elsőbbséget biztosítsanak a többivel szemben. 2014. február 23-án, tehát a puccsisták első döntései között szintén szerepelt egy másik nyelvtörvény, amit azonban négy évvel később hatályon kívül helyezett az alkotmánybíróság. De nyilvánvalóan azért, mert ezt nem érezték elég kíméletlennek. Bezzeg a 2019. április 25-én elfogadott jogszabály! A BBC az új nyelvtörvénnyel kapcsolatban kiemelte: „Minden állampolgárt kötelez arra, hogy ukránul beszéljen, és korlátozza bizonyos nyelvek, köztük az orosz használatát. A dokumentum Ukrajna területén az ukránt határozza meg az egyetlen állami és hivatalos nyelvként.”

Egyik támogatója – Andrij Parubij, a Rada elnöke – az ország nemzetbiztonsági kérdésének nevezte az ukrán nyelv védelmét.

Anélkül, hogy teljességre törekednék, a jogszabály az ukrán nyelv gyakorlatilag tökéletes ismeretét követeli meg az elnöktől a rendőrség, a hadsereg tisztjein, az állam szerveivel kapcsolatba kerülő szakmák képviselőin, az oktatási intézmények vezetőin át, az egészségügy, az állami és az önkormányzati hivatalok miden dolgozójáig. A krími tatárokon kívül senki nem részesülhet saját anyanyelvén középfokú oktatásban, de angolul, illetve az EU nyelvein erre lehetőség van. A cél nyilvánvaló: az orosz nemzetiségű és a csak oroszul beszélő ukrajnaiak rákényszerítése az ukrán használatára, s azok kiszorítása a felsőoktatásból, majd az állami karrier lehetőségéből, akik eddig orosz vagy más tanítási nyelvű iskolákban, egyetemeken tanultak. Lényegében a nyelvtörvényen keresztül a nem alkalmazkodókat másodrendű állampolgárrá minősítik, ami mintha nem lenne kifejezetten európai megoldás... 

A jogszabályban szerepel, miként kell ukranizálni a felsőfokú oktatást, a tudományt, a médiát, a kulturális-művészeti rendezvényeket, a színházi előadásokat, a filmeket, az idegenvezetést, az informatikát, a szolgáltatásokat, beléértve az éttermi-szállodai szolgáltatásokat és így tovább. Bár adott helyzetben megengedik, hogy a gyógyítás során ne az ukránt használják, de a dokumentációnak ezen a nyelven kell készülnie. Az ellenőrzésre és a pénzbüntetések kiszabására külön szervezetet hoztak létre. Mindezt egy olyan országban, ahol az ukránok nagy része is oroszul beszél. Ám erre egy szava nincs a hazai és az európai liberális értelmiségnek, amelynek képviselői oly nagyszerű szónoklatokat tartanak az emberi jogokról. Ebben az esetben azonban, miért, miért nem, senki nem akar számolni azzal, hogy

Ukrajna nem egy nemzet állama, hanem igen vegyes etnikumú ország.

A február végi háború kezdetéig, a Krím-félsziget nélküli 40-41 milliós Ukrajnában csaknem 10 milliós (volt) az orosz lakosság száma. A kifejezetten ukránul beszélők és ukrán identitásúak mellett sokan kettős kötődésűek. Például azért is, mert vegyes házasságban, rokonsági kötelékben élnek. És akkor még nem említettem a belaruszokat, a moldovánokat, a krími tatárokat, a bolgárokat, a magyarokat, a románokat, a lengyeleket, a zsidókat.

Az eddigiek alapján talán a magyar olvasó is jobban megérti, miért nem érzi hazájának Ukrajnát sok más nemzetiségű, s főleg az a nagyrészt keleten, egy tömbben élő oroszság, akiket Lenin, Sztálin és Hruscsov a szovjet állammal kapcsolatos meggondolásai miatt írtak át egy másik tagköztársaságba abból, ahol őseik éltek, anélkül, hogy megkérdezték volna őket. Merthogy, miként Engels idézett szavaiból következik, az állam akkor is az osztályuralom szerveként működött.

Proletárállamként indult, majd az állampárti–pártállami nómenklatúra államaként végezte úgy, hogy az orosz Jelcin, az ukrán Kravcsuk, a belarusz Suskevics az 1991-es, általuk szervezett puccsal szétvert Szovjetunió egykori, magukat kommunistának mondott vezetői egy pillanatig nem gondoltak arra, milyen kilátástalan helyzetbe hozzák a hirtelen identitásukat, országukat, hazájukat vesztő, közülük például a baltikumi országokban – az EU nagyobb dicsőségére – mindmáig hontalanként élő embermilliókat. S korántsem csak az oroszokat, hiszen

a Szovjetunióban óriási volt korábban a kényszer áttelepítések, később csupán a munkahelyek miatti költözések, a házasságkötések következtében a népmozgás.

Miközben a nyugati és az ukrán állam imperialista céljaival kapcsolatban nincsenek kétségeim, hiszen utóbbi foggal-körömmel, tűzzel-vassal akarja érvényesíteni olyan területek fölötti uralmát, amelyekhez nagyhatalmak és nagyhatalmú személyek szeszélyei, pillanatnyi meggondolásai révén jutott, nem vagyok képes eldönteni, vannak-e, és milyen mértékben imperialista céljai Moszkvának a 2022. február 24-én indított háborúval. A Nyugat által instruált ukrán bábállam kulturális rasszizmusa teszi nehézzé az erről való véleményalkotást.

Mert nem tudom nem figyelembe venni, hogy amikor mindenekelőtt Vlagyimir Putyin, a Donyec-medencében és a Dél-Ukrajnában élők felszabadításáról beszél, akkor szavaiban van igazság. Hiszen főleg a kelet-ukrajnai oroszokat a kijevi hatalom nyolc éve ténylegesen is üldözi. S akkor még nem számoltam az ottaniaknak a 2004-es, az Oroszországhoz csatlakozás érdekében indított tömegmegmozdulásaival. 2014 óta a puszta létüket fenyegeti a kijevi állam a nyugdíjak visszatartásával, az állami szolgáltatásokból való kizárással. Büntető zászlóaljakat küldött rájuk, majd hadseregével ágyúztatta őket.

Ma pedig, immár az amerikaiak és a britek célkijelölése, tűzvezetése mellett, rakétákkal romboltatja a településeiket, s persze öli, rokkanttá teszi az ott élőket. A célpontok leginkább lakóházak, szállodák, művelődési házak, vízművek, transzformátor-állomások, gázvezetékek.

Szerintem ennek tükrében kellene mérlegelni, hogy aki az ukrán állam mellett ágál, s esetleg a természetesen a kapitalista érdekeket tükröző nemzetközi jogra hivatkozik – amit egyébként a nyugati államok naponta felrúgnak –, egészen biztos-e abban, hogy a jó oldalon áll, amikor nem az emberek szenvedésére van tekintettel, hanem a tőkésállam érveivel azonosul? S azt a kérdést feltenni: a népek önrendelkezése alapján nincs-e joguk a keleti és a délkelet-ukrajnaiaknak, hogy megválasszák, mely állam keretei között kívánnak élni?

No, persze, ettől minden más államhatalom elhatárolja magát. Az Egyesült Királyságtól Spanyolországon, Olaszországon, Törökországon át Kínáig talán nincs is olyan állam, amelyben ne lenne egy vagy több, magát másodrendűnek érző, és nem egyszer úgy is kezelt etnikum. Természetesen, akár Oroszországban is! Más kérdés, hogy az ukrajnai oroszok és Moszkva viszonyában, amelyben a fentiek talán tényleg megalapozhatnak egy felszabadító „különleges katonai műveletet”, talán létezhettek volna más megoldások is. Például az, hogy miközben nyolc éven át szópárbajt vívott a moszkvai vezetés a Nyugattal, nem lehetett volna-e

egy ahhoz hasonló komplex kommunikációs-propaganda kampánnyal elejét venni a fegyveres támadásnak, amilyet a Szovjetunió vezetői fejtettek ki a nyugati világ baloldali értelmiségében szimpátiát keltve egészen Hruscsov megjelenéséig?

De ha máshonnan nézem: ennek ellencsapásából is lehetett volna tanulni. A Nyugat, elsősorban persze az USA, tudatos fellazítási politikájából. Abból az üzenetből, hogy ott a kerítést is kolbászból fonják, s az ennek eljuttatásához használt médiumok gyakorlatából. Persze az is tény, hogy Oroszország 1991-től 2000-ig tartó kirablása, a lakosság nagy részének nyomorba döntése, az USA-tól nem egészen független polgárháborús helyzetek kezelése, majd az ezek következményeinek felszámolása nem igen tette lehetővé a preventív médiaháborút.

Egyébként pedig ez már eső után köpönyeg. A mostani helyzetben az ukrajnai eseményekre fogott, azoktól függetlenül keletkezett, ám tőlük nem függetlenül elmélyült válság Európát minden bizonnyal maga alá gyűri. A nagyarányú áremelkedésen, az infláción, az orosz nyersanyagoktól és piactól megfosztáson keresztül mi itt, Közép- és Kelet-Európában megint különösen sokat fogunk veszíteni. Akár a két nagy háborúban, s a hidegháború következtében, amelyekből aztán Washington és New York húzott hasznot, s persze az utóbbiból Nyugat-Európa is, amelynek szárnya szegése most zajlik éppen.

Ilyen körülmények között mi, halandó közemberek legfeljebb arra ügyelhetnénk, miként őrizzük meg józan eszünket, hogy ne váljunk magunk is ruszofóbiás kulturális rasszistává! Mert, ha azzá leszünk, nem csupán becsületünk és önbecsülésünk foszlik semmivé, de végképp beszippant az államot és a mögötte álló tőkés érdekcsoportokat szolgáló politikusok hadovája arról, hogy a minél több fegyver, a minél pusztítóbb háború a béke ára Ukrajnában is – miként ezt az amerikaiak mellett az EU-vezetők közül is többen állítják.#

CÍMKÉP: Saját országuk hadserege, az ukrán ágyúzás elől menekülők a Donyec-medencében, 2017-ben – Egy levelezőt idézve: „A gonosz diktátor Putyin nélkül szinte minden rendben lehetne Ukrajnában”. Csakhogy...