Putyin Gorbacsov-szindrómájaként érzékelem azt a helyzetet, amiben az orosz vezető vergődik.

Azt kérdezte egyik olvasóm, bizonyos M. úr, hogy a nyugati országok ukrajnai fegyverszállításai miért legitimek, miután ő úgy tudja, hogy háborús övezetbe tilos fegyvert szállítani? Egyébként pedig az oroszok miért nem vehetnek fegyvert akárkitől is? Mit válaszolhattam volna?

Természetesen, ezek szónoki kérdések, mert mindenki azt csinál a nemzetközi térben, amit akar, pontosabban, amihez ereje van.

Évekkel ezelőtt Putyin és Lavrov is beszélt arról, hogy a nemzetközi szerződések addig érnek valamit, amíg van mögöttük olyan állam, amely katonai-gazdasági erejével betartatja őket. Ráadásul, az USA jó ideje már nem is nemzetközi jogról beszél, csupán szabályokról. „Szabályok alatt pedig azokat az elvárásokat értik, amiket ők határoznak meg pillanatnyi érdekeik szerint” – kesergett az orosz államfő, de még mindig nyugati partnerekről szólt, akárcsak külügyminisztere.

Kívülről azt gondolhatja az ember, világossá kellett volna tenni – akár önmaguk és népük előtt –, hogy a Nyugat, különösképpen az USA, a hidegháború éveiig visszamenően, sőt az 1903-as amerikai T. Roosevelt elnöki doktrína meghirdetéséig – amiről többször írtam a Bekiáltásban is – meghódítandóként tekintett Oroszországra a nyersanyagkincsei, a termékeny földjei, a favagyona, az édesvízkészlete miatt.

A tőkés érdekek miatt a jövőben is így fog tenni, amit a főleg a társadalom felsőbb rétegi által élvezett emberi jogok, a demokrácia terjesztésére hivatkozva fogadtat el a nyugati világgal. Ezeknek is leginkább a felsőbb középosztályaival, megnyerve az emberek megdolgozásához az értelmiség egy részét. Segítségükkel a mindenkori orosz állam rémséges voltát hangsúlyozzák, miközben a történelmi–gazdasági–geopolitikai összefüggéseket rejtve hagyják a tömegek előtt. Ennek számtalan kézzelfogható jele volt 1991 legvége, a Szovjetunió szétverése óta is, de

az orosz vezetés az ország piacának átengedésére, a nyugati cégek termékeinek behozatalára épített a saját kulcsfontosságú iparágak fejlesztése helyett, azzal áltatva magát, hogy ez maga a kölcsönösen előnyös kooperáció, s közben tán még el is hitte, hogy egyenlő partnerként tekintenek rá.

Az elmúlt csaknem negyven évben, Gorbacsov időszakától egészen 2021 december közepéig, az orosz vezetők az együttműködés hangján szólaltak meg, bár a putyini éra második részében egyre türelmetlenebbül, főleg a NATO keletre való terjeszkedésével szembesülve. De voltak ennek a türelmetlenségnek előzményei is. Ma már elfogulatlan hazai elemzők szintén világossá teszik: Oroszország déli határai mentén a 90-es években kezdődött lázadások, a szeparatista mozgalmak, a Kaukázusbeliek évszázados ellentéteinek felszítása, köztük a két csecsen polgárháború, a grúziai konfliktus, az örmény–azeri összecsapás a CIA, a Pentagon és a Soros alapítványok összehangolt tevékenységének következménye volt.

Újabban a kazahsztáni belső összecsapások, a kirgiz–tadzsik határon a fegyveres harcok, az Afganisztán felől az Oroszország irányába szivárgó szélsőséges iszlamista csoportok mögött is ott állnak egyes nyugati erők. Ezen túlmenően a nyílt társadalom magasztos eszméje alatt, a külföldön élő emigránsok, illetve a belső ellenzék pénzügyi támogatásával, a főleg a Nyugatról finanszírozott médiumokon keresztül a soknemzetiségű Oroszország belső részei egységének megbontása szintén célok között szerepelt és szerepel. Hogy mást ne mondjak,

az orosz állam részekre szakítását az évente kétszer, Litvániában megrendezett konferenciákon nyíltan taglalják. A rendezvény arca a volt sakkvilágbajnok, Gari Kaszparov, akinek kapcsolatai a washingtoni mélyállam felső rétegeihez kötődnek, s pénzügyi támogatáshoz is a révükön jut.

Hadd ne taglaljam itt, hiszen annyit foglalkoztam vele a Bekiáltásban 2014 januárja óta, a Krím elcsatolása sem azzal kezdődött, hogy egy reggel arra ébredt Putyin, meg kell ezt tennie. Itt legyen elég annyi, a Krímben már korábban Oroszország elemi biztonsági érdekei forogtak kockán a félszigettel összefüggő amerikai katonai tervek, s konkrét lépések miatt. Ez ténykérdés. Vitatkozzanak mások arról, hogy Oroszországnak miért nem volt joga ahhoz, amiért az USA-t – többek között a Szerbiára, Irakra, Líbiára, Szíriára milliónyi civil hallottal járt légicsapásokat, helyenként a katonai bázisok önkényes létrehozását, más országok nyersanyaglelőhelyeinek elorozását – már-már a mennybe menesztette a nyugati értelmiség. Az ezek mögötti kettős mérce bizonygatását ma már meddő erőfeszítésnek tartom.

Viszont nagy talány, hogy a megannyi vészjel, köztük a korábbi katonai bizalomerősítő megállapodások, az atomfegyverekkel kapcsolatos egyezmények és az ezekkel foglalkozó tárgyalások amerikai oldalról történt negligálása után miért nem lépett fel erőteljesebben az orosz vezetés? Bár természetesen, a térségben élőként egy porcikám sem kívánta és kívánja az összeütközést, ám, ha Oroszország biztonsági érdekei felől vizsgáltam a felvetést, Putyin Gorbacsov-szindrómájaként szoktam emlegetni azt a nézetem szerinti, a Nyugatban megbízható partnert látó, reménykedő-sodródó állapotot, ami az mai orosz államfőt is jellemezte. Főleg a 2014 utáni helyzetben, amikor Ukrajna Oroszország elleni, a Nyugat általi felfegyverzése, hadszíntérre változtatásának szándéka nyilvánvaló volt. 

Persze, könnyű innen kinyilatkozatni. Kerestem is a magyarázatot.

Talán azért húzta az időt a Kreml, mert a vezetők tisztában voltak az orosz állam valóságos erejével – morfondíroztam. Talán azért fogták vissza magukat, mert az országuk fejlesztése, a nép életszínvonalának emelése érdekében megpróbálták húzni az időt, miként azt a húsz–negyven évenként megismétlődő nyugati támadások előtt az elődeik is tették.

Az elődök – fejedelmek, nagyfejedelmek, cárok és bolsevik vezetők – célja ugyanez volt: városállamuk, fejedelemségük, birodalmuk, országuk egy részének soron következő, főleg a nyugati hadak általi lerombolása előtt némi lélegzethez jutni az azt megelőző támadás pusztító következményeinek felszámolásához, s az emiatti civilizációs hátrányok részleges ledolgozásához. Oroszországban ez évszázadokra visszamenő program.

Ugyanakkor az orosz uralkodó köröknek, legalábbis egy részüknek, Nagy Péter óta, mindig az volt a vágyuk, hogy a Nyugat európaiként fogadja el őket. Ennek legemlékezetesebb irodalmi megjelenése Pierre Bezuhov alakja Tolsztoj Háború és békéjében. Ő Napóleonért rajongott, s Moszkva 1812-es megszállása kellett hozzá, hogy kiábránduljon belőle. De ez a kiábrándulás időleges volt. A Nyugat-imádat újból és újból erőt vett a felső rétegeken.

Épp ma hallottam az orosz állami rádióban egy történészi előadást arról, hogy miután részt vettek Napóleon leverésében, s „a kozákok lovainak patkói Párizs kövezetét koptatták”, Nyugaton azonnal megkezdődött a barbár Oroszország ócsárlása. Ezt egyébként lengyel királyként az orosz városokat 1579–1581 között kifosztó Báthory István erdélyi fejeledelem alapozta meg. Először ő terjesztetett Nyugat-Európában az oroszokat brutális, nőket megerőszakoló, vademberekként bemutató sokszorosított rajzokat, metszeteket az anyagi támogatás reményében. Mintha saját németalföldi, cseh, meg erdélyi zsoldosait, lengyel nemesi hadait nem a rablásvágy űzte volna...   

Mindenesetre ezt követően bő kétszáz évvel, vagyis Napóleonnak a nyugati, köztük az angliai seregeknek az orosz hadakkal karöltve történt legyőzése után azonnal megkezdődött a ruszofób hangulatkeltés.

Ezt részben a helyreállított–megerősített monarchiák félelme generálhatta. A Napóleon elleni háborúban rádöbbenhettek az oroszság őserejére, s azon morfondírozhattak, mi lesz, ha ez az erő ellenük fordul. S persze az a jóval korábbi, a Rettegett Iván előtti időkig visszavezethető angol szándék is ott motoszkált a fejekben, miként hasznosíthatná a nyugati, akkor még kalmártőke az oroszországi erőforrásokat. Ám az Orosz Birodalom kész volt az együttműködésre. Alapítója lett a Szent Szövetségnek, a korabeli NATO-nak, s nagyrészt német származású cárjai úgy érezhették, hogy immár tényleg befogadta birodalmukat a Nyugat.

Részben a nyugati nagyhatalmak érdekében és egyetértésével vettek részt Lengyelország felosztásában. Aztán a szövetségből eredő kötelezettségüknek eleget téve, az ifjú Ferenc József könyörgésére, I. Miklós (uralkodott: 1825–1855) csapatai részt vettek az 1848–1949-es magyar szabadságharc leverésében. Emiatt Marx és Engels megbélyegzését is megkapta a cári birodalom. Astolphe de Custine francia arisztokrata 1839-es jellemzése után, e tekintetben a nyugati gyarmatosítást rettenetes következményeit is figyelmen kívül hagyva, a „népek börtöne”-ként tekintettek Oroszországra, később pedig a munkásosztály felszabadításának egyik fő akadályát látták benne.

Akárhogy is, a magyar szabadságharccal kapcsolatban ma már alig esik szó az osztrákok vérengzéséről.

Ellenkezőleg, aradi vértanúk ide, aradi vértanúk oda, akikkel kapcsolatban Ferenc József megígérte a cárnak, hogy nem lesz kivégzés, például a Habsburgok nevét viselik a belső budapesti kerületek és körutak. Az oroszok felemlegetését most is ezzel az eseménnyel kezdjük, a szabadságharc leverését ma már szinte csak az oroszoknak rójuk fel. A II. világháborút illetően pedig általában elhallgatjuk, hogy először a németekkel együtt mi pusztítottuk az ő országukat, sőt a későbbi megszálló csapataink, tehát nem elsősorban a Don kanyarbeli hadsereg, kegyetlenkedéseit a németeknek kellett visszafogniuk, mert az már olyan mértékű volt, mint egy jegyzékben szerepelt, hogy a német hadsereg morálját rombolta. Közvetve 1956 is ennek, vagyis a Szovjetunió és a nyugati győztesek közötti jaltai megállapodásnak a következménye.

Hát, valahogy így. Nem tudom, mi lesz a vége ennek az ukrajnai háborúnak, amibe – ma már nyilvánvaló – beleugrott a modern, hibrid háborúra felkészületlen, az Ukrajnában élők érzelmeivel kapcsolatban részben téves információkra épített orosz vezetés. Talán attól rettegtek, miként ennek Putyin maga is hangot adott az ukrán hadseregnek a keleti határoknál a megelőző nyolc évben kiépített erődrendszerét, illetve a 2021–2022 fordulóján végrehajtott nagyarányú ukrajnai csapatösszevonásokat tapasztalva, hogy a Nyugat – az ukránokat használva és a Baltikum felől is megindulva – ahhoz hasonló támadást indíthat ellenük, mint azt a hitleri Németország tette 1941-ben a Szovjetunió ellen a magyar, román, olasz, bolgár szövetségeseivel együtt, és az Egyesült Királyság kivételével, valamennyi európai ország gazdasági erőforrásainak mozgósításával.

Ám akárhogy is, Oroszország valamilyen formában ott marad, ahol volt és van.

Egyelőre nincs jele annak, hogy sikerülne a felbomlasztása, bár a Nyugat ukrajnai játszmája valójában erről szól. Viszont ez – a nyugatiak számára is váratlanul – beindította a nagy világtérségek országainak, a Nyugattal szembeni lassú önszerveződését, vagyis a világrend átalakulását. Ennek persze, még nem látható az időbeni vége, s főleg az nem, hogy mennyi szenvedéssel fog járni. Mindenesetre bizonyosak lehetünk abban, hogy e szenvedéseket ugyanúgy 2022. február 24-éhez fogják kötni a nyugatiak – ha akkor még lesz ebben szavuk –, miként a II. világháború kitöréséért is az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktumot hibáztatják, szőnyeg alá söpörve a Hitler keleti terjeszkedésére áldást adó, mindenekelőtt London és Berlin között létrejött 1938-as müncheni szerződést. Mindenesetre ott tartunk, hogy a minapi cikkemben fel kellett tennem azt a kérdést is, hogy hátat fordít-e Moszkva a Nyugatnak?#   

CÍMKÉP: Gorbacsov és Putyin egy 2004. december 21-ei németországi sajtótájékoztatón – A nyugati oroszellenességet sok tekintetben az orosz városokat lengyel királyként 1579–1581 között kifosztó Báthory István erdélyi fejeledelem alapozta meg (Fotó: Jochen Luebke DDP images via AFP)