Ha az orosz erők győznek Ukrajnában, már másnap összeomolhat a New York-i tőzsde, Kína viszont triumfálhat.

Hányszor kell még leírni szinte ugyanazt? Újból megszaporodtak a beszólások a világunkat jó ideje átszövő, a bő egy éve Ukrajna területén forróvá változtatott háborúhoz kapcsolódó cikkeimhez. Talán azért, mert mind többen szembesülnek azzal, hogy egyre kevésbé találnak fogódzókat a helyzet megértéséhez a jó ideje átverésekkel operáló, önellentmondásokba keveredő nyugati politikusok megszólalásaiban és a szócsövükké tett médiában. Freud ír arról valahol – egyébként tudom, hol, csak nem szeretném, ha félresiklana a felvetésem –, hogy

brutális magatartásra képes a megtévesztett vagy a magát megtévesztettnek hitt ember, amikor felocsúdik az ámításból vagy az ámításnak gondolt helyzete miatti kábulatból.

Ha lehet, jegyezze meg ezt a gondolatot az olvasó, mert a végén ismét érintem a mai helyzetre alkalmazva! Addig persze el kellene olvasnia a rövidnek ezúttal sem mondható szövegemet. Aki csak az internetes felületeken pörgeti a címeket, s azok alapján úgy véli, hogy tájékozott, inkább bele se kezdjen! Nos, az egyik beszóló utólag elnézést kért tőlem, ezért megígértem, hogy ha időm engedi, tételesen reagálok a Bekiáltásban a szerintem tájékozatlansága miatti pikírt észrevételeire. Teszem ezt azért is, mert megjegyzéseihez hasonlókat mások szintén felvetnek. Például azt,  miért nem firtatom a szovjet–orosz titkosszolgálatok, a KGB és az FSZB mai viszonyainkat befolyásoló tevékenységét? Egyszerűen azért nem, mert igyekszem olyan témákkal foglalkozni, amelyekről azt feltételezem, hogy az átlagosnál mélyebbek az ismereteim róluk.

A találgatást elegen művelik helyettem is a CNN-től a BBC-n az Indexen, a HVG-n, a 444-en át az ATV-ig, a nyugatiaktól a hazai szakértőkig – tisztelet a néhány kivételnek a kormány és ellenzéke oldalán is. Egyébként pedig, ha belevágnék a szolgálatok témakörbe, az EU-országokban politikai hatalmi és újságírói posztokra juttatott amerikai ügynökökről is kellene írnom. No, ugye! Ráadásul, én csak sejtésekről, árulkodó jelekről, bennfentesek élménymorzsáiról számolhatnék be. De például el lehet olvasni Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung titkosszolgálatokkal, s azok fedőszerveivel együttműködő újságírójának, vagy Edward Snowden amerikai hírszerző és mások könyveit!

A kommentelő szerint a háború fő oka, hogy Putyin – ő és csakis ő, egyedül – a hadsereg modernizációját tette első helyre, s az új fegyvereket, módszereket akarta kipróbálni, ezért támadt Ukrajnára. Ami engem illet, attól azért nem tekintenék el, hogy a fegyverzet és a hadsereg fejlesztését minden hatalom művelte és műveli és folyamatosan próbálta ki az utóbbi három évtizedben a leginkább a Nyugat által indított háborúkban. Ahhoz sem kell szakértőnek lenni, hogy valaki megállapítsa:

az ukrajnai hadszíntéren folyó összecsapás tervezésében, a logisztikában, az ukrán hadsereg évek óta zajló kiképzésben, az összes szövetséges erőforrásait a cél érdekében Oroszország ellen mozgósító Washingtonnal az élen a NATO mindeddig fölényben volt.

A célról majd később. Mindenesetre, Oroszország eleve hátrányos helyzetből indult azzal, hogy a jelcini időszakban szinte mindegyik fegyvernemnél, helyszíni amerikai ellenőrzés mellett, nagy számban semmisítették meg a fegyverzetet. Majd, mikor az amerikaiakra került volna sor, széttárták a kezüket: meggondolták magukat. Egyébként a putyini érában valóban újragombolták a kabátot. Ám jellemzően az elrettentést szolgáló atomfegyverzetre koncentráltak – már amennyire nekem erről információim vannak.

Feltehetően ez az egyik oka annak, hogy az Ukrajna területén folyó háborúban eddig viszonylag kevés az újabb haditechnika, azt is inkább az amerikaiak vetették be. Az pedig kifejezetten szembetűnő, hogy a (tüzérségi) felderítés, illetve a tűzvezetés szempontjából időközben meghatározóvá vált drónok, pilóta nélküli eszközök, a műholdakra épülő bemérő, célmeghatározó rendszerek terén csak az utóbbi időszakban kezdett felzárkózni az orosz haderő, immár a háború tapasztalatait is hasznosítva.

Ami pedig a háború kezdő dátumával kapcsolatos észrevételeket illeti, ha egyszer a szakértők a tűzfegyverekkel való pusztítással ma már egyenértékűnek tartják a hadviselés hibrid eszközeit, akkor ténykérdés, hogy például az információs hadviselés terén, a külföldről finanszírozott ellenzéki csoportoknak a moszkvai hatalmi rendszer, illetve az oroszországi társadalom fellazításához és a posztszovjet térség Moszkva elleni hangolásához való mozgósításában a Nyugat évtizedekkel megelőzte az orosz vezetés lépéseit. Már, ha az utóbbiak bármit is elértek volna a Szovjetunió szétesése óta. Mi több, a Hruscsovtól Gorbacsovig terjedő időszakban a Kreml gyorsuló tempóban maradt alul a tudatipari versenyben is. Ezen a téren

hátránya mélypontra zuhant 1991 és 2000 között, amit a putyini rendszer sem volt képes ledolgozni, noha történtek próbálkozások, például a mára a nyugati országokban betiltott RT televíziós csatorna beindításával.

Miközben az oroszországi nemzetközi hírcsatornákat blokkolják, a Moszkvából keltezett híreket manipulálják, nincs valamire való nyugat-európai közszolgálatinak mondott vagy magánmédium, amelynek ne lenne célzatosan szerkesztett, orosz nyelvű televíziós vagy internetes változata. A szabadnak nevezett világ mondhatni igen hatékonyan oldotta meg az információáramlás egyirányúsítását, a sajtószabadság adminisztratív eszközökkel történő korlátozását.

Hozzá a mai legfőbb manipulációs eszközöket, az internetes világhálózatokat nagyrészt az USA-ból működtetik. És szabad ország ide, vállalkozási függetlenség oda, a washingtoni kormány elvárásait nagyrészt teljesítik az amerikai cégek, amikor hozzáférhetetlenné teszik az amerikai mélyállam és tőkéscsoportok számára legkínosabb tartalmakat, akár országonkénti szelektálással.

Ehhez képest az oroszországi vezetés, s a vele szorosan együttműködő értelmiség, mintha be lenne oltva a befolyásolás mai módszereinek alkalmazása ellen. Ezt számos orosz médiummal kapcsolatos napi tapasztalataim nyomán állítom. Moszkvában nem érzékelik a jelentőségét, vagy annyira eltérő a mentalitás, hogy egyszerűen fölöslegesnek tartják annak tudatosítását, hogy a 20. századi szovjet pártpropagandában szerzett tapasztalatok nem alkalmasak a pillanatonként változó világról minden percben a hamis és a valós értesülések elegyével bombázott külföld hangulatának befolyásolására. A hazai befolyásolás persze, más lapra tartozik, de a nagyvárosiakkal odahaza sem nagyon bírnak...

S mintha ugyanez történt volna Moszkvának az ukrajnaiak felfogásával kapcsolatos megítélésével is. Nem nehéz egyetértenem a kommentelővel abban, hogy

a putyini vezetés – mert ismételten leszögezem, nem egyetlen személy, hanem az ellenérdekek által is szabdalt bonyolult oroszországi intézmény- és kapcsolatrendszert képviselő személyiségek és a tömegek törekvéseit a csúcson szintetizáló hatalmi elit – nem egészen volt képben az ukrajnai helyzetről az invázió előtt.

Egyszerűen lebecsülték a propaganda hatását. Ráadásul, a történetnek ez az aspektusa sem 2022 februárjában kezdődött, hanem még a hatvanas években, amikor amerikai egyetemeken titkos kutatásokkal tárták fel, hogyan lehetne fellázítani Ukrajna lakosságát, s a szovjet szocialista köztársaságot kiszakítani az akkori Szovjetunióból. Írtam erről többször. Miként épp az egyik minapi cikkemben foglaltam össze, hogyan zajlott az ország szélsőséges nacionalista felfogásnak való alárendelése a legfőbb irányító posztokra került ukrajnai kommunista párti vezetőkkel a gorbacsovi időszak óta.

Ők csináltak helyet az 1990-es évektől a II. világháború után az USA-ba és Kanadába emigrált, előtte a nácikkal kollaborált banderista-fasiszták visszatelepült utódainak, illetve a Pentagon és a CIA befolyásának a fegyveres testületekben. Ők tüntették el a levéltárakból a banderistákra terhelő és más, a mai ukrajnai történelemhamisításnak ellentmondó dokumentumokat.

Ténykedésükre ráépültek a Soros-alapítvány által finanszírozott, az oroszellenes uszítást fanatikus megszállottsággal űző, úgynevezett civil szervezetek. Minderről nem beszéltek a mi közönségünknek azok a szakértők sem, akik tudtak a folyamatokról. Azóta azért egy s más már napvilágra került minderről ahhoz, hogy figyelembe vehesse valaki, amikor a háborúról, s annak kezdetéről és okáról nagyhangú kijelentéseket tesz! Ugyanis mindezek fényében meglehetős cinizmusra vall az az állítás, hogy

2022 februárja előtt nem érte támadás Oroszországot a Nyugat részéről. Pláne, ha hozzávesszük a NATO-nak az orosz határokra nyomulását, azt a bizonyított törekvést, hogy a Pentagon kiszorítsa a Krím-félszigeti haditengerészeti bázisról az orosz flottát.

Már jóval az invázió előtt szankciók tömegét zúdították Oroszországra, napról napra sutba dobva megállapodásokat, nemzetközi szerződéseket. Köztük a bizalomerősítő katonaiakat, amelyek zátonyra futtatásával egymást vádolják a felek. Nem én vagyok, aki köztük igazságot tehetek, csupán figyelmeztetek a hallgattassék meg a másik fél is bölcsességére. Azért megemlíteném, mert talán a legtöbben már elfelejtették: Washington elérte, hogy Franciaország ne szállítsa le Oroszországnak a részben már kifizetett helikopterhordozó hadihajókat. S akkor még nem említettem az ország külföldi bankokban lévő 300 milliárd dollárnyi pénzének zárolását, továbbá Oroszországnak az Amerika által ellenőrzött nemzetközi pénzintézeti fizetési rendszerből való kizárását.

A több mint ezer szankcióval meg akarták bénítani az orosz gazdaságot. Olyan elégedetlenséget, éhséglázadásokat előidézni, amellyel megalapozható lett volna egy ahhoz hasonló államcsíny, amivel 2014-ben, Kijevben amerikai bábkormányt hoztak létre. A tét nagyságát mutatja, hogy a nyugati bankokba, értékrendbe vetett bizalomvesztést is készek voltak kockára tenni az oroszországi oligarchák, magánszemélyek ingatlanjainak, betéteinek, értékeinek zárolásával. Miközben e cikket írom, a rádión hallom, hogy Ciprus immár azokat az állampolgárait is bünteti, akik közreműködnek az oroszországiak vagyonmentésében.

A nyugatiak mintha nem számolnának azzal, hogy ezzel a putyini vezetés malmára hajtják a vizet. Az oroszországi lakosság ugyanis elégedetten veszi tudomásul, hogy akik a kilencvenes években kilopták a korábban részben a Gulag-rendszer táboraiba zártak kényszermunkájával, a háborúk alatt és után a tömegek roppant szenvedéseivel létrehozott, az állam által jól-rosszul kezelt, mindenesetre a szociális helyzet javítására, az ingyenes oktatásra, egészségügyre, tudományra, kultúrára is fordított közös vagyont, majd később, gyakran a nyugati tőkések által korrumpálva előnytelen helyzetbe sodorták az országot, s ma Amerikában, Angliában, Izraelben, Cipruson, Olaszországban múlatják az időt, igencsak megszívják. Ennek része van az orosz államfő magas támogatottságában.

Mindez Nyugaton általános orosz ellenes gyűlöletkeltéssel, vagyis kultúrrasszizmussal párosult és párosul. Ez az ott élő oroszok gyerekeinek az iskolákban történő vegzálásától a klasszikus darabok műsorról való levételén, egyes egyetemek tanterveiből a klasszikus orosz írók, költők műveinek kivételén, az orosz művészek nyugati szerződéseinek felmondásán át a sportolóknak a nemzetközi versenyekről való kitiltásáig számos intézkedést jelentett és jelent. Ha eddig nem vette volna észre valaki, ideje lenne felébredni: 

mindez maga a hibrid háború, amelynek az USA részéről fő célja Oroszország felosztása, miként azt a washingtoni kormányzat támogatásával zajló konferenciákon sok évvel ezelőtt már tárgyalták annak érdekében, hogy mindenekelőtt az amerikai tőke által uralt transznacionális cégek ellenőrzése alá lehessen vonni az ottani erőforrásokat, s ily módon fenntartani a mértéktelenül eladósodott Egyesült Államoknak az évtizedek óta zajló, a külföld rovására történő finanszírozását.

Azt írtam az egyik kommentelőnek: »Ön és a hasonlók egyszerűen félresöprik azt az „apróságot”, hogy az USA-nak az Oroszországgal kapcsolatos itt vázolt terveit már 1903-ban meghirdette az akkori elnök Theodore Roosevelt, s ezt a doktrínát időről időre aktualizálták«. A Krím Moszkva általi annektálására a 2014-es kijevi államcsíny után került sor, válaszként a megelőző amerikai lépésekre, amelyekből az ottani orosz támaszpont felszámolási szándéka, Oroszországnak a Fekete-tengertől való elzárása következett. Miként a Balti-tenger NATO beltengerré változtatása történt Finnországnak és történik Svédországnak a katonai szövetséghez való csatlakoztatásával.

Ennek jelentőségét mutatja, hogy immár minden következmény nélkül robbanthatók fel az ottani víz alatti vezetékek, miként az a közös német–orosz tulajdonban lévő gázvezetékekkel is történt. Ezzel az Európai Unió országainak energiaellátása is sebezhetőbbé vált. Ez ugyebár maga az állami szintre emelt terrorizmus, ami fölött úgy siklott át az európai értelmiség, mint ahogy az angolnák kígyóznak, mi több a katonai búvárok siklottak az Északi Áramlat gázvezeték körül a robbanóanyagokkal és szerkezetekkel a Balti-tenger mélyén. 

Hogy mindenre elszántak a Nyugat urai világhatalmi pozíciójuk megőrzése érdekében, az is jelzi, hogy készek az atomháborúig is elmenni. Hiszen nyilvánvaló, hogy Ukrajnának a NATO-ba való beléptetése atomtámadásra indítaná Moszkvát. Nem mintha immár három évtizede nem fenyegetnék területét és nyugati városait ténylegesen is azzal, hogy a Baltikumtól Törökországig támaszpont- és rakétarendszert építettek ki Oroszország elleni hídfőállásként. Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Olaszországban, Törökországban atomfegyvereket is bevetésre készen tart az USA. Ennyit ahhoz a felháborodáshoz, ami Moszkva hasonló, Belorusszia területét érintő szándékát fogadta Nyugaton. 

A nyomulást szolgálta volna Belorusszia fellázítása, az USA érdekeit szolgáló kormány hatalomra segítése Minszkben. Ott azonban nem volt mód arra, amire Ukrajnában, ahol már a 2014-es puccs előtti évtizedben fokozatosan a Pentagon (az amerikai kijevi nagykövetség) zsoldjába (is) vették a fegyveres testületek vezetőit. Aztán elkezdték a NATO rendszerébe betagolni a fegyveres erőket. Hamarosan megkezdődtek a fegyverszállítások is. Képzeljük el, hogyan reagálna az Egyesült Államok kormánya, ha ennek csak töredéke zajlana a határai közelében!

Azazhogy olyan nagyon el sem kell képzelni. Az 1823-ban meghirdetett Monroe-elv, az „Amerika az (észak-)amerikaiaké” jelszó jegyében nincs olyan piszkos művelet, amit Washington végre ne hajtott volna az utóbbi kétszáz évben, hogy megvédje érdekeit azon a kontinensen. Ezt az elvet terjesztette ki aztán a fent említett Theodore Roosevelt elnök gyakorlatilag az egész világra, benne Oroszországra, a szociáldarwinizmus tanaival indokolva az USA-nak a mások feletti uralomhoz való jogát. A doktrína továbbfejlesztése az 1977–1981 közötti amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, a Varsóban született Zbigniew Brzezinski nevéhez fűződött. Azt bizonygatta, hogy

miért kell az Egyesül Államoknak növelnie befolyását a Szovjetunió rovására, s miért kell az eurázsiai országok közötti kapcsolatokban a döntőbíró szerepét betöltenie.

Ezekről az előzményekről és összefüggésekről nem, vagy csak érintőlegesen számolt be a nyugati média az Ukrajna területén folyó forró háborúval kapcsolatban. A nyugati közönség az amerikai propaganda eszközeként működő ukrajnai kormány és hadsereg által rendelkezésre bocsátott, összefüggéseikből kiragadott információkra épülő, e szervezetek ellenőrzésével készült tudósításokból alakít ki óhatatlanul hamis képet. Szó sem lehet arról, hogy egy nyugati riporter a nem Kijev által ellenőrzött területről készítsen tudósítást. Ezzel ugyanis hazájában, például Németországban, a börtönt kockáztatná.

Így aztán arról sem értesülhetett a NATO-országokban élők többsége, miért követeltek – a korábbi alkotmány, majd a minszki megállapodások, az ENSZ alapokmánya alapján jogosan – autonómiát Ukrajnán belül a főleg oroszok által lakott keleti területek. Az ukrán hadseregnek a donyeci térség elleni, 2014 óta tartó módszeres pusztításai, az orosz határhoz közel kiépült 1300 kilométernyi katonai védvonal-, erőd- és lőszerraktár-rendszer, valamint a 2021-es év végi, nehézfegyverzettel megerősített katonai felvonulás tényei nem kerülhettek be a mi híreinkbe.

Nálunk csak akkor csapott magasra a médiadüh, amikor Oroszország hadseregét vetette be – egyfajta, az Amerika vagy épp Izrael által sorozatosan alkalmazott, megelőző csapásként? – Ukrajna ellen. A Kreml vezetői szerint az a veszély fenyegetett, hogy oda olyan nyugati rakéták kerülnek, amelyek egy esetleges Moszkva elleni kilövésekor a válaszcsapásra sem maradna idő. Ebből következően Moszkva részéről az számít győzelemnek, hogy ezt a veszélyt elhárítsa, Oroszország térdre kényszerítését, felosztását megakadályozza. Minden más csak részletkérdés. Az is, amiről szintén nem szólt a fáma, s ezzel összefüggésben aztán végképp nem, hogy a 2022. február 24-ei orosz invázió előtt

az ukrán elnök bejelentette: ad acta tették a szakadár területek népességének a nemzetközi megállapodásokban szavatolt betagolását Ukrajnába, ezt megelőzően pedig Münchenben, a nyugati vezetők tapsa mellett, követelt atomfegyvert országának, vagyis azt az álláspontot közvetítette, hogy végképp a fegyveres megoldást favorizálják.

Többek szerint, Moszkva balekként kezelte a végső soron Washington által éveken át, módszeresen felépített provokációt, aminek következményei máris ráégtek. S minél tovább tart a háború, annál inkább rá fognak égni. Ez ugyanis nagyrészt a nyugati centrumországokat, sőt magát az oroszországi városi lakosságot befolyás alatt tartó amerikai tudatiparon múlik. Mint fentebb utaltam rá, ennek módszereitől Moszkva fényévekkel van lemaradva. Viszont, ebből az is következik, hogy a támadó félnek – és ez, a hibrid háború sajátosságait is figyelembe véve, nem a Kreml – az az érdeke, hogy minél tovább tartsanak a hadműveletek. Ezt jelezte az is, hogy tavaly márciusban, amikor a moszkvai és a kijevi tárgyalódelegáció már-már megállapodott volna a tűzszünetről, az ukrán fél utasítást kapott a hazautazásra.

Feltehetően úgy ítélték meg Washingtonban, hogy sem az orosz vezetés lejáratása, sem az ország kifárasztása, a benne való belső és külső bizalom megingatása nem teljes. Sőt! Nem kaptak még elég megrendelést mindenekelőtt az amerikai hadipari komplexum óriásai sem. Egyelőre úgy látszik, hogy a NATO-tagországokat, illetve az EU-tagok többségét, vezetőik és családtagjaik elkötelezetté tételén keresztül, amiben a pénznek nem kis szerepe volt és van, vagy akár zsarolással sikerült az amerikai érdekek szolgálatába állítani. Ez a Biden-adminisztráció sikere. Ám elég egy megingás Washington részéről, s máris kiújulhatnak a jelenlegi érdekek által vezérelt szövetségesek közötti belső feszültségek.

Azért is húzni kell az időt, mert a háborúval sikerült elvágni az Oroszországon és Belorusszián átvezető új kínai selyemút legfontosabb, Nyugat-Európába vezető folyosóját. Márpedig ez érzékeny veszteséget jelent mindkét végponton. A kialakult helyzet akadályozza a kínai gazdaság fejlődését, termékeinek értékesítését, az ottani életszínvonal további emelését, illetve növeli Nyugat-Európának az USA vállalataitól való függését, az onnan történő agy- és tőkeelszívást, ami máris nagyléptékű. S van még egy tényező, ami miatt Washington számára sem babra megy a háborús kaland:

ha az orosz erők győznek Ukrajnában, azaz meggyőző fölényt mutatva megtartják a Krímet és a valamivel több mint egy éve annektált négy területet, pláne, ha arra kényszerül az USA, hogy elismerje Ukrajna semlegességét, akár már másnap összeomolhat a New York-i tőzsde. Jóllehet, ez a ,,másnap” még nagyon messze van. Annak ellenére, hogy a világ egy része számára már ma is egyre kevésbé orientációs pont Washington és New York. Viszont e felfogás terjedésének legalább akkora szerepe lesz a győzelem—vereség dilemma eldöntésében, mint a fronton történő eseményeknek.

E bonyolult képletet tovább bonyolítja, hogy például a Kína párizsi nagykövete által egy francia televíziós műsorban kifejtett, hangsúlyozottan személyes álláspontja szerint, a Szovjetunió szétesése után nem születtek nemzetközi jogi értelemben is érvényes megállapodások az utódállamok határairól. Tehát a Krím – sőt, hozzáteszem, hogy ilyen alapon, a mai Kelet-Ukrajna, azaz Malaja Rosszija – történelmileg Oroszország része. A baltikumi országok vezetői szintén azonnal magukra vették a kijelentést, jóllehet ők is tudják, hogy ilyenkor egy pekingi diplomata mindenekelőtt Tajvan státuszára gondol.

Ezzel együtt Moszkva kockázata sem csekély. Egy, a fent vázolt összefüggések szerinti vereség valóban megingathatná a belső rendet, akár polgárháború robbanhatna ki a széteső Oroszországban, továbbá teljesen védtelen maradna a posztszovjet térségben élő 18 milliós orosz diaszpóra. Utóbbi egy része még az állampolgárságot sem kapta meg a Szovjetuniótól való elszakadás után, például a baltikumi államokban. Nesze neked Európai Unió, meg emberi jogok!

Oroszország ukrajnai kudarca a vele határos, illetve az együttműködő államok többségét is elfordíthatná Moszkvától. Győzelmének viszont ellenkező lenne a hatása. Közöttük kétségtelenül a legnagyobb súllyal esik a latba Kína. Az Oroszország mögött egyre inkább támogatóként megjelenő Pekingnek jelentős gazdasági érdekei fűződnek a háború befejezéséhez a fentebb az USA-val összefüggésben említett új selyemút helyreállítása miatt. Az orosz győzelem ezt segítené elő, s egyúttal megszilárdíthatná Moszkva tekintélyét a pekingi vezetők előtt.

Hozzájuk máris kanosszát járnak a feltörekvő térségek országaiból, a Közel-Keletről, Dél- és Közép-Amerikából, Afrikából. Kína – részben Oroszországgal együtt, amely lendületes és átfogó diplomáciai-gazdasági offenzívába kezdett a globális Dél országaiban – mindent elkövet azért, hogy az amerikai dollár pozícióját megingassa, s helyébe a jüant, illetve a helyi valutákat állítsa.

Csak emlékeztetőként, anno ezért kellett pusztulnia a líbiai elnöknek és országának.

A háború elfogadható lezárása nyilvánvalóan lökést adna a regionális hatalmak befolyásának növekedésével járó többpólusú világ kialakulásához. Egyes a jelek szerint, ennek a nyugati országok egy része sem állna ellen. Ám közülük vélhetően azok járnak jobban a jövőben, akik üzletemberekkel együtt vizitálnak Kínában, mint tette ezt Emmanuel Macron, ellentétben a Washington fullajtárjaként házalt Annalena Baerbockkal, hogy a pekingi szemszögből senkit nem képviselő EU-vezetőkről ne is beszéljek. 

Ha mindennek tükrében még mindig magyarázni kell, hogy miért érdekelt a Washington által képviselt transznacionális nyugati tőke az Ukrajna területén folyó háború kirobbanásában, én feladom. Mert nem hihetem, hogy komolyan vehető ember azt gondolja: az amerikai, a brit, a lengyel katonai tanácsadók, zsoldosok, a fegyverszállítások, a kémműholdas szolgáltatások, az ukrajnai katonák immár külföldön is tízezer számra történő kiképzésének horribilis költségeit csupán a világ jobbá tétele érdekében vállalta fel a mindig a tőke által mozgatott Nyugat. Nem mellesleg, több százezer, gyakran erőszakkal katonának kényszerített, vagy e nélkül áldozattá tett ukrajnai civil élete árán, és egy újabb országot, legalábbis annak egy részét, most épp az orosz hadsereggel együtt, rommá lőve.

Merthogy az oroszországi viszonyok magasztalása szintén távol áll tőlem. Azok olyanok, amilyenek, legyen ez az ott élők gondja! Ugyanis nem hiszek abban, hogy a Soroshoz hasonló megváltók képesek több évszázados, sőt évezredes beidegződések, kultúrák, civilizációk érdemi megváltoztatásra a nyugati vagy bármilyen minta alapján. Ezt a Nyugat által csak az utóbbi harminc évben, valójában az imperialista hódítás, a tőkés behatolás érdekében indított legalább húsz háború milliókra tehető áldozata és a posztszovjet térségben pénzelt, a tömegek életét még inkább tönkretevő, úgymond demokrácia-műveletek kudarca messzemenően igazolja. Mert nem azok történeteiből kell kiindulni, akiket fizetnek, majd szerencsésebb esetben kimenekítenek és sztárolnak a nyugati médiumokban a szinte mindenütt bekövetkezett zavargások elől, hanem az otthon maradt sokaság sorsából.

Ugyanígy, Moszkva  invázióját sem akarom igazolni, csupán arra felhívni a figyelmet, hogy aki az igazságosztó szerepében akar tetszelegni, tegyen mérlegre mindent! Ez esetben azt is, hogy

az ukrajnai kommunista párti, ám aligha kommunista vezetés már a rendszerváltozás előtti időkben, a Szovjetunió szétesését megelőzően nacionalista elveket kezdett követni. Később, főleg a nyugati országrészben, a társadalom mélyében megerősödtek a kifejezetten szélsőséges jobboldali erők.

Az utóbbi évtizedben – Washington, London és Brüsszel hallgatólagos támogatásával – teret nyertek a banderista-fasiszta, sőt a neonáci nézetek az ukrajnai intézményrendszerben, a hadseregben, a médiában, az oktatásban. Történik mindez a banderista-fasiszták főleg Kanadából és az USA-ból az 1990-es évektől visszatért utódjainak iránymutatása mellett, aminek része Ukrajna történelmének újraírása is. Többek között kisatírozzák a II. világháború alatt a német nácikat kiszolgáló, pogromok tömegét elkövető felmenőik életrajzából a gyalázatos tetteket. Ukrajna hőseivé teszik őket, szobrokat állítanak nekik, utcákat, tereket neveznek el róluk.

Ha valami, akkor ez jelenti az igazán nagy veszélyt a nyugati világra. A ciklikusan jelentkező gazdasági válságokat követő, a felemelkedéseken át újabb gazdasági válságokig bukdácsoló tőkés rendben, a kapitalizmus rég leírt törvényszerűségei alapján, végső soron háborúk generálásával, új, külső erőforrások megszerzésével, erőszakos újraosztásával lehet csak stabilizálni a helyzetet. Ennek egyik lehetséges kísérőjelensége a fasizálódás, amiről sokáig úgy hitték: ha a Nyugat távoli helyeken diktátorokat, gyilkosokat segít is hatalomra, az az úgymond demokratizált, nyugati világot nem fogja érinteni.

Csakhogy már ismét a fejlett nyugati világ határán a barna pestis, beleértve az Egyesült Államokat is.

A kijevi államcsíny után kialakult ukrajnai viszonyok többszörösen érvényesek arra, amit Ungváry Rudolf a fasisztoid államról a mai Magyarországról kifejtett a „Láthatatlan valóság” című könyvében. Nem kellene odáig juttatni az egyelőre történelmi okokból is csupán autoriter viszonyokkal jellemezhető Oroszországot, hogy belecsússzon egy, az ukrajnainál is brutálisabb rendszerbe. Vagyis nem Putyint kell ördögként a falra festeni! Már csak azért sem, mert – ahogy én érzékelem – ő inkább visszafogná a nála vérmesebbeket! Itt és most, mindenekelőtt az ukrajnai ragály terjedésétől kellene félni. Kijev ugyanis már mindenre példát szolgáltatott az államcsíny óta, amitől egyébként elhatárolja magát az értékrendjére oly büszke Nyugat.

Pogromok, ember- és könyvégetés, az ellenzéki pártok és médiumok betiltása, politikai gyilkosságok eltussolása. A szakadár területeken élő nyugdíjasoktól a nyugdíjak kifizetésének, az állami okmányok kiadásának milliókat érintő megtagadása. Miközben a világ előtt két Magyarországnyi terület — valójában s az ott lévő, részben már amerikai kitermelési koncesszióba adott ásványkincsek és ipar — elvesztését panaszolják fel a kijevi vezetők, ahelyett hogy az autonómiával kapcsolatos engedményeket tettek volna az ott élőknek az elmúlt években, sőt évtizedekben, paramilitáris büntető zászlóaljakat, szabadcsapatok küldtek rájuk, s olykor repülőről is lőtték őket, majd a hadsereget vetette be ellenük az ukrán állam. A háború kezdete óta még tudatosabban és módszeresebben rombolja településeiket. Mintha azt gondolnák:

ha már el kell veszíteni a térséget, akkor tegyük romhalmazzá!

Kijev az északi csatorna kilenc évvel ezelőtti elrekesztésével a Krímben élőket megfosztotta az addig a Dnyeperből nyert ivó- és öntözővíztől. Az ivóvizet nagy erőfeszítésekkel Oroszország pótolta a Kaukázusból kiépített vezetékeken, amíg bevonuló hadserege el nem bontotta a kijevi kormány által emeltetett gátat. A Donyec-medenceieket részlegesen érintette ugyanez. A Donyecket a Donból ellátó vezetékek még épülnek. Mindez ugyebár kimeríti az emberiség elleni bűncselekmény fogalmát, a jogvédők, a nemzetközi bíróságok hangját mégsem hallottuk.

Emellett az USA közreműködésével, egy amerikai pravoszláv vallási vezető bevonásával és a konstantinápolyi pátriárka mozgósításával vallásháborút robbantottak ki az országban. Ennek részei a kolostorok, a templomok lefoglalása, sőt felgyújtása, a moszkvai patriarchátushoz tartozó papok elűzése, bíróság elé citálása, a hívek kiűzése. Miközben külső érdekekért százezrével áldozza fel a saját lakosságot egy értelmetlen háborúban, a nyugati vezetők által a demokrácia a szabadság védelmezőjeként feltüntetett ukrán kormányzat, hogy mást ne mondjak, előkészítette az orosz és más identitásukhoz ragaszkodó engedetlenek, a nép ellenségei számára a családokat szétszakító, a férfiakat a nőktől és a gyerekektől elkülönítő átnevelő koncentrációs táborok részletes terveit. Freudnak a cikk elején hivatkozott tanítására is gondolva: minél később döbbenünk rá arra, hogy hova tartunk és miért, annál szörnyűbb és dühödtebb reakciókat vált ki majd az eszmélés, alighanem Európa-szerte, s talán az egész nyugati világban...#

CÍMKÉP: Ukrajnai banderista-fasiszták kultuszára épül a mai ukrán állam eszmeisége – A hagyományos éjszakai fáklyás meneten a nácikkal kollaborált eszményképük arcmása mellett a felirat: „A mi vallásunk a nacionalizmus! Prófétánk Sztyepan Bandera