Kedmi szerint a NATO vereségének beismerése lesz a tárgyalás, de csak így kerülhető el Ukrajna megsemmisülése.

Ha addig valaki nem érzékelte volna, akkor a január 20-án, pénteken, a németországi Ramsteinben lévő amerikai támaszponton a NATO tizenöt védelmi miniszterének részvételével megtartott tanácskozás után meg kellett értse:

az Ukrajna területén folyó háborúhoz csak annyi fegyvert szállíthatnak a nyugatiak, amennyi Oroszország erejének lekötéséhez, a gazdasági szankciókkal együttes térdre kényszerítéséhez, s ennek révén esetleges felbomlasztásához, s mindennek nyomán az oroszországi erőforrások fölötti ellenőrzés megszerzéséhez az eredeti terveikben szerepelt. Már ha nem akarnak kirobbantani egy atomháborút…

Az Oroszországgal kapcsolatos célt megalapozó amerikai doktrínákról már annyiszor cikkeztem, hogy itt nem ismétlem meg. Ezúttal kizárólag arra fókuszálok: az említett találkozón sem született döntés arról, hogy a németek küldenek-e Leopard típusú harckocsikat Ukrajnába. Ezzel kapcsolatban a kijevi vezetés és az ukrajnai lakosság reményét (?) fenntartó nyilatkozatokban nincs hiány, ám az aligha hihető, hogy a Volodimir Zelenszkij államfő környezetében lévő ukrán, amerikai és brit szakértők ne lennének tisztában azzal, hogy ez már alighanem a veszett fejsze nyele.

A mostani húzd meg, ereszd meg leginkább annak a nyugati közvéleménynek szól, amelyet egy éven át azzal kábítottak: a szabadságszerető ukrajnaiaknak mindent, de mindent megadnak, kerül, amibe kerül. Merthogy azzal mégsem állhatnak elő – amit Angela Merkel korábbi német kancellár nemrégiben megpendített –, hogy a Nyugat 2014 óta dolgozik Moszkvának egy lokális háború lehetőségével való megzsarolásán. Netán magyarázzák el a választóiknak, hogy

sem Washingtonban, sem Londonban, sem Berlinben, sem Párizsban nem számoltak azzal, hogy Ukrajna felfegyverzésére, hadseregének NATO-irányítás alá helyezésére, az orosz határhoz viszonylag közel kiépített erődrendszerekre, nem utolsó sorban a Donyec-medencében élő oroszok ellen nyolc éven át tartó ágyúzásra úgymond meggondolatlanul reagál a Kreml, s egy egyre erősödő invázióba kezdhet?

A mára kialakult háborús helyzetben, s az ennek nyomán a nyugati országokra is visszaható válságban való közreműködést nyilvánvalóan egyik nyugati vezető sem vállalja fel. Mint ahogy azt sem, bár ez eddig bőven belefért a nyugati országok irányítóinak értékrendjébe, miként járultak hozzá egy eredetileg 50 milliós ország, történetesen Ukrajna, teljes tönkretételéhez, lakosságának 20 millióval való csökkentéséhez, ma már vélhetően a százezret bőven meghaladó, az esetek nagy részében kényszerrel bevonultatott katonájának elpusztításához… Ehelyett tovább ámítják a közvéleményt.

Most éppen azzal, hogy Boris Pistorius, az új német védelmi miniszter, akinek jószerével még tájékozódni sem volt ideje, ki tudja, milyen sugallatra bejelentette: akár egy hónapon belül Ukrajnába látogat, hogy tárgyaljon a német gyártmányú Leopard harckocsik szállításáról, illetve arról, hogy engedélyezzék-e a lengyeleknek ugyanezt. Az USA legfőbb európai szövetségese címre pályázó, a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti térségben, tehát a mai Nyugat-Ukrajnában egykoron volt befolyást visszaszerezni akaró lengyel törekvéseket persze érteni véli az ember.  De hogy az ehhez való német fegyveres támogatásnak német alkotmányossági feltételei is lennének, úgy látszik, a német kormányban egyesek, mint például Annalena Baerbock is, ettől inkább eltekintenének.

Mintha a fékek immár Nyugaton is egyre kevésbé működnének. S éppen akkor, amikor a francia elnök és a német kancellár azon kezdett dolgozni, hogy visszavegye a kezdeményezést Európában a mindent maga alá gyűrő Washingtonnal szemben. De visszatérve a tankok ügyéhez, az elmúlt napokban – egyetlen kivétellel – nem olvastam, nem hallottam olyan mérvadónak tekintett elemzést, amelyben azzal foglalkoztak volna, miért vált egyszeriben ennyire égető kérdéssé a harckocsik Ukrajnának való átadása? S ha pedig ez ennyire fontos, miért az időhúzás? A kivétel a mindig lényegre törően fogalmazó Jakov Kedmi. A nyugalmazott izraeli altábornagynak az általam egy rádióadásban hallott és sebtében leírt tételei a következők voltak:

Jakov Kedmi a nyugati hadseregek harckocsi hiányát számokkal is érzékeltette. Ezeken annyira megdöbbentem, hogy adatait összevetettem a Global Firepower által közölt számokkal. Ezek teljes mértékben igazolták az izraeli katonai-biztonságpolitikai szakértő közléseit. A 2023-as – vagyis az ukrajnai háború hatását még csak részben figyelembe vett – kimutatásban az áll, hogy a világon a legtöbb tankot Oroszország tartja hadrendben, szám szerint 12 ezer 566-ot. Az érték a megelőző évi statisztikához képest enyhe növekedést mutat. E tekintetben a második helyen Észak-Korea áll nagyjából fele ennyi, azaz 6 ezer 645 tankkal, ami 750-nel több, mint ami a 2022-es kimutatásban szerepelt. Az USA neve mellett 2022-ben még a 6 ezer 612-es szám állt, az idén már csak az 5 ezer 500-as. A Kínára vonatkozó adatok: 2022-ben 5 ezer 250, 2023-ban 4 ezer 950 darab.

Ukrajna a világ idei statisztikájában a 13. helyen szerepel 1890 tankkal, ami 706-tal kevesebb a 2022-es értéknél. De aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a tényleges helyzet ma már sokkal rosszabb. A döbbenet akkor lesz úrrá az emberen, amikor felfedezi, hogy azok a NATO-tagok, amelyek a leghangosabban követelik az ukrán hadsereg tankokkal való megerősítését, maguk sem bővelkednek ilyen eszközökben. A 31. helyen álló Lengyelországnak 2022-ben még 863 harckocsija volt, nyilván nagyrészt a szovjet örökségből, az idén viszont már csak 569, ami azt jelezheti, hogy a különbözetet átadták Ukrajnának. Németország az 52. helyet foglalja el a 266 tankjával, az Egyesült Királyság az 57-iket a 227, Franciaország az 58-ikat a 222 darabbal.  

Ezt a képet természetesen számos elemmel kellene még árnyalni: súly, fordulékonyság, fogyasztás, tűzgyorsaság, az ágyú lőtávolsága, a célzás pontossága, alkatrészellátás, egyáltalán a korszerűségre vonatkozó mutatók. De azt is figyelembe kell venni, hogy például a német tankokról kiderülhet: éles helyzetekben sokkal sebezhetőbbek, mint a gyártók állították, ami a külföldi eladásokat, a profitot csökkentheti, s ez is hezitálásra késztetheti Berlint. Ezen túlmenően azt is mérlegelni kellene, mi keresni valójuk van a német fegyvereknek 2023-ban abban a térségben, amit a Leningrád–Moszkva–Sztálingrád vonalig 1941 és 1944 között, szövetségeseikkel együtt, olyan kíméletlenül felégettek?

A fentiektől eltekintve, bár ez valójában lehetetlen kellene legyen, ha csak a mennyiségre vonatkozó adatokat nézzük, s ha elfogadjuk azt az állítást, hogy jelentős harckocsipark nélkül nem valósítható meg eredményes védekezés, még kevésbé támadó hadművelet, úgy azt kell mondanunk, hogy egyrészt a ködszurkálás körébe tartoznak, a közvélemény megtévesztését szolgálják azok a nyugati viták, amelyeknek például az Euronews is nagy teret szentel. Másrészt,

azok az amerikai vezetők, akik a nyár elején felállították Ukrajnát a tárgyalóasztaltól, most pedig nem engedik, hogy visszaüljön oda, a háborút, az ukrajnai nép szenvedését, véráldozatát hosszabbítják meg. S persze, az Oroszországból odavezényelt katonákét, minthogy annak nincs realitása, hogy a moszkvai hadvezetés lábhoz tetesse velük a fegyvert.

Miközben a háború kitörésének előzményeit, annak az imperialista terjeszkedéssel összefüggő tényezőit a nyugati média immár egy évtizede elhallgatja – s legföljebb az orosz féllel kapcsolatban említi, ha említi –, ehelyett  célzatosan szelektált üzenetekkel manipulálja a közönséget, ezért leginkább az marad rejtve a szenvedőkért okkal részvétet érző kívülállók előtt, hogy egyre kiszámíthatatlanabbá válnak a történések. Ez, természetesen, egyre inkább nyugtalanítja az USA szövetségeseinek többségét, amelyek a háború miatt is növekvő társadalmi feszültséggel néznek szembe. Amiként kezdetben a Kreml vezetői is egyfajta villámmegoldásban gondolkodtak, úgy a nyugati vezetők szintén abból indultak ki, hogy sima ügy lesz Oroszország térdre kényszerítése. Ez a feltételezés nyilvánvalóan nem teljesült.

Talán megtévesztette őket, hogy Putyin és köre, egyfajta Gorbacsov-szindrómától fertőződve, még az inváziót, a „különleges katonai műveletet” közvetlenül megelőzően is partnerekként említette a NATO-országok irányítóit és a helyzet diplomáciai kezelését szorgalmazta. Annak ellenére szinte hetente–kéthetente egyeztettek a nyugati vezetőkkel, hogy az észak-atlanti (!) katonai szervezet folyamatos keleti bővítéssel provokálta Moszkvát. Annak ellenére folyamatosan tárgyaltak, hogy Washington 2014 februárjában államcsínyt szervezett Kijevben, hogy saját, Oroszországgal szemben álló embereit ültesse a vezető posztokra.

Az USA közreműködésével egyházszakadást is előidéztek Ukrajnában. Részben amerikai alapítványok támogatták a kijevi bábkormánynak az orosz lakosság elleni uszító kampányait. Ezzel egyidejűleg Washington megkezdte a nyugati fegyverek telepítését az orosz határok közelébe, a keleti régiókban élő orosz nemzetiségű és érzületű lakosság elleni katonai akciókat indíttatott. Kezdetben a II. világháborús ukrajnai banderista-fasiszták eszmei örökségét, és a nácikéra emlékeztető jelképeit felvállaló büntető zászlóaljakat küldetett rájuk, majd ezek

köztörvényes bűncselekményekkel párosult garázdálkodásait – a legkirívóbb, főleg a gyerekek elleni bűnügyekben, az ukrajnai bíróságok által is elítélt, majd február 24-ike után Zelenszkij rendelete értelmében a bűnöket frontszolgálattal megváltható – tetteit az ukrán hadsereg civil célpontok elleni ágyúzásai követték.

Moszkva, a Donyec-medencéből, illetve az orosz társadalom egyes rétegeiből érkező nyomással dacolva, abban bízott, hogy a német, francia és lengyel közreműködéssel összehozott minszki megállapodások keretében megadható e térség Ukrajnán belüli autonómiája. A Kreml nyolc éven át tartotta magát ahhoz, hogy fegyveresen nem avatkozik be a szakadárok és a kijevi kormányzat közötti véres küzdelembe, amely kiterjedt az ott élők mindennapi életéhez nélkülözhetetlen, ukrajnai hatósági eljárások felfüggesztésére, a nyugdíjkifizetések megtagadására stb.

Nyolc év elteltével azonban a putyini vezetés – talán türelmét vesztve, talán az Ukrajnának atomfegyvert követelő és a minszki megállapodásokat semmisnek mondó Zelenszkij nyilatkozatait megelégelve, talán tényleg attól tartva, hogy az „egyesült Nyugat” olyan támadást indít Oroszország ellen, amilyet 1941 nyarán a náci Németország – 2022. február 24-én katonai agresszióval válaszolt. Ebbe az is belejátszhatott, hogy mindeközben Washington, maga mellé felsorakoztatva a világlapokat és hírügynökségeket, az oroszországi lakosságot megcélzó médiaháborúba kezdett, oroszországi ellenzéki hálózatokat finanszírozott annak érdekében, hogy hatalomváltást idézzen elő Moszkvában. Sőt, nyíltan támogatott olyan erőket, amelyek az orosz állam szétdarabolását tűzték ki célként. S akkor még nem is beszéltünk az élet minden területére kiterjedt nyugati szankciókról…

A háború persze tovább növelte a térségben az addigi pusztítás mértékét. Nem fér kétség ahhoz sem, hogy az oroszok oldalán biztosan elkövettek bűncselekményeket – önmagában a háború természetéből is következik ez. Ám a mindkét fél által nyilvánosságra hozott esetek jelentős részét ismerve, azt gondolom, az Ukrajna nevében vérengzők kegyetlensége nem egyszer felül múlta azokat, amelyeket a nyugati média az orosz hadsereg rovására írt – nagyrészt persze egyoldalú közlésekkel, bizonyítás nélkül operálva, esetenként statisztákkal felvett jeleneteket bemutatva a közönségnek.

Mindezzel csupán azt szeretném érzékeltetni: az ukrajnai háborúért többen felelősök. A benne közvetve vagy közvetlenül résztvevők mindegyikének magatartása kellett ahhoz, hogy eljussunk a mához. Ezen belül a harckocsi-ügy azt jelzi, hogy bármennyire is tudatosan sodorták bele a világot ebbe a hibrid, bár egyre kevésbé helyettesítőkkel zajló, proxy háborúba, az egy évszázadon keresztül csiszolt amerikai kormányzati doktrínák jegyében – egy elemző szerint – úgymond csapdát állítva a moszkvai vezetésnek, mára csaknem irányíthatatlanná váltak a folyamatok. Szinte biztosnak látszik, hogy abban a helyzetben, amelyben nyilvánvalóan nem sikerült felőrölni Oroszország erejét, a Nyugat már csak a rossz és a még rosszabb lehetőségek közül választhat.

…hacsak nem sikerül mégis valamilyen módon teljes elitváltást elérni az orosz állam élén az Ukrajnával ma is nagyban üzletelő orosz tőkésekre, a főhatóságok és a kormányzóságok komprádorságra hajlamos vezetőire támaszkodva,
...hacsak nem vetik be Kijev oldalán a NATO-erők kötelékébe tartozó lengyel hadsereg egy részét a harcokba, amelynek beláthatatlan következményekkel járó jogi előkészítése napirenden van,  
…hacsak nem nyúl valamelyik fél vegyi, bakteriológiai vagy atomfegyverhez. De az itt felsorolt összes változat már egy másik történet kezdete lesz, már ha lesz még történet.#

FEJLEMÉNY január 24-én, kedden: Mára „meggyőzték” a német kancellárt. Feltehetően engedélyezik a Leopard tankok szállítását. Eredetileg ahhoz kötötték, hogy az amerikaiak is adjanak az övékéből, de ez sok ok miatt, még nehezebb ügy. A fáma egyelőre nem szól arról, hogy változott-e az amerikai álláspont, vagy csak egyszerűen lenyomták a témát Scholz torkán, akinek szembe kell néznie azzal, hogy az amerikai-brit-lengyel-ukrán tengely elérte, hogy ezzel is gyengüljön a megszállt Németország védelmi képessége. De újból összeszedtem: néhány tucatnyi harckocsinál többet egyszerűen nem kaphat Ukrajna, mert nincs. A gyártónál található darabokkal együtt sincs. Ha valaki ezeket kifizeti, azokkal sincs annyi, amivel érdemi változást lehetne elérni a fronton, ha elfogadjuk a cikkemben idézett, általam mérvadónak tekintett, izraeli katonai szakértő álláspontját. Ez a lépés csak az ukrán kisemberek, a kényszer behívottak szenvedéseinek, áldozatának növeléséhez járul hozzá. Német jogászok egy csoportja ismételten rámutatott: ha a hadseregük részt vesz a személyzet kiképzésében, az alkotmányellenes. Más német jogászok megengedőbbek…

CÍMKÉP: Jakov Kedmi, az izraeli nyugalmazott tábornok szerint az Ukrajnát harckocsikkal hitegető nyugati országoknak maguknak sincs elegendő tankjuk, s a gyártás jelentős felfuttatásához Németországban, az USA-ban másfél–két évre lenne szükség. Márpedig harckocsik nélkül sem védekezni nem lehet, támadni még kevésbé