Új kiegyezést alapozhatnak-e meg az „új hídemberek”?

Törzsnézőinek idegeit borzoló vendéget hívott az ATV a „Civil a pályán” című műsorába április 8-án, szombaton. Azt a Réz András filmesztétát engedte be a stúdióba, akitől általában sem idegenek a váratlan kijelentések. Ezen túlmenően azért volt esemény itteni szerepeltetése, mert

Réz, akit – jelentsen ez bármit – a liberális szekértáborhoz tartozóként könyvelnek el az ítészek, rendszeresen feltűnik az állami televízió kormánypártinak tekintett vitaműsoraiban, amelyekben konzervatív értelmiségiekkel ütközik meg.

Ahogy mondani szokták, egy normális országban senki nem akadna ki ezen. Kivéve azt, hogy a nyugati ethosz szerinti normális demokráciában eleve értelmezhetetlen lenne a kormánypárti műsor fogalma. Más kérdés, hogy is állunk azokkal a bezzeg demokráciákkal, no meg a mostani kormányellenzéknek az országos médiumokkal kapcsolatos korábbi ténykedésével, illetve a polgármestereik, képviselőik révén az országos és a helyi nyilvánosság intézményeinek fű alatti műsoridő-vásárlásával vagy hatalmi szóval saját szolgálatukba állításával? De ezúttal fókuszáljunk csak arra, hogy az ATV adásában felszínre került az amerikánus-nyugatos–neoliberális közegen belüli törésvonal!

A „Civil a pályán” eddigi szereplőinek megnyilatkozásait a lényegi ügyekben képviselt azonos nézetek jellemezték, illetve a kormányzattal való egységes szembenállás. Benyomásom szerint Réz András először törte meg ezt az egységet ezen a médiafelületen. A többi szereplővel – Gerő Tamással, Tarjányi Péterrel, Szakonyi Péterrel – ellentétben például megértőnek mutatkozott a kormánynak a gáz, a benzin, az élelmiszerek árát az úgynevezett ársapkával kiegyensúlyozó intézkedéseivel kapcsolatban. Indoklása szerint

a külső beavatkozások miatt a piaci folyamatok annyira kiszámíthatatlanná váltak az utóbbi időben, hogy ez indokolja a társadalom többségének kormányzati intézkedésekkel való védelmét.

Egy másik konfliktus: miközben a többiek azt állították, hogy Oroszország a gázpiacon zsarolási pozícióba került, Réz azt fejtegette, hogy a tőke logikája szerint a kiszolgáltatottság továbbra is fennáll, csak ezentúl Norvégia és az USA diktál. A két ország cégei máris nagyot kaszáltak azon, hogy Európa nagyrészt megszüntette az orosz gázbeszerzést. Eszmefuttatásának lényege merőben szokatlan volt eddig ebben a közegben:

El is szakadt a cérna a gazdasági újságíró Szakonyinál, aki azt rótta fel Réznek, hogy ugyanazt képviseli, mint a kormány. Mire ő, némi kajánsággal a tekintetében és a hangjában, azzal hárította a vádnak szánt támadást: „Akkor most súlyosan megsértettél…”. Ám a reklámszünet véget vetett a pour parler folytatásának. Réz a továbbiakban visszafogottabb lett, de így is megütközést váltott ki vitapartnereiből többek között azzal, hogy hozzájuk képest árnyaltabb nézetet képviselt a NATO-bővítéssel kapcsolatban.

Aztán a kormányzat álellenzékének szerepét betöltő parlamenti pártokat azért kárhoztatta, mert amikor 2011. december 23-án a FIDESZ–KDNP mamelukjai megszavazták a CCIII-as törvényt az országgyűlési képviselők választásáról, s kiderült, hogy szinte kirobbanthatatlan hatalmi helyzetbe hozta magát az orbáni hatalmi erőközpont, az ellenzék nem szüntette be látszattevékenységét, s nem látott hozzá új pártstruktúra kiépítéséhez…

Mindezzel együtt, attól tartok, hogy még az ATV nézőinek is csak egy töredéke érzékelte, hogy Réz András magatartása több volt egyszerű polgárpukkasztásnál. A töredék számára azonban bizonyára nyilvánvalóvá vált, hogy

a kormány tevékenységével összefüggő megítélésbeli különbözőségek immár a neoliberális értelmiségen belüli viszállyá nőtték ki magukat.

Már másnap igazolta ezt a tételt Bruck András. Az ismert újságíró a Facebookon „Új hídemberek” címmel tette közzé jegyzetét. Anélkül, hogy az ATV előző esti műsorára tételesen utalt volna, többek között így jellemezte a helyzetet: „mára a magyar demokrácia legyilkolt, eljelentéktelenített intézményeinek százai jelzik azt az utat, amit a rezsim a mai napig bejárt. A pesti Nagykörúton a Jászai Mari tértől a Petőfi hídig négy kilométer hosszan ki lehetne plakátolni a megszűnt vagy csupán névleg működő intézmények névsorát.”

Hát, igen! De e sorokban van egy árulkodó részlet, ami megerősíti azt a benyomásomat, miszerint sok megmondó ember, köztük az ATV említett műsorában rendszeresen szereplők, akárcsak az ellenzéki pártok vezetőinek szemhatára a pesti belvárostól a Nagykörútig terjed. Képtelenek az azon kívül élők fejével gondolkozni. Nincs nekik szóló mondanivalójuk sem. Hozzáteszem: Orbán Viktorral ellentétben, miközben persze más kérdés, hogy mire használja a párvezető-kormányfő a tudását.

Amíg a közbeszédet formálni akaróknak az az egyik legnagyobb gondjuk, hogy ha külföldre mennek, akkor ottani ismerőseik országunkat a számukra szalonképtelen Orbánnal azonosítják – miként ez a „Civil a pályán”-ban is elhangzott – ott baj van az empátiával. Mert például nem érzik át, hogy

a legtöbb magyarországinak esélye sincs a külföldre utazáshoz. Ha igen, akkor kizsákmányolt munkásként, alkalmazottként, cselédként, ennél is rosszabb esetben prostituáltként jut el egy-egy nyugati országba olyan körülmények közé, amelyekben szóba sem kerül a magyar demokrácia, az emberi jogok ügye, de sokak esetében még a munkavállalói jogoké sem.

Talán ebből éreztek meg valamit – Bruck szavaival – azok a magukat „ellenzékinek gondolt emberek”, akik „mégsem érzik kínosnak közügyeket megbeszélni olyan alakokkal, akik maguk is sokat tettek azért, hogy ma egész Magyarország egyetlen bűnügyi helyszín, milliók számára a meghunyászkodás a túlélési stratégia, (ahol) mindeközben egyre magasabb fokozatba kapcsol a sok százezres orvos- és pedagógustársadalom megfélemlítése, zsarolása.”

Korábbi cikkeim tanúsítják, hogy ez az értékelés nem áll tőlem távol. Sok ellenzéki értelmiségitől eltérően azonban nekem már rég nincsenek illúzióim a nyugati vagy a keleti kapitalizmus értékrendjével, s azzal a rombolással kapcsolatban, amit a tőke behatolása, az eddig főként a nyugati tőkés érdekekhez, s az ezeket képviselő külföldi, nemzetközi intézményekhez való igazodás okozott nálunk, s a térségünkben. Tegyük sietve hozzá: a helyi kormányok közreműködésével, így a budapestiekével is.

Akárhonnan nézem, a felzárkózás ígérete hitegetés maradt. A társadalmaink egészének állapota – mindent egybe vetve jelentéktelen különbségekkel, amit a közép-kelet-európai országok egymás elleni kijátszására alkalmas módon nagyít fel a sajtópropaganda – rosszabb a korábbiaknál. A globális folyamatok miatt legfeljebb a külföldnek való kiszolgáltatottságunk jellege változott, félperifériális helyzetünk változatlan maradt, amit önmagában is jelez a mindenünnen nagyarányú elvándorlás.

Van tehát alapja annak, hogy az ellenzéki értelmiségből ömlik a panasz. Csakhogy meddig lehet élni passzív rezisztenciában? Ha egy országban – akár a belső ellenerők alkalmatlansága, gyengesége, akár külső tényezők miatt – az állampárt támogatottsága töretlenül magas, ha az úgynevezett néptömegek, illetve az önmagukat fáklyavivőként tételezők között ekkora a véleménykülönbség a helyzet megítélésében, akkor

vajon a túlélésnek nem valamiféle Ferenc Józsefihez vagy Kádár Jánosihoz hasonló kiegyezés-e a feltétele?

Ebben a helyzetben nem kellene-e górcső alá venni a sokaságnak az elemi biztonsággal, a minimális kiszámíthatósággal kapcsolatos elvárásait, utólag csalókának bizonyulható reményeit? S vajon nem ezt teszik-e tudatosan vagy ösztönösen azok, akik között Bruck András felsorolta az ATV műsorának a hely szelleméhez képest lázadó szereplőjét is? Utóbbit ilyen módon: „Két, szintén sokoldalú közéleti ember, Réz András filmesztéta és Fodor Gábor, az SZDSZ exelnöke az M1-en beszélget a kormánymédia Tourette-szindrómás (kényszeresen káromkodó) sztárjával, a hazai média alighanem legártalmasabb képviselőjével, B. Zs.-tal.”

Ismét csak: hát, igen! Ám a kiközösítettek, vagy kiközösítendők Bruck-listáján más is van. Például, »a sokféle műfajban alkotó Müller Péter Sziámi munkát vállalt a rezsim egyik vadonatúj, a közjó, közérdek szempontjából nyilvánvalóan szintén teljesen fölösleges intézményében, a Petőfi Zenei Tanácsban. Róla azonban ellenzéki körökben más kép él, mint a szintén taggá vált Ákosról, vagy Nagy Feróról, aki épp nemrég nyilatkozta, hogy „Európát el kell foglalni, és az fog történni, amit mi mondunk, nem pedig a buzik”«.

Igen. igen, igen! Kemény felvetés… Szembesülnie kell vele a matematikus, pszichológus, publicista Mérő Lászlónak is, akitől – miként a szerző írja – szintén nem idegen „a hídember” szerepe. És hozzá hasonlóan, a harminckötetes Kukorelly Endrének, aki „párbeszédet ajánl, és el is megy mindenhova, ahova hívják; álláspontja szerint olyankor ő nem a hírtévével beszélget, hanem emberekkel.”

Amikor a Bruck szerinti „új hídemberek” említése a kiegyezés kifejezést hívta elő bennem, arra gondoltam, hogy a császár-király és a magyar uralkodó osztály 1867-es összebékítését az ezt követő városi prosperitás, a modernitásba való átmenet igazolta vissza, bármi is volt a legvége. Az egyfajta kiegyezés demonstrálásával felérő 1957. május 1-jei, Hősök terei tömeggyűlésen résztvevők a néhány évvel később megindult gazdasági és szociális fellendülés miatt gondolhatták utólag, hogy jól döntöttek.

Azóta azt is tudjuk, hogy a magyarországi átlagos életszínvonal – a történelmi múltat és a mát is beleértve – a hetvenes években volt a legközelebb a hőn áhított nyugatiéhoz. Ehhez képest, lassan azzal szembesülünk, hogy az 1990-nel kezdődött rombolást felemás átalakulás-megújulás, sok tekintetben leépülés követte. Az agyelszíváson, a közoktatás, a mindenki számára időben hozzáférhető egészségügyi ellátás színvonalának gyorsuló romlásán keresztül a jövőt éljük fel. Most az a kérdés, hogy van-e szándéka a hatalom birtokosainak egy újabb kiegyezéshez, s hogy van-e még ereje ehhez a magyar társadalomnak az újrakezdés ellen ható világ- és európai folyamatok közepette? Mindenesetre, szerintem, hagyni kellene és nem elgáncsolni azokat, akik legalább megpróbálnak erre ösztönözni! Egyébként rámehet az ország…#

CÍMKÉP: Gerő Tamás ügyvéd, Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő, a keretben a kakukktojás Réz András filmesztéta és Szakonyi Péter újságíró a „Civil a pályán” április 8-ai műsorában – Kérdés, hogy vajon a túlélésnek nem valamiféle Ferenc Józsefihez vagy Kádár Jánosihoz hasonló kiegyezés-e a feltétele? (Képernyőkép – ATV)