Egyes részek a legfelemelőbb egyházzene élményében részesítették az előadás közönségét.

Miközben a sajtó egy része azt találgatja, ki lesz az Operaház főigazgatója, s ennek nyomán feltehetően van némi feszültség a társulaton belül is, az utóbbi időben két emlékezetes előadást élvezhettem a dalszínházban. Prokofjev „Háború és béké”-jének színpadra állításáról többek között azt írtam:

többet tud hozzátenni az Ukrajna területén folyó háború értelmezéséhez, mint az összes amerikai és európai politikus együttvéve.

Ezzel egyenértékű élményben volt részem néhány napja. Összehasonlítási alapom nem volt a „Parsifal”-hoz, mert életemben először láttam Richard Wagner utolsóként elkészült, negyedszázadon át formált darabját. Korábban a Covid-járvány miatt maradtam le róla, de április 14-én végre beülhettem a Magyar Állami Operaház előadására. Tartottam tőle, hiszen

Wagner műveinek befogadása már-már megpróbáltatás a magamfajtának, aki nem kifejezett zeneértő, csupán rajongó, bár mentségére, ezen keresztül is többet akar tudni a világról.

De Almási-Tóth András kortárs rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével úgy szállt el a szünetekkel együtt több, mint öt óra, hogy szinte észre sem vettem. Ehhez képest olvastam egy-két fanyalgó kritikát – szerencsére, csak utólag. Így előítélet nélkül fogadhattam be többek között azokat a részleteket, melyek engem a legfelemelőbb egyházi zenék élményében részesítettek. Semmi nem akadályozott abban, hogy elgondolkozzam a darab előadása, a Grál-történet köré szervezett, a Nagypénteket idéző cselekmény követése során bennem felvetődött kérdéseken:

Hadd vegyem ide azt is, ami a librettóban szerepel, s amit a színpadképbe komponált vetítés kiemelt: hogyan folyik át az idő a térbe?  És így tovább a szerepek megkettőzésével kiváltott gondolatokig. Mindezek miatt sem esik nehezemre felvállalni: engem lenyűgözött Kovácsházi István (Parsifal), Kálmándy Mihály (Amfortas), Kálmán Péter (Klingsor), Szántó Andrea (Kundry), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Rácz István (Titurel) hangja és szereplése az Opera rendkívüli akusztikájában. Az előadással lélegző épület szintén megemelte a ház zenekarának az ettől függetlenül is az utolsó pillanatig a frissesség, az elmélyültség együttes élményét adó teljesítményét. És akkor még nem szóltam a kórusnak néha szinte a földöntúliság lebegő érzetét teremtő ajándékáról, a cselekmény fordulópontjait átkötő-kiemelő koreográfiáról…

Aki azért maradt távol, mert tartott az úgymond kortárs rendezés illúzióromboló hatásától, talán rosszul döntött. Általában magam is ódzkodom az operaelőadások mai környezetbe helyezésétől, a szereplők korabeli jelmezek helyett mostani hétköznapi ruhákba való öltöztetésétől. Ebben az esetben azonban – miként utólag konstatáltam –Sebastian Hann díszletei és Izsák Lili hasonlóan kiegyensúlyozó jelmezei kifejezetten segítettek az értelmezésben. Mindez együtt az emelkedettség élményével ajándékozott meg, ami két-három nap elteltével sem múlik. S kell-e ennél több? Mindenesetre, számomra ez azt jelzi: van erő az egyelőre Ókovács Szilveszter főigazgató által vezetett Operaház közösségében. A jövőt pedig most alakítják a döntéshozók a kulisszák mögött.#

CÍMKÉP: Ókovács Szilveszter a Hír TV műsorában, 2022 márciusában – Mire sikeresen levezényelte az Andrássy úti Operaház öt éven át tartott felújítása alatti időszakot, s ezzel párhuzamosan kiépült az Eiffel Műhelyház, lejárt a szerződése…

ZÁRÓKÉP: Kovácsházi István Parsifal szerepében a Magyar Állami Operaház előadásán – A kórus néha szinte a földöntúliság érzetével ajándékozta meg a nézőt (A kép forrása a ház honlapja, fotó: Kummer János)