Egyelőre hagynám, hogy a nevéhez kötődjék a térdepeltetéses mondat.

Ünneprontó leszek a pápalátogatás előtt. De most került elém a Médianaplóban Zöldi Lászlónak az a jegyzete, amit

„Orbán letérdepeltette-é a kereszténydemokratákat?” címmel pár napja adott közre.

De kollégámra sem akarom kenni a dolgot, mert ő meg Magyar György blogjában, a Magyarügyvédben talált rá az Orbán Viktorral kapcsolatos mondatra. Eszerint az ügyvéd úr úgy emlékszik, hogy a Fidesz vezetője „Valaha a parlamentben bekiabálta, hogy csuhások térdre”. Zöldi László azért csapott le az állításra, mert mondhatni szenvedélye a szállóige- és szólásgyanús mondatok eredetének kinyomozása.

Ezúttal kollégám arra a következtetésre jutott, hogy nem zárható ki a tézissel kapcsolatban az orbáni eredet, de tételes bizonyítékra nem lelt. Ezért azt tanácsolja, hogy egyelőre nem kellene Orbán Viktorhoz kapcsolni a mondást. És valóban, igaza lehet abban, hogy amíg nem kerül elő dokumentum, például parlamenti jegyzőkönyv, és csak visszaemlékezés félékből hallani, olvasni erről, addig hiteltelen Orbánhoz kötni a történetet. Van azonban egy közvetett bizonyíték!

Nem tudok róla, hogy Orbán valaha is cáfolta volna, hogy az ő száját hagyta el az ominózus felszólítás.

Talán, korábban azért nem határolta el magát tőle, mert még büszke is volt rá, hogy ezzel a bárdolatlansággal hozzák összefüggésbe. Hiszen, a ma szenteskedő, az egyházakat tejben-vajban fürösztő kormányfőtől – miként Zöldi kollégám is kifejti a jegyzetében – liberális korszakában nem volt idegen a papokon, a valláson való gúnyolódás. Később viszont már nem állhatott érdekében, hogy ő maga hozza szóba a történetet, mert akár így, akár úgy, magyarázkodás lett volna a vége, amiből nem jöhetett volna ki jól.

Mindenesetre, ha anno nem volt bátorsága hogy felvállalja a mondást, aztán taktikai okokból hallgatott az ügyről, amondó vagyok: kössük csak a nevéhez! Hiszen addig is sokat elárul róla, amíg rászánja magát a nyilvános vallomásra, mondhatnám: gyónásra, ha katolikus lenne. A konkrét eseten túl leginkább arra, hogy nem egyszer a valóban hívő emberek érzékenységét veszi semmibe a gesztusaival. Például pár évvel ezelőtt azzal osztotta meg a Facebook-oldalán az ehhez az írásomhoz csatolt fotót, hogy

„Soli Deo gloria” (Egyedül Istené a dicsőség), ami a reformáció legfontosabb teológiai hittételének összefoglalása.

Arra utal, hogy a megváltás kizárólag Isten műve. Ezzel szemben áll a katolikusoknak a szenteket, Máriát, a pápát, vagy épp az általuk szent ereklyeként tisztelt emberi maradványok dicsőítését követő gyakorlata, amitől a protestánsok kifejezetten elhatárolják magukat. Orbán Viktorról úgy tudjuk: reformátusként keresztelték meg, s azóta sem váltott vallást. Ez azonban esetenként nem akadályozta meg abban, hogy katolikus körmeneten vegyen részt. Egy politikus esetében talán még ez is belefér. Ami az én felfogásom szerint nem, hogy protestánsként kultuszként tisztelt kegytárgyak előtt mímelje (?) a buzgó katolikus hívőt.

Természetesen, elfogadom, ha valaki – mint Orbán Viktor – hevülten vallásellenes ifjonti időszaka után később megtér. Bár arról sem tudhatunk semmit, hogy ez mikor és milyen hatásra következett be. Ám, mondhatni, ez magánügy. Egyébként is, azt mondhatja valaki: a keresztény felekezetek közötti ökumenikus párbeszédbe  beletartozhat. Hát, igen! Bár némi malíciával jegyzem meg, hogy mintha a katolikus egyház értékrendje szivárogna be a protestánsokéba, nem pedig fordítva. Ha pedig a folyamatot történelmi távlatba helyezem, nekem az a benyomásom, hogy

így adja fel a hadállásait a polgárosuláshoz kapcsolódó reformáció a feudalizmus, jelen esetben a feudalisztikus viszonyok támasza, a katolicizmus előtt.

A közrendű protestánsok többségének persze fogalmuk sincs erről a lehetséges összefüggésről. A protestáns teológusokról, papokról azonban aligha mondható el ugyanez. Ők talán egzisztenciális, vagy más, általam ismeretlen okokból ma már mintha csak részben képviselnék azokat a hitelveket, s az ezekből eredetileg szervesen következett formákat, amelyekért elődeiket a reformáció, majd az ellenreformáció idején üldöztek, gályarabságra ítéltek, mártírhalálra kárhoztattak a feudális rend védelmezői.

De visszatérve Orbán Viktorhoz, esetében az már kifejezetten a közt is érinti, hogy miért változott meg az egyházakhoz fűződő viszonya. Ugyanis magyarázat nélkül ez egyrészt képmutatás, másrészt, az országvezető rendkívüli hatalma miatt, kihatással van a társadalom egészét, a javak elosztását érintő döntésekre. Vagyis közérdek. Persze, tudjuk, hogy messze nem ez az egyetlen kérdés, amellyel kapcsolatban az országot arrogáns módon uralók nem hajlandók érdemi megnyilatkozásra. 

Ehhez képest másodlagos, bár mellékesnek azért nem mondanám, hogy az egyházak vezetői is asszisztálnak hozzá.

Ők tudják, miért. Bár, ha a vagyont nézzük, amihez a kormányfő révén jutottak felekezeteik, s attól tartok, nem ritkán ők maguk, eléggé nyilvánvaló a világi hatalom előtti főhajtásuk oka. Ehhez alighanem a magyarországi pápalátogatásoknak is közük van. A hívek számára a legfőbb esemény, a szentmisének a Hősök tere helyett a hatalom legfőbb szimbóluma, a Parlament elé szervezésének kifejezetten az az üzenete: a pápai állam, s maga Ferenc áldását adja az orbáni kormányzási gyakorlatra. Az egyházak nyilvánvalóan nincsenek tekintettel arra – talán erre a legkevésbé –, hogy gazsulálásukkal, némaságukkal eltávolítják maguktól közösségüknek Istenben valóban hívő, de az alakoskodástól irtózó sok tagját, köztük néhány ismerősömet. A hangadók lelke legyen rajta! Az Orbánén azért a részért, ami őt illeti, az egyházak vezetőién pedig a nekik járó hányadért…#

CÍMKÉP: A miniszterelnök térdelve imádkozott 2019. október 25-én a nemzetközi hírű, protestáns gyökerű prédikátorral, a lábak és karok nélkül Ausztráliában született Nick Vujiciccsel. Az erről készült fotót Facebook-oldalán „Soli Deo gloria” (Egyedül Istené a dicsőség) címmel osztotta meg a miniszterelnök – Nem egy hívő ismerősöm képmutatásnak tartja a kormányfő olykor hittételeken is átgázoló magatartását (A képet eredetileg Nick Vujicic tette közzé internetes oldalán)