,,Ami Izrael és a palesztinok között folyik, a globális küzdelem része” – mondta az izraeli kormányfő, s ez a gondja az USA-nak.

Miért repked az USA külügyminisztere Washington és Tel-Aviv között, miközben felbukkan Ankarában és a térség más országaiban is? A többségben talán az a benyomás alakulhat ki, hogy

a washingtoni kormányzaton az emberiességi szempontok lettek úrrá; immár maguk is tűrhetetlennek gondolják, hogy Izrael a Hamász palesztin terrorszervezethez képest is kíméletlenebb módon alkalmazza a szemet szemért, fogat fogért ószövetségi elvét.

Intek az álmodozástól! Rozsnyai Ervin filozófus (1926–2012) a magánkiadásban 2003-ban megjelent, Történelmi fasizmusok című kötetének záró fejezetében hivatkozott Johan Galtungra. A svéd békekutató az USA-t „geofasiszta ország”-nak minősítette, amelynek odahaza vannak demokratikus vonásai. Megállapítását arra alapozta, hogy a második világháború óta az amerikai hadsereg, becslések szerint, világméretekben 12–16 millió embert ölt meg. Ez a számítás még nem vehette figyelembe az USA és egyes NATO szövetségeseinek 2003-as iraki, 2011-es líbiai, 2011-es, majd 2018-as szíriai, 2015-ös jemeni pusztításait, s persze az afganisztáni fiaskó mérlegét sem.

Rozsnyai ugyanakkor rámutatott, hogy az Amerikai Egyesült Államok belső viszonyait szintén egyre inkább jellemzi a „fasizálódási folyamat, a fasizmus elemeinek a felhalmozódása”. Példákkal, forrásokkal támasztotta alá, hogy „a végrehajtó hatalom – az elnök és csoportja – törvényhozási és bírói jogköröket von magához, törvényes jóváhagyással a kormányzás mindennapos gyakorlatává teszi az önkényt”. Ennek egyik szembetűnő megnyilvánulása volt, hogy a New York-i ikertorony elleni, 2001. szeptember 11-ei támadást követően az USA képviselőháza megszavazta a Patriot Act-et, azaz a Hazafi Törvényt, ami a kormánynak

felhatalmazást adott telefonbeszélgetések lehallgatására, számítógépek, közkönyvtárak, üzleti vásárlások ellenőrzésére, az úgymond törvényen kívüli felforgatók esetében meg nem határozott feltételek melletti fogva tartásra.

Az Egyesült Államokhoz vagy az azzal ma már szinte szimbiózisban működő Európai Unió intézményeihez kötődő elemzők nem igazán beszélnek az ehhez hasonló jelenségekről. Így arról sem, hogy a demokráciák szentélyeinek tekintett országokban tetten érhető folyamatok nem sokban különböznek mindattól, amit az Orbán-kormányzatnak olyan vehemensen rónak fel Washingtonban és Brüsszelben is. Természetesen, ezzel nem azokat a régebbi állításaimat akarom gyengíteni, amelyeket a NER fasisztoid jellegével kapcsolatban tettem. Csupán azt szeretném jelezni, hogy a (nyugati) világ egészét jellemzik ezek a tendenciák.

Ehhez képest legyen szó az USA által vívott proxy-háborúkról, egyes független államok területén erőszakkal létesített támaszpontjairól, az Európát, de immár a saját viszonyait is fenyegető tömeges migráció elindításában, a szélsőséges iszlamista, sőt keresztény terrorszervezetek létrehozásában játszott szerepéről, Izraelnek a nőket, a gyerekeket, az orvosokat, az ENSZ alkalmazottakat, az újságírókat sem kímélő megtorló hadműveleteiről, az úgynevezett elemzések alig jutnak túl azon, hogy ezekért egy-egy politikust terheli a felelősség. A tömegfogyasztásra szánt magyarázatok szerint,

ha az ifjabb Bush nem akkor kapta volna meg élete első útlevelét, amikor beiktatták az elnöki tisztségbe, ha Angela Merkel nem ölelte volna keblére a migránsokat, ha Vlagyimir Putyin nem lenne a hatalom megszállottja, ha Boris Johnsonnak nem lettek volna őrült allűrjei, ha Liz Truss tudta volna, hogy a balti országokat nem a Fekete-tengeren keresztül lehet megsegíteni, ha Olaf Scholz nem lenne olyan ügyefogyott, ha Annalena Baerbock tudná, hogy egy teljes kör központi szöge 360 fokos, egy év nem 560 napból áll, s hogy 1812-ben Napóleon nem indulhatott Oroszország meghódítására harckocsikkal, ha nem vívna leplezetlen presztízsharcot a nyilvánosság előtt Ursula von der Leyen és Charles Michel, akkor a világban nem lenne ennyi feszültség, háborús konfliktus.

Ehhez képest, a mindent egy lapra feltett izraeli kormányfőnek Benjamin Netanjahunak annyira nincs már veszíteni valója, hogy egy november 7-ei interjúban a világ szemébe vágta: ,,Ami Izrael és a palesztinok között folyik, nem helyi konfliktus, hanem a globális küzdelem része.” Hoppá! És azért hoppá, mert ez a kulcs annak a kérdésnek a megválaszolásához is, amit ennek az írásnak az elején tettem fel. Az USA külügyminiszterét azért küldözgetik ide-oda, mert nyilvánvaló, hogy az izraeli kormányzási válságot kihasználó Irán, Katar, s még ki tudja mely országok támogatását élvező palesztin erők támadása, nem is nagyon közvetve, az USA tőkés érdekeltségei által uralt globális pénzügyi–gazdasági–katonai világhatalmi pozíciót veszélyezteti.

A Hamász palesztin terrorszervezet október 7-ei kegyetlenkedéseit megelőzően Jake Sullivan, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója arról értekezett, hogy a Közel-Keleten minden csendes. Aztán egy héten belül egy ki tudja milyen méretű nemzetközi összecsapássá terebélyesedhető háború robbant ki. Már csak ez hiányzott a világ csendőrének szerepét három évtizeden át brutális beavatkozásokkal gyakorlóknak akkor, amikor az Oroszország, illetve Kína mögé többek között a BRICS és a Sanghaji Együttműködés Szervezete keretében felsorakozó, úgynevezett globális Dél lázadásával sem nagyon tudnak mit kezdeni.

A Gázai övezetben élő palesztinok, illetve a dél-libanoni lakosság elleni kíméletlen izraeli fellépés tartósan fellázíthatja nem csak az iszlám befolyása alatt álló közel-keleti és nyugat-ázsiai térség tömegeit, hanem a nyugati országokban élő arabokat, törököket, csecseneket, egyszóval a muszlim vallás megannyi hívőjét, és számtalan, jóérzésű keresztényt vagy humanista ateistát. Végső soron ezzel tovább gyengülhet a nyugati transznacionális tőkés érdekeltségeknek az energiahordozók termelésére, árára való befolyása, a szállítási útvonalak uralása.

Ez – az Ukrajna területén Oroszország ellen, az egységes orosz állam részekre szedésével az orosz erőforrások fölötti ellenőrzés, a piac megszerzéséért, vagyis a profitráta nyugati országokban csökkenő trendjének ellensúlyozása érdekében folyó háború ma már nyilvánvaló kudarca után – a nyugati imperializmus utóbbi három évtizedes egyeduralmának végképp véget vetne.

Antony Blinken feladata tehát az, hogy próbálja kompromisszumkötésre rávenni az izraeli kormányfőt. Annak kérlelhetetlensége ugyanis felgyorsíthatja az USA paravánja mögötti transznacionális tőkés érdekcsoportok globális befolyásának meggyengülését. Csakhogy Netanjahu, miközben a nyilatkozata szerint pontosan érzékeli, hogy globális küzdelemről van szó, azt is tudja, hogy korábbi bűncselekményei miatt az előbb-utóbb rá váró börtönt esetleg mégis elkerülheti, ha nemzeti hőst kreál magából az izraeli lakosságban keletkezett, érthető indulatokat gyűlöletté alakítva, s a hadsereget puccsszerűen maga mellé állítva.

Az izraeli állam a polgári lakosság elleni kíméletlen fellépését néhányan az internet magyar felületein a kiválasztott népre vonatkozó isteni kinyilatkoztatással igazolják, de belefutottam ennek óvatos, a Tórából való levezetésébe egy televíziós csatornán is. Mintha az illetők nem tudnák, hogy Hitler tézisei óta ez náci beszéd. Különös egybeesés ez a Nyugat által nyitott másik fronton zajló eseményekkel, és a lehetséges következményekkel. Ukrajnában a banderista-fasiszta tüntetéseken rendre az élen hordozzák az „Ukrajna mindenek felett!” feliratot, amivel egyébként hetente találkozom az internet ukrán részeiben. És amiként az izraeli hadseregnek a terroristák módszereitől semmiben nem különböző fellépése a palesztinok ellen világszerte felszította az antiszemitizmust, egy németországi elemző, egy általam hallgatott november 7-ei rádióadásban ugyanezt említette ukrajnai vonatkozásban. Szerinte

Volodimir Zelenszkij elnök bukásának a zsidóellenesség tombolása lesz az egyik következménye Ukrajnában.

Mint mondta: a német kormány szerinte azért szorgalmazza annyira Kijev támogatását, hogy megelőzze, vagy legalábbis elodázza az ukrán elnök körültekintés nélküli eltávolítását. Ugyanis, azzal, hogy a Washington által 2014-ben szervezett kijevi államcsíny óta az ukrán állam vezetői, köztük a zsidó származású államfő és környezete, a banderista-fasiszta eszmékre építettek, a több százezer halottal, sok millió menekülttel, a területvesztéssel, az ország eladósodásával, tönkretételével fémjelzett háborús kudarc beismerésével újrakezdődnek, még kiterjedtebbek lesznek a 2014-es puccs előtti és utáni időszakot jellemző pogromok, idegenverések, sőt élve elégetések. Berlinben attól tartanak, hogy egy ilyen helyzetben az ukrajnai zsidók tömegesen menekülnének Németországba, ahol a hamu alatt szunnyadó antiszemitizmus ettől kapna tápot.

Mindez azonban még mindig csupán a felszín. Ha a fent jelzetteknél mélyebb összefüggésekre vagyunk kíváncsiak, akkor az olyan formátumú elmékhez kell fordulnunk, amilyen Rozsnyai Ervin is volt. Például azt írta az említett művében, hogy az eredetileg az állammonopolista kapitalizmus által létrehozott fasizmus szükségszerűen feltámad az imperializmus jelenlegi, transznacionális szakaszában. A magyarázat: a tudományos-technikai forradalommal együtt járó szerkezetváltásnak rendkívül magasak a költségei. A profitráta minden korábbinál erősebb süllyedő tendenciája miatt a tőkének táguló piacokra van szüksége. Ez csak globális, világpiaci terjeszkedéssel oldható meg. És a tőke – hova máshova? – a harmadik világ felé vette az irányt, hogy a költségeket az ott élőkre hárítsa. A termelést az olcsóbérű országokba telepítették.

A centrum országokban viszont úgy kezelik a dolgozó osztályoknak a nemzeti jövedelemből való részesedésének csökkenéséből eredő feszültségeket, hogy egyre hatékonyabbá teszik az alkalmazottak ellenőrzését. Megakadályozzák szervezkedésüket, szűkítik a közösségi élet, a művelődés feltételeit, a modern médiumok „agyszennyezésével” elérik az egyén elmagányosodását. Hihetetlen cinizmussal úgymond öngondoskodásra kényszerítik a dolgozókat, vagyis miután kizsigerelték és a profittermelésre alkalmatlanná tették, magára hagyják. Ezt írja a magyar filozófus:

Magyarország példája is mutatja, hogy a Rozsnyai által a 2000-es évek legelején leírtak ma már mindennapi problémáink. Akkor is azok lennének, ha a parlamenti ellenzék kormányozna. Tessék csak odafigyelni szakértőik, holdudvaruk korábbi megnyilatkozásaira! Persze, okkal kérdezi az olvasóm – már ha kérdezi –, hogy ha ez ennyire egyszerű, ugyan miért nem ezeket az összefüggéseket mutatják be az ellenzékinek nevezett pártok, miért nem ezeket világítják meg a megannyi televíziós és rádiós vitaműsorban a sok szócséplés helyett? Itt és most, tekintsük a kérdést szónokinak! Tételes válasz helyett inkább zárjuk le a gondolatmenetünket néhány olyan tétellel, amelyek az eddigiekből adódnak vagy adódhatnak.

A mostani izraeli-palesztin háború azért veszélyesebb a nyugati transznacionális tőkés érdekcsoportok szemszögéből, mert a fehér ember mindeddig úgy vélte, s nagyrészt ma is azt gondolja, hogy a történelmi fasizmusok már nem térhetnek vissza a szabadnak, demokratikusnak mondott, magát a humanizmus letéteményesének tekintő világba, az ő világába. Amikor kormányainak, valamiféle fasisztoid megnyilvánulásairól hall – ha hall! –, úgy véli: ezeket azért ki lehet bekkelni. Azzal sem foglalkozott és foglalkozik igazán, ha az állama távoli országokban, a kimondva-kimondatlanul alsóbbrendűnek tekintett színesek ellen hadakozik, az utóbbi időben már csak az erre szerződtetett zsoldosokkal.

Ha valaki arról akarta volna felvilágosítani, hogy a nevében Chilétől Vietnamon, Jugoszlávián, Líbián át Irakig országok sokaságában fasiszta módon jártak el az általa megválasztott döntéshozók, még ha mocorogni kezdett is a lelkiismerete, nem igazán tudott vele mit kezdeni. A hangadó kortársainak egy-egy dala, verse, tiltakozást szolgáló koncertje olykor aktivitásra sarkallta, de ezek is inkább pótcselekvések voltak. A tömegek nem mentek el a végső kenyértörésig. A tömegmédia szűrőjén keresztül eljutva a szélesebb közönséghez, elsősorban

a feszültségek levezetését szolgálták és szolgálják, mert az akciókat nem követték és nem követik magát a kapitalista rendszert megkérdőjelező szervezkedések. Ily módon a fesztiválozás, az aláírásgyűjtés inkább a rezsimet erősítette és erősíti. 

Nyugati civilizációnkban annak végképp nem volt érdemi visszhangja, ha tőlünk többé-kevésbé elszigetelt, harmadik világbeli országokban hadurak estek neki az útjukból eltakarítandóknak. Viszont ez a mostani háború a Közel-Keleten – együtt az ukrajnaival, s az eddig háttérbe szorított, a gyarmatosítással–újgyarmatosítással kizsigerelt térségek lázadásával – minden eddiginél élesebb megvilágításba helyezheti a tőke és a háborúk, a tőke és az állami erőszak, a tőke és a fasizmus közötti szerves kapcsolatot azok előtt is, akik eddig beérték a jó politikusra–rossz politikusra, a gonosz államra–gondoskodó államra épített világmagyarázatokkal.

Ha főleg az izraeli válság nem zárul le hamarosan, minthogy rokoni, ismerősi, vallási és civilizációs okok miatt milliók és milliók számára válik átélhetővé a borzalom számos országban, még az is megtörténhet, hogy tömegessé válik a felismerés: a király meztelen – a kapitalizmus javíthatatlan. A kapitalizmus javíthatatlan, ezért bármikor bárkit beszippanthat egy háború következtében. Ahogy beszippantotta, elpusztította azt a fent említett 12–16 millió embert az elmúlt néhány évtizedben. Ahogy kioltott több százezer életet a hovatovább tíz éve tartó öldöklésben, Ukrajnában. Ahogy egy pillanat alatt halálnak halálával végzett az elmúlt hetekben zsidókkal és palesztinokkal.

Az űzött vadként jövő menő Antony Blinkennek adták a lehetetlen feladatot, hogy az izraeli kormány megfékezésével legalább odázza el ezt a felismerést a nyugati világban. Ám erre igen csekély az esélye. Arra talán ő sem gondolt, hiszen ez nagyrészt kiesett az emlékezetből, amire magam is az 1196-os, a Kibucból lett-e a kolhoz, vagy fordítva? Bekiáltás-cikk írása után gondoltam csak, hogy a II. világháború után kialakult szocialista és kapitalista tábor első nagy mérkőzése az Izrael / Palesztin állam létrehozásáról hozott ENSZ-határozat végrehajtása körül bontakozott ki.

Ezt a csatát Moszkva azért sem nyerhette meg, mert bár a Herzl nevével fémjelzett, a Rothschild bankház által támogatott cionista mozgalom később keletkezett, mint a Belkin által kezdeményezett orosz, a Szovjetunió teljesen ki volt vérezve.

Ezzel szemben az USA hatalmas erőforrások birtokába került a háborús gazdaság felpörgetése, a nők munkába állítása, az Angliának nyújtott kölcsönök fejében és a hadizsákmányként megszerzett tudományos-technológiai dokumentációk révén, miközben emberi és anyagi veszteségei elhanyagolhatók voltak. Ezzel a háborús pusztítás felszámolásával, továbbá a Szovjetunió területén 1952-ig zajlott utóvédharcokkal elfoglalt, az amerikai atomfegyver fenyegetettségének kitett Moszkva kezdetben nem versenyezhetett a Jaltában neki juttatott befolyási övezeten kívül.

Ezért az Egyesült Államok Izrael államot 1948-as alapítása óta olyan bázisként kezelhette — s ez az igazi kiindulópont Blinken számára is  —, amit felhasználhatott a térség energiaforrásai fölötti ellenőrzéshez. Ezzel egy fontos területen kiépítette, s mindmáig megtartotta világuralmának egyik alapját. Az adott körülmények között a földjükről kiszorított, a törzsiség viszonyai között élő palesztinoknak az amerikai banktőke által támogatott behatolás, az akkori világ szinte legjelentékenyebb anyagi és szellemi háttérével szemben kellett volna helytállniuk. Ezzel nem hogy egyedül, de miként az újból és újból kiújuló háborúk mutatták, a gyarmati függésből alig szabadult arab államok segítségével sem voltak képesek megbirkózni.

Most azonban a kocka fordulni látszik. Ebben a helyzetben az ésszerűség azt diktálná, hogy

az erősebb fél, tehát az USA és Izrael, tegyen egy olyan ajánlatot, amivel elkerülhető lenne a vérontás, s végre létrehozható egy életképes palesztin állam.

Olyasféle ajánlatra gondolok, amilyet a putyini vezetés tett a csecseneknek, más kaukázusi népeknek, a különféle konfessziókhoz, kultúrákhoz tartozó népeknek Oroszországban, s amivel biztosította a kompromisszumokra épülő belső kiegyezést, a Pax Russicát, aminek 2008-tól 2014-ig része volt az ukrajnai kérdéssel kapcsolatos, az oroszországi biztonsági igények megteremtését is magában foglaló tárgyalási ajánlat is.

Ezekről azonban a nyugati transznacionális tőkés érdekek miatt Nyugaton csúcsra járatott ruszofóbia és izolálás körülményei miatt szinte semmit nem tud az úgynevezett nyílt társadalmak közössége. Ha igen, akkor erősen torzított formában tálalják a közönségnek. Holott talán lehetne belőle tapasztalatot meríteni. Ám, minden jel szerint, a transznacionális finánctőke által uralt körülmények között a kapitalizmus bármi áron való versenyszellemét lehetetlen meghaladni. Akárhonnan nézzük, ha nem akar az emberiség belepusztulni a profitéhségbe, mégiscsak el kell kezdeni a közösségi érdekek figyelembe vételével újraszervezni a társadalmainkat. Palesztina földjén akár hozzá is lehetne, sőt kellene látni. Ha nem, akkor a most tapasztalt brutális erőszak semmit nem old meg. Ellenkezőleg, az csak az iszlám terrorizmusnak szállít újabb harcosokat…#

CÍMKÉP: Az amerikai külügyminiszter és Netanjahu izraeli kormányfő október 12-ei találkozóján még azt írta a kép alá a német közszolgálati tévé honlapjának szerkesztője: „Blinken rendületlenül támogatja Izraelt a Biden-kormányzaton belül” – Ha az izraeli válság nem zárul le hamarosan, még az is megtörténhet, hogy tömegessé válik a felismerés: a király meztelen – a kapitalizmus javíthatatlan (Fotó: Haim Zach/GPO/dpa/picture alliance)