Ismét fasizálódik a Nyugat, veszélyben a humanista értékrend.

„Összekötözték a szülőt a gyermekével és élve elégették őket” – ér el engem is egy megosztás nyomán a Neokohn által a Jerusalem Postból 2023. október 24-én átvett cikk címe. ,,Ezek barbárok nem emberek.” – olvasom az első hozzászólást, ami aztán kinyitja a gyűlölet zsilipjét. Nem tudom, hányadik már az efféle szöveg, ami elém tolakszik az interneten azzal összefüggésben, hogy a Hamasz palesztin terrorszervezet október 7-én kíméletlenül és válogatás nélkül kínzott meg, gyilkolt le százakat, ejtett civil foglyokat Izrael déli részén. Kegyetlenkedésükre, s arra, hogy a Gázai koncentrációs övezet több mint kétmilliós, palesztinai arab lakosságát élő pajzsként használták, nincs mentség. Ám nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem:

Hogyhogy rejtve maradt az izraeli és az amerikai illetékesek előtt a Hamasz terrorakciójának hosszú időn át zajló előkészítése, miközben informatikai, műholdas és kiterjedt ügynökhálózatokat is használnak a hasonló ügyek felderítésére földön, vízben, levegőben? Miként történhetett, hogy a Gázai övezetnek nevezett börtönszerű terület – egyébként a valamiféle ciszjordániai palesztin államkezdeménynek izraeli területtel elvágott, távolabbi része – magas betonfalaitól, őrtornyaitól mindössze öt kilométerre egy rock-koncertet szervezhettek, s hogy csak a támadás kezdete után hat órával lépett akcióba az izraeli hadsereg?

Minthogy hivatalos válasz nincs, csak feltételes módban fogalmazhatok: mintha egyszerre két érdek húzódna meg az eseménysor mögött. Egyrészt szembetűnő, hogy az Oroszország közvetlen és kissé távolabbi érdekszférájában megszaporodtak a háborús konfliktusok. Az amerikai kormányzat „védelmi” doktrínáinak ismeretében és az azokat tükröző lépésekben nem nehéz felismerni, hogy a Washington mögött álló tőkéscsoportok a nagy kereskedelmi útvonalakat, a jelentős energia- és ásványlelőhelyeket érintő konfliktusokkal, háborúságok kirobbantásával is Moszkvát akarják elszigetelni, gyengíteni.

Amerikai vezetők nem is titkolják, hogy mostanság legfőbb céljuk Oroszország kivéreztetése a gazdasági szankciókkal, illetve a fokozott fegyverkezésre kényszerítéssel annak érdekében, hogy ezt követően a transznacionális nyugati tőkés szféra Kína ellen fordulhasson a globális hatalomért folyó versenyben. Ami azután újabb háborús tűzfészkeket jelenthet a jövőben.

Ebben a sorozatban az első a 2014-es kijevi puccsal az Egyesült Államok által megalapozott, Ukrajna területén zajló proxy-háború. Miután az ukrán fél, Washington nyilvánvaló nyomására, a Németország és Franciaország által kidolgozott és minden érintett által aláírt, három megállapodást is felmondott, s a NATO egy orosz tárgyalási ajánlatot is visszautasított, Moszkva indoklása ugyanaz volt, amikor a 2022. február 24-én megindította a támadást Ukrajna ellen, mint korábban és most is Izraelé: „saját biztonságunk érdekében megelőző csapást kellett mérnünk!”

A következő puskaporos helyzet most alakulhat ki a Közel-Keleten, ahol az USA kardcsörgetését csak fokozza, hogy Moszkva egyre szorosabb kapcsolatot épít ki Teheránnal, Szaúd-Arábiával és a térség más államaival. Az is jól érzékelhető, hogy

Oroszország északnyugati határai mentén is zajlik a kísérlet a helyzet eszkalálására a balti kisállamok, Finnország, Svédország, Norvégia, délen pedig Grúzia, Örményország, Kazahsztán felhasználásával.

A másik érdek Izraelé. A palesztinai események mögött – a titkosszolgálatok, a hadsereg érthetetlen bénultsága mellett – Izrael további terjeszkedési szándékát is feltételezhetjük. Mert vajon nem arról van-e szó, hogy Jeruzsálem/Tel-Aviv elérkezettnek látta az időt a Gázai övezet tengerparti sávjának arabmentesítésére, s betelepítésére? A felszólítás: egy-két napon belül hagyja el ezt a térséget úgy egymilliónyi ember, miközben sehol nincs humanitárius folyosó, bennem ezt az érzést keltette. Nemkülönben a víztől, áramtól, élelmiszertől, gyógyszertől megfosztott koncentrációs övezet módszeres, a lakóépületeket, a kórházakat, iskolákat is érő bombázása, s a területre behatoló erőgépekkel a még épen maradt házak ledózerolása. Merthogy, alattuk a terroristák alagútjai húzód(hat)nak...

A korábban Izrael, idővel pedig a Katar és Törökország által egyaránt támogatott, szavakban kizárólag a Hamasz elleni műveletnek – jóllehet, egy ilyen ügyben háborog az ember lelke, ha méricskélni kell – immár nagyságrendekkel több arab civil áldozata van, mint ahány izraeli élete a terroristák lelkén szárad. Ráadásul, az izraeli állam, mint történetében már annyiszor, újból felhatalmazva érezte magát arra, hogy Libanon és Szíria ellen, úgymond megelőző (!) légicsapásokat hajtson végre. Persze, ezzel csupán patrónusának, az USA-ának a nemzetközi jogi normákat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatát követi. Például, néhány éve az USA a bombázásait követően önkényesen hozott létre katonai bázist Szíriában. Tette ezt egy ENSZ tagállammal, amelynek egy részét, a Golán fennsíkot, ahonnan jól belőhető a szíriai főváros, Damaszkusz, Izrael 1967 óta tartja megszállva, 1981-ben pedig egyszerűen annektálta. 

A Gázai övezeti tengerparti sáv (újbóli), immár véglegesnek látszó izraeli megszállásának és bekebelezésének lehetősége nem véletlenül jutott eszembe. Újraolvasva Kardos G. György mély humanizmussal áthatott trilógiáját – Avraham Bogatir hét napja, Hová tűntek a katonák?, A történet vége – erős a párhuzam a mai események, illetve az Izrael állam megalapítása utáni időszaknak az arab parasztoknak, a fellahoknak bárhova, de részben a Gázai övezetbe szorítása között. Kardos G. minderről a résztvevő hitelességével számolt be szociográfiai pontossággal megírt regényeiben, minthogy 1944-ben került Palesztina földjére. Előbb angol zsoldban katonaként és csendőrként szolgált, majd 1947-től, vagyis az állam megalakulása előtti időszaktól két és fél éven át az izraeli hadseregben.* Többek között azt írja Izraelnek a déli területek irányában zajlott térfoglalásáról:

Mintha az izraeli miniszterelnök és a védelmi miniszter mostani szónoklatait hallanám. Ezen túlmenően azonban jócskán vannak eltérések a mai és a hetvenöt évvel ezelőtti terjeszkedés között. A korábban oszmán fennhatóság alatt álló Palesztinát Nagy-Britannia az első világháborút lezáró békeszerződések eredményeként 1920-tól kormányozta. A zsidóknak a csaknem kétezer évvel azelőtti elűzését követő visszatelepülését célként kitűző cionista mozgalom szervezésében az alijázó zsidóság több hullámban érkezett a szinte teljesen arabok lakta, bár csak tízszázaléknyi arányban benépesített Palesztinába. Akkor éleződött ki a helyzet, amikor a finanszírozásba az amerikai Rothschild bankház is bekapcsolódott. Mind több föld került a zsidó telepesek birtokába, akiknek foglalásai érdekében, a gyarmatosító brit kormánynak a bevándorlási és földvásárlási lehetőségeket korlátozó intézkedései ellen a radikális zsidó fegyveres csoportok terrorakcióikat indítottak. 1946 közepétől szinte folyamatossá váltak az utcai zavargások és a fegyveres támadások.

1947-ben az ENSZ úgy döntött, hogy létre kell hozni egy zsidó és egy arab államot, amit a palesztinai zsidókat képviselő Zsidó Ügynökség fenntartásokkal elfogadott, az Arab Liga államai és a palesztinai arabokat képviselő Arab Magasabb Bizottság viszont elutasított, minthogy azt a palesztinok elleni erőszakként fogta fel. Mindenesetre, az utolsó brit katona távozásával egy időben, 1948. május 14-én a Zsidó Ügynökség nevében D. Ben Gurion hivatalosan bejelentette, hogy Palesztina zsidó ellenőrzés alatt álló területein létrejött Izrael Állam. Egyúttal hatályon kívül helyezték az 1939-es fehér könyv bevándorlási és földvásárlási korlátozásait. Másnap Libanon, Szíria, Egyiptom, a transzjordániai hadsereg és az annak keretén belül harcoló iraki kontingens támadásával kezdetét vette az első arab–izraeli háború.

De miért volt annyira kiszolgáltatott a terület arab lakossága már Izrael állam megalakulása előtt?

Kardos G. említett regényei az irodalom eszközeivel mutatják be, hogy egy törzsies arab társadalmat ért az amerikai banktőke által támogatott behatolás. Amikor a Rothschild bankház izraeli ügynökei és kirendeltségei Izrael felépítéséhez fogtak, az akkori világ szinte legjelentékenyebb anyagi és szellemi háttérével rendelkeztek. Minden ágazatban a legkorszerűbb módszereket, technológiákat, műszaki eszközöket honosították meg. A tőkeerővel, a modern tudással, szervezési képességekkel, a kapitalista versenyszellemmel kellett volna versenyre kelniük a törzsi körülmények között élő arab őslakosoknak. A regényekből kiderül, hogy világképükbe egyszerűen nem fért bele a rájuk zúdult, a civilizációjuktól gyökeresen eltérő felfogás. Kicsiben az ismétlődött meg Palesztinában, mint ami általában a gyarmatosítás során, ezen belül 1776-tól Észak-Amerikában, ahol

a törzsi viszonyokhoz szocializálódott indiánok ugyanígy nem tudtak ellenállni a fehér telepeseknek, mert az eltérő civilizációs beidegződések miatt eleve nem voltak képesek felmérni az őket fenyegető hatások következményeit, az eszköztelenségükről nem is beszélve.

Lényegében ki is irtották nagy részüket, s ennek érdekében nem csak átveréssel, katonai ls egyházi erőszakkal éltek, de a skalpolással megszerezhető vérdíjjal is ösztönöztek minden fehéret. Csakhogy a XX. században, a 6 millió európai zsidót elpusztító holokauszt után mégsem lehetett a palesztinok teljes kiirtását felvállalni. Bár volt rá igény egyes telepesi körökben, ennél alattomosabb eszközökkel éltek. Ám ez sem akadályozhatta meg, hogy az Izrael körüli arab országok az újabb és újabb terület-visszaszerző háborúkat indítsanak. Mindmáig azonban Izrael képes volt ellenállni ezeknek, amiben az USA-nak meghatározó szerepe volt. Az Egyesült Államok ugyanis Izrael államot olyan bázisként kezelte, amit felhasználhatott a térség energiaforrásai fölötti ellenőrzéshez, ezzel is erősítve világuralmának alapjait.

S persze mindezt Isten akaratával is összekötve, amivel a fehér ember mindig is indokolta gyarmatosításait az Újkor hajnala óta Ázsiában, Indiában, Afrikában, a déli és az északi amerikai földrészen. S persze, Isten akaratára hivatkozik a fehér terjeszkedésnek épp napjainkban egyre hatékonyan ellenálló arab világ is. Annak az oldalnak a szélsőségesei szintén szent háborút hirdetnek és vívnak a szerintük istentelen keresztények és zsidók ellen. Ráadásul a tőkeérdeknek megfelelő olcsóbb munkaerőt biztosító, tömeges muszlim családbetelepítések miatt a kereszténynek nevezett országokban is. Ebben a harcban minden fél, így

a nyugati államok is, Amerikától Izraelig szintén élnek az (állami) terror eszközeivel – gyakran épp a terrorizmus elleni harcra hivatkozva. Vagyis szinte észrevétlenül fasizálódnak.

E megállapítás miatt bizonyára felhördül néhány álmodozó értelmiségi, aki nem veszi komolyan, amivel nem egyszer, nem egy ország történelmének tanulmányozása alapján valójában tisztában van: ha a tőkés rendszer már minden másból kifogyott, a fasizmus eszközrendszeréhez folyamodik, amikor le akarja küzdeni a soron következő válságot. A mai helyzet azért veszélyesebb minden eddiginél, mert most nem a szokásos pénzügyi, termelési, értékesítési válság sújtja a (kapitalista) világot, hanem magának a globalizált imperializmusnak a szerkezete recseg-ropog.

Ismét veszélyben a humanista értékrend. A demokrácia, a szabadság, a szólásszabadság, a jogszerűség megcsúfolásáról már nem is beszélve. Ezek mindig is csupán paravánként szolgáltak a mindent maga alá gyűrő tőkeérdek érvényesítéséhez. Mostanság pedig, amikor a technikai eszközök révén megsokszorozott hatással bármit és annak ellenkezőjét is legyártathatják a kormányok és a nekik alárendelt szervezetek, minden eddiginél hatékonyabban befolyásolható a tömeghangulat.

A Hamasz-vérengzéshez kapcsolódva szintén tapasztaljuk, hogy a propaganda pro és kontra csúcsra jár. Védekezni ellene például azzal lehet, ha az ember nem ugrik azonnal az uszításra, s nem enged a gyűlölet felhorgadó érzésének. Mert, ahogy a történtekről írt első cikkem címében fogalmaztam: Áldozat itt az arab és a zsidó is. Akár az antiszemitizmus, akár az iszlamofóbia és/vagy az arabellenesség foglyává válik valaki, mindenekelőtt önmagát mérgezi, majd a környezetét. A védekezéshez némi segítség lehet, ha Kardos G.-t kezd olvasni, s az olvasottak fölött elgondolkodik...#

CÍMKÉP: 1. Palesztinai arab fellah szánt a szinte terméketlen, köves földdarabon az ottomán és a brit uralom időszakában (Kép forrása: alamy.com) 2. Szántás körmös traktorral a kollektív termelésre és elosztásra építő egyik a zsidó kibucban (Foto: Zoltan Kluger/Government Press Office) – A Rothschild bankház által biztosított tőkével, modern tudással, szervezési képességekkel, kapitalista szellemmel kellett volna versenyre kelniük a törzsi körülmények között élő arab őslakosoknak