Kardcsörgetve köszönt be Tusk

Az ukrán és orosz konfliktus úgymond megoldásában a NATO-val való fenyegetést sem tartja kizártnak az Európai Tanács új elnöke, aki még el sem foglalta székét, máris figyelmeztette a vonakodókat. De ahogy én látom: a háború még soha nem hozott igazi békét.

Donald Tusk lengyel kormányfő az Európai Tanács új elnökévé választását követően azt mondta: arra fog törekedni, hogy konszenzust teremtsen az EU-ban az orosz–ukrán konfliktus kezelésében. (Népszabadság, 2014. 09.01.) Vasárnap még kérdés volt, hogy Tusk kiválasztói milyen alapokra kívánják helyezni ezt a konszenzust. Sajnos, ma már erről is többet tudunk!

A hétfőn hajnalban a második világháború kitörésének 75. évfordulóján rendezett gdanski emlékünnepségen, az Ukrajna keleti részén március óta folyó polgárháborúra utalva, többek között azt mondta az új hivatalát még át sem vett lengyel politikus: „A »soha többé háborút« jelszó nem lehet a gyengék felhívása, az önámítás, az illúziók kifejeződése” (...) „Mert a »soha többé háborút« jelszónak ma egészen más töltete van, ha arra gondolunk, ami Ukrajna keleti részén zajlik. Ezért innen, a Westerplattéról intézünk felhívást az összes európai fővároshoz és az észak-atlanti szövetség csúcstalálkozójához azért, hogy a mi európai és transzatlanti szolidaritásunk gyakorlati dimenziót kapjon.”

Nem vitás, Tusk kardcsörgető beszédet mondott. Naná, hogy a béke nevében!

Jóllehet november 30-ig hivatalosan még Herman Van Rompuy tölti be az európai országok vezetőit tömörítő fórum elnöki tisztét, a NATO e heti csúcsértekezlete előtt a lengyel miniszterelnök már új pozíciójára tekintettel tartotta fontosnak figyelmeztetni a vonakodókat, hogy tetszik, nem tetszik, be kell állniuk a sorba. Ha jót akarnak maguknak, részt kell venniük annak a nyilvánvalóan amerikai indíttatású, évekkel ezelőtt kidolgozott tervnek a végrehajtásában, amelynek célja, hogy véget vessenek az Európai Unió és Oroszország közeledésének, amely csaknem lehetetlenné tenné az USA számára, hogy uralma alá hajtsa az eurázsiai piacot, vagy legalábbis annak az EU és Oroszország által lefedett részét. Ha úgy tetszik, az USA azt üzente meg Tusk-kal az európaiaknak: elvárja tőlük, hogy akár saját érdekeik rovására is asszisztáljanak az amerikai érdekek érvényesítéséhez.

A Monroe-elv születése óta, és annak Theodore Roosevelt által továbbfejlesztett koncepciója jegyében az ilyen gazdasági behatolásokat immár kétszáz éve katonai erővel is biztosítja az Egyesült Államok mindenkori kormánya. Ha innen tekintünk az úgymond „az EU-ban német, a globálisan USA-barát” Donald Tusk kiválasztására, érdemes felidézni az 1980-as éveket, amikor a hétpecsétes lakat alatt őrzött stratégia szerint az USA vezetőinek maroknyi csoportja azt a célt tűzte ki, hogy fel kell bomlasztani a Szovjetunió által vezetett szocialista világrendszert. Akkor mindenekelőtt Lengyelország töltötte be a trójai faló szerepét, s ennek figyelembe vételével születtek meg a pénzügyi és személyi döntések a lengyel katolikus egyházról, a Szolidaritás mozgalom támogatásáról.

A történések fényében akkor – és azt követően még sokáig – a világnak a nyugati szabadságvágytól, a demokrácia és az úgymond szabadversenyes kapitalizmus eszményétől fűtött része csillogó szemmel tekintett a lengyelekre. Hogy aztán sokak számára - a lengyelektől függetlenül - mi lett az eszményekből, azt itt most ne taglaljuk! Lapozzunk és szögezzük le, hogy most, amikor már nem egy eltérő ideológiájú világrendszer, hanem csupán egy olyan kapitalista állam térdre kényszerítése a cél, amely a Szvák Gyula által interpretált gondolat szerint: a sajátos orosz civilizációba integrálja az európai fejlődés vívmányait, trójai falónak megteszi Ukrajna is. Ám biztos, ami biztos, mögé tesznek egy lengyelt is, akinek zsigereiben sok évszázados indulatok munkálhatnak őseinek az oroszokkal folytatott háborúk és kölcsönös (!) megszállások miatt.

Nem vagyok mindettől elragadtatva. Túlságosan sokszor hallottam már életem során politikusok beszédeit, akik a békét háború árán akarták kivívni. Viszont ahogy elnézem, egyetlen háború sem szüntette meg a vérontást abban a fél évszázadban, amelyről többé-kevésbé tudatos emlékeim vannak. Hozott viszont gyakran a világ más részeibe exportált összecsapást, amelyek következménye százezrek és milliók rettegése, földön futóvá válása lett. És halála azoknak, akikkel a világuralmat gyakorló országoktól távol vívatták meg a politikai és pénzügyi hatalmasságok az emberiség civilizáltnak mondott részének katonai összecsapásait.

Ma már nem hiszek senkinek, aki azt állítja, hogy az ő támadó háborúja igazságos háború. Annak hiszek, aki a tárgyalásokra, a partnerségre, az egymás kultúrájának tiszteletére teszi a tétet, s fegyvert csak akkor fog, ha őt magát támadják. Például úgy, ahogyan a délkelet-ukrajnai oroszokat érte és éri támadás saját kijevi kormányuk, saját hadseregük részéről immár március óta. Mert bizony ez volt előbb! Az oroszországi akciók csak ezeket a háborús bűnökkel felérő tetteket követték.

Oroszország egyrészt lépéskényszerbe került, mert az USA vezetői megszegték azt a jegyzőkönyvek által is dokumentált, Gorbacsovnak tett ígéretüket, amely szerint a NATO nem foglalja el a Kelet-Európából kivonuló szovjet csapatok helyét. Mi több, mára az amerikai támaszpontokat csupán országkaréjnyi védőövezet választja el az orosz határoktól, s helyenként az sem. Egyre nagyobb az esély arra, hogy a jövőben, éppen Ukrajna révén, szinte Moszkva alá telepítsék az amerikai fegyvereket. Mindenesetre a régi-új ukrán vezetők már 2012-ben összeállították és átadták azoknak a katonai bázisoknak a listáját, amelyek alkalmasak lehetnek NATO-támaszpontok létrehozására az Oroszország szélén, vagyis az окраина; az у края-n lévő területen. (A szóban lévő у-t újabban az ukrán nacionalisták az unikális, különleges nép jelzéseként magyarázzák, s meg is fordítják: «Країна У».)

Másrészt Oroszország, kihasználva az ukrán kormány tehetetlenkedését, egyetlen puskalövés nélkül, népszavazással érte el, hogy érvényt szerezzen a Krímre vonatkozó, történelmileg is indokolható igényeinek.

Harmadrészt az orosz vezetés aligha tehette volna meg, hogy ne keljen a történelem szeszélyéből határon kívül rekedt, maguknak csupán autonómiát és szabad anyanyelvhasználatot igénylő nemzettársak védelmére, amikor a Délkelet-Ukrajnában élő, február óta kifejezetten másodrendű állampolgárként kezelt nyolcmilliónyi orosz ellen nehézfegyvereket, bombázó repülőket, szélsőségesen nacionalista ukrán szabadcsapatokból szervezett alakulatokat vetett be a hatalom, és az ottani települések szétlövetéséhez, az emberek kiéheztetéséhez, szomjan halasztásához folyamodott.

Az orosz állami tévé Vasárnap Este Vlagyimir Szolovjovval című műsorában hangzott el: "Az a mód, ahogyan Kijev bombázza, nehéztüzérséggel löveti a kelet-ukrajnai városokat, nyilvánvalóvá teszi, hogy eleve lemondtak ezekről a területekről, hiszen másként nem törölnének el a föld színéről egész falvakat, lakótelepi házakat, rombolnának le kórházakat, iskolákat, óvodákat, művelődési házakat, múzeumokat, s pusztítanának el immár ezrével civileket, köztük gyerekeket. Az ember saját országában nem követ el ilyen köztörvényes bűncselekményeket." Ebben a helyzetben egyre inkább az a realitás, hogy Vlagyimir Putyin tényleg nem tekinthet el attól - ami nyilvánvalóan anélkül sem lenne ellenére, ha az USA és az ukrán oligarchák nem hozták volna őt lépéskényszerbe -, hogy visszaszerezze Szent Oroszország tulajdonképpeni alapításának, az első oroszok megkeresztelésének városát, Kijevet. Galíciáért, Kárpátaljáért, Moldováért pedig verekedjenek ismét azok a kisebb országok, amelyek már annyiszor verekedtek ezekért a területekért!

A sokak által ma bábfigurának tartott, és az Angela Merkel által hirtelenjében baleknek előre tolt Tusk nem adhatja vissza azoknak az ezreknek az életét, akik a CIA által tervezett és támogatott, puccsal hatalomra került ukrán vezetők által indított polgárháborúban vesztették életüket. A rokkantak kezét-lábát sem pótolhatja. Nem teremthet nyugalmat a megerőszakoltak, a szabadcsapatok és nácgárdisták által kiraboltak, az ágyúdörgések, a bombázó repülőgépek hangjára felriadó gyerekek lelkében. De ha valamilyen csoda folytán képes lesz felülemelkedni megbízói alantas szándékain, ha az ukrán és az egyre kiterjedtebb orosz konfliktus kezelésében konszenzusteremtő készsége a háború beszüntetésére irányul majd, tudni fogjuk, hogy végre ismét van lengyel, aki II. János Pál nyomdokaiba lépve képes lett államférfiként viselkedni Európában. Mert előtte a lehetőség, hogy rácáfoljon a vele kapcsolatos, előzetes ellenérzésekre! Ha pedig nem teszi, akkor annyi nekünk! A russzofóbiások által gyűlölt Putyint viszont majdan szentté fogja avatni a pravoszláv egyház.

A Bekiáltás blogban 2014-ben Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban megjelent bejegyzések listája: