Nem ítélkezni, megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

A Kölcseytől, Petőfitől, Adytól és a más magyar jelesektől származó, a nép nagyságát hirdető idézetek között a címben szereplő jelmondat szintén megtalálható volt az 1960-as évekbeli, általános iskolai osztálytermünk falán. Körülbelül húsz centiméter széles üveglapokra piros festékkel, zsinórírással rótták fel ezt is, mint a többit. Csak a rendszerváltást megelőzően és azt követően derült ki, hogy

leginkább azok nem vették komolyan a közösséget előtérbe helyező társadalommal kapcsolatos üzeneteket, akik addig a nép nevében, illetve a lenini eszmék jegyében győzködtek bennünket.

Mindez azért jutott eszembe, mert az Oroszországban külföldi ügynökként kezelt Levada közvélemény-kutató cég április 16-án közzétett, reprezentatív felmérése szerint az ottani, 18 évnél idősebb lakosság soraiban növekszik azok aránya, akik úgy vélik: Vlagyimir Iljics Lenin, a szovjet állam megalapítója pozitív szerepet játszott az ország történelmében.

2006-ban a lakosság 40 százaléka értékelte pozitívan a bolsevik vezető ténykedését, illetve összesen 36 százaléka részben vagy egészen negatívan. Ehhez képest 2024 márciusára 67 százalékra nőtt a Lenin munkásságát kifejezetten kedvezően megítélők, illetve a róla inkább elismerően nyilatkozók aránya. Mindössze 16 százalék viszonyult hozzá többé vagy kevésbé elutasítóan.

Nőtt azoknak az aránya is, akik a mauzóleumban hagynák Lenin bebalzsamozott holttestét.

Ezt az álláspontot jelenleg a lakosság 45 százaléka támogatja a 2012-es 25 százalékkal szemben. A mostani felmérés szerint az emberek 21 százaléka – a szovjet állam sok politikusához, hőséhez hasonlóan – a Kreml falában helyezné el Lenin hamvait, s csak 18 százalék ért egyet azzal, hogy a szentpétervári temetőben helyezzék örök nyugalomra maradványait.

A szovjet állam első vezetőjének történelmi szerepét az 55 évnél idősebb korosztály értékeli a legmagasabbra (74%), de a 18-54 év közötti három korcsoportbeliek sem igazán maradnak le mögöttük: a Leninről inkább kedvezően vagy kifejezetten kedvezően nyilatkozók három korcsoportjában 62–63–68 százalékos az arány. A legkritikusabbak a legmagasabb iskolai végzettségűek, s a leginkább elfogadók a legalacsonyabb képzettséggel rendelkezők. A vélemények e tekintetben sem mutatnak jelentős különbséget, miként arról a fent megadott link segítségével az adatokat oroszul, illetve angolul közlő Levada honlapjáról bárki meggyőződhet.

Az indított a témával való foglalkozásra, hogy a moszkvater.com portál Facebook-oldalán az egyik hozzászóló azt írta, hogy

szerinte Lenin az egyik legkártékonyabb ember volt a történelemben.

Értem én, hogy a bon mot szerint az üléspont határozza meg az álláspontot. Azt is tudom, hogy családi tragédiák szintén alakíthatják a véleményt. A haszonlesők egyoldalúságokra, sőt hamisításokra épülő emlékezetpolitikai propagandája megint csak belejátszhat az effajta megjegyzésekbe. Ehhez képest távolságtartásra intek. Az örmény arisztokrata ősöktől, a középkorban a karabahi provinciát igazgató hercegi családból származó kiváló filmrendező, Karen Sahnazarov, a Moszfilm stúdió jelenlegi vezérigazgatójának nézetét vallom magaménak.

Az orosz állami tévé április 23-ai, éjszakai vitaműsorában mellékesen említette valaki a Leninnel kapcsolatos felmérést, s fűzött hozzá elmarasztaló megjegyzést. Az általában igen higgadt Sahnazarov azzal tette helyre az illetőt, hogy

Lenin a történelem egyik leghatékonyabb politikusa volt.

Gyakorlatilag mindent megvalósított, amire vállalkozott. Pártja megszerezte a hatalmat 1917 végén, 1935-re villamosította egész Oroszországot, ami az iparfejlesztés alapja lett. Az ő imperializmus-kritikája adott szellemi lökést a gyarmatok függetlenné válásához, Kína felemelkedéséhez – sorolta.

Természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy ma már nagyrészt azok sem olvasnak, akik cikkeket írnak. A kommentelők pedig általában csak egymást, esetleg az internetes újságok hatásvadász címeit, amelyekről igen gyakran kiderül, hogy messze nem fedik az írások tényleges tartalmát. Mégis, hadd ajánljam a Lenin szerepéről nem a hely és a történelmi idő összefüggésében véleményt formálóknak például Krausz Tamás: Lenin című társadalomelméleti rekonstrukcóját (Napvilág, Budapest, 2008), vagy Roger Keenan és Thomas Kenny: Socialism Betrayed, (Elárult szocializmus, iUniverse, Inc, New York Bloomington, 2004.) kötetét.

Utóbbiból nekem a 2010-es kiadás van meg, de régebben még az interneten is láttam. Ám, ha ezt túlságosan terhesnek érezné az olvasó, hadd egészítsem ki néhány mondattal Sahnazarov utalásszerű érvelését. Leninnek meghatározó szerepe volt abban, hogy a bolsevikok pártja

Amikor a kettős mércével mérő – Böröcz József kifejezésével – euro-fehér (kultur)rasszista elátkozza Lenint és a bolsevikokat, sem a fentieket nem veszi figyelembe, sem azt, hogy mennyi szenvedést hozott a világra a keresztény hittérítéssel leplezett nyugati gyarmatosítás. A gyarmatosítottak egymás elleni kijátszása az amerikai kontinensen, Afrikában, Indiában és a Távol-Kelet egészén, ahol a gyarmatosítók végletekig megalázott beszélő szerszámként – például Amerikában gyakran a tulajdonos vagyonát gyarapítandó, továbbtenyésztendő rabszolgaként, életük és haláluk uraként – kezelték a színes bőrűeket. Mindennek élén Európában mindmáig áhítattal tisztelt uralkodók, többek között az amerikai állam alapító atyái, kalózokból lett állami rablók, utóbb szobrokat kapott rabszolga-kereskedők álltak.

Az ő nyomdokaikon jártak a XX. század elején azok a tőkés körök, amelyek az első nagy imperialista összecsapás, az I. világháború, után fegyveres intervencióra szövetkeztek a lenini Szovjet-Oroszország ellen, hogy megszerezzék annak piacát és erőforrásait. Ennek ismeretében azonban fel kell tenni a kérdést: ha nem érte volna ez a támadás az országot, ott akkor is ugyanolyan, úgymond zsarnoki viszonyok alakultak volna ki a későbbiekben? Ha a Ford, a BP, a Hearst amerikai sajtóbirodalom, a ma is ismert német és svéd cégek nem juttatják hatalomra a szovjet-zsidó-bolsevizmus eltiprását kilátásba helyező Hitlert, ha Anglia vezetésével nem adnak neki felhatalmazást a müncheni szerződéssel szentesített keleti terjeszkedésre,

akkor is olyan eszeveszettül kegyetlen módszereket kellett volna alkalmazni a Szovjetunióban a háborúra való felkészülés érdekében?

Vajon akkor is olyan mérhetetlen nagyságú lett volna a Szovjetunió háborús emberáldozata, és anyagi pusztulása, ha – nyilvánvaló célzatossággal – nem halogatja a partraszállást egészen 1944 nyaráig az USA, aminek a társadalmi-gazdasági fejlődésre ható hátrányai drámaian kihatottak szinte a Szovjetunió széteséséig? Egyébként pedig az 1917. november 7-én lezajlott forradalmat követően mindössze hat évig, 1924. január 21-ig élt Lenin. Ebből az időszakból összesen öt éven át volt cselekvő részese a történéseknek.

Csak nem azt akarja mondani valaki, hogy ami ezt követően történt a szovjet világrendszer 1989–1991-es összeomlásáig – benne a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombával, a koreai, a vietnámi háborúval, az USA által támogatott közép- és dél-amerikai fasiszta rendszerekkel, a gorbacsovi árulással, az amerikaiak által támogatott jelcini puccsal, ezt követően Oroszország újabb kirablásával, a tömegek 1991-2000 közötti szélsőséges nyomorával, az úgynevezett népi demokráciák nomenklatúrájának a Nyugat által busásan honorált átállásával, Közép- és Kelet-Európa önálló gazdaságainak megsemmisítésével, az ennek következtében bekövetkezett hatalmas munkanélküliséggel, a 90-es évektől a Washington által vezetett NATO Jugoszlávia, Afganisztán, Líbia, Irak, Szíria stb. elleni bombázásaival – azért is Lenin a felelős?

Netán az ő lelkén szárad a XXI. századi nyugati, a gigatőkés körökkel összefonódott politikusoknak az a sorozatos döntése is, amelyekkel a demokrácia, a szabadság terjesztésének maszlaga alatt folytatják a világ pénz- és áruforgalmának fegyveres erőkkel megtámogatott ellenőrzését, államcsínyekkel, helyi és regionális háborúk kirobbantásával történő újgyarmatosítását? Miként azt 1991 óta előkészítve teszi Washington vezérletével az egyesült nyugati tőke azt az Ukrajnát felhasználva Oroszország kivéreztetésére, amely első tényleges államiságát köszönhette Leninnek, majd Sztálinnak és Hruscsovnak, akik mindegyike

Oroszországból is hatalmas területeket rajzolt az addigi határvidékhez, és sokmilliós lakosságot rendelt hozzá egy tollvonással, hogy államalakulat-félét hozzon létre belőle.

Ami pedig a magyarországi handabandázókat illeti, amikor nemzedékem iskoláiban az osztálytermek falán a nép – nem csak az urakat magában foglaló nemzet – elsőbbségét hirdető, a klasszikusoktól származó idézetek között a „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog” jelmondat is ott volt, az azt fejezte ki, amit ma oly sokan és oly gyakran hiányolnak: a szociális érzékenységgel jellemezhető társadalom megteremtésének szándékát. 

A mai kiszolgáltatottak, tudtukon kívül is Marx és Lenin eszméi jegyében keseregnek. Ők ugyanis felismerték, hogy a szociális igazságosságot semmilyen kapitalista társadalom nem képviselheti, mert ez ellentmond a tőke természetének. Az ugyanis csak úgy képes gyarapodni, ha a neki kiszolgáltatottaktól vesz el. Ha teheti, az országhatárokon kívülre indított legkegyetlenebb gyarmatosítással, amit a finánctőkésített kapitalizmusban a tömeg számára átláthatatlan nemzetközi pénzügyi machinációkkal kombinál. S persze, ha szükség van rá, s a legtöbb esetben szükség van rá, az országhatárokon belüli többség kizsákmányolásával is.

A társadalmi-gazdasági rendszerváltásokkal az ilyen rezsimeknek engedtek teret az itt élők, mert elhomályosította emlékezetü(n)ket, hogy milyen társadalmi-gazdasági mélységből kellett felkapaszkodni. Hogy a kirekesztettség, a társadalmi osztályba zárás micsoda korlátai állták a többség útját a létezett szocializmus előtti időkben. A magyarországi lakosság döntő része, akármi is történt vele a második világháború után, szerintem, a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy

a létező szocializmusban a társadalmi felemelkedés nyílt meg előtte az ingyenes oktatással, a biztos munkahellyel, a nyugdíj-jogosultsággal.

Ez a többség számára elérhetetlen volt a Horthy-rendszer feudálkapitalizmusában. Széles körű újságírói tapasztalataim szerint a legtöbben előbb-utóbb belátták azt is, hogy bármennyire fájt a többek között az 1945-ben kiosztott földek téeszesítése, a nótában megénekelt két-, de még a tízholdas apróbirtokok sem biztosították volna nemhogy az ország élelmiszer-szükségletének megtermelését, de a hamarosan létrejött, iparosított társadalomban a család fenntartását sem. Amiként ez Nyugaton sem volt lehetséges, ahol ez a folyamat – a vidékről a városba, a mezőgazdaságból az iparba áramlás ottani, a mienkénél brutálisabb folyamata – már korábban végbement. Ahogy egyik riportalanyom mondta a nyolcvanas évek elején: „Keserves volt, nagyon keserves, de mégis ez volt az útja, most már látjuk, hogy a téeszesítés volt az útja”.

Az én generációm felelőssége, de az előttünk járóké talán még inkább, hogy nem beszéltünk, nem beszéltek erről a gyerekeknek, az unokáknak. Ha igen, akkor meg volt szépítve az a múlt, ami a döngölt padlójú, petróleumlámpával világított, folyóvíz nélküli, nádfedeles házakhoz, a tanulás helyetti gyerekmunkához, a mezítlábas, foltozott ruhás léthez kötődött. Ezért az önbecsapásért fizetünk immár három évtizede a lecsúszásunkkal, a történelmünkben immár a harmadik vagy negyedik kivándorlási hullámmal, az ország sodródásával.

Amiként Oroszország és a szovjet utódállamok legtöbb népe is egyfolytában fizet nálunknál is nagyobb szenvedések árán, amikor hagyta, hogy a pártelit és rokonsága oligarchává válva a nyugati tőkésekkel együtt rabolja ki az országát. Ám, hogy ez önmagában is bizonyítaná Lenin és a szociális társadalommal kapcsolatos eszmék kudarcát – miként ezt nálunk és Oroszországban is gyakran felvetik? Hát nem! E tekintetben is az említett Sahnazarovval értek egyet, aki azzal szembesítette a tévéstúdióban lévő vitapartnereit, s persze a nézőket: a mi kudarcunk ez, az utódoké. Akik nem olvastuk a marxista klasszikusokat, ha olvastuk nem értettük meg, ha megértettük nem vettük komolyan őket. És most kínlódunk a tőkés érdekekért folyó háború(k) súlya alatt...#

Kabai Domokos Lajos