A jelmondat ’56 felkelőitől való elorozása az ukrán banderista-fasiszták törekvéseit szolgálja.

Az amerikai megbízásból Magyarországon kihelyezett óriásplakátok csúsztatásokra épülnek. Mindenekelőtt azt a látszatot keltik, mintha

az 1956-os magyarországi felkelés, illetve a 2023-ban Ukrajnában zajló háború egy tőről fakadna.

Az eredeti, „Ruszkik haza / Русские домой!” házfal-feliratot nemzeti zászlókkal kombinált 1956 és 2023 évszámmal és országnevekkel preparálták. A tábla méretétől, formájától függően mellé vagy alá azt írták: „Béke akkor lehet Ukrajnában, ha az orosz megszálló hadsereg kivonul”. A Telextől a kormánymédiumokig a sajtó egyöntetű közlése szerint: a Nyugati Pályán nevű csoport amerikai pénzből indította a kampányt.

Az első gondolatom a „lehet”-nek szólt. Vagyis annak, hogy a felirat szerint az orosz hadsereg távozása sem garancia a teljes békére. A megrendelő nem merte vagy nem akarta felvállalni azt az állítást, hogy „Béke lesz Ukrajnában, ha...” Ezt az országban 2014-ben kezdődött polgárháború, illetve az USA-nak a NATO-val palástolt, a Balti utáni Fekete-tengeri uralmi törekvései miatt érteni vélem. Csakhogy akkor tiszta vizet kellene önteni a pohárba, s nyilvánvalóvá tenni a közvélemény előtt is azt, ami persze a washingtoni doktrínákban megtalálható: a nyugati tőke célja Oroszország teljes bekerítése, tengeri kijárataitól való megfosztása, felosztása, az erőforrásai feletti rendelkezés megszerzése! Persze, naiv sem vagyok... Másodjára az ötlött fel bennem, hogy

1956-ban a Szovjet Hadsereg többek között az Amerikai Egyesült Államokkal kötött megállapodás alapján tartózkodott Magyarországon.

Saját érdekei mellett annak a kétpólusú világrendnek a fenntartását védte Moszkva, ami az USA-nak szintén jelentős előnyöket biztosított. Olyannyira, hogy Washington – ellenlábasát gyengítendő – biztatta ugyan a magyarországi felkelőket a harcra, de a színfalak mögött a Kreml értésére adta: a szabadságharcosoknak nem ad katonai támogatást. Ezzel szemben, egy egészen más helyzetben, amelyben az Egyesült Államok már csupán egyedül volt a világ csendőre, a 2014-es, általa szervezett, februári államcsínnyel alapozta meg a 2022–2023-as ukrajnai állapotok kialakulását.

Ezt követően, 2014 nyarán kezdődtek a kijevi bábkormány hadseregének a Kelet-Ukrajnában élő, főleg orosz nemzetiségű lakosság elleni folyamatos támadásai, s folytak nyolc éven át, tízezernél több civil halálát okozva, polgári épületek, intézmények, közművek tömegét lerombolva. Mindez jóval az orosz hadsereg támadását megelőzően történt, még ha szemérmesen hallgatott és hallgat erről ma is a humanizmusát fennen hangoztató nyugati értelmiségnek a befolyásos médiumokban helyet kapó része.

Ugyanakkor az is tény, hogy főleg Washington és London irányításával, szakértőinek, katonáinak közreműködésével Ukrajnát a NATO Oroszország elleni felvonulási terepévé tették. Bár ez sem menti Moszkva 2022. február 24-én indított támadását – amiként a nyugati országoknak, főként Amerikának, a világ számos pontján mutatott hasonló, úgymond megelőző fellépését sem –, de szerintem

e körülmények más megvilágításba helyezik az Ukrajna területén folyó forró háborút, ami a globális, illetve a nagytérségi hatalmak egyik erőpróbája a világ újbóli érdekszférákra osztásáért.

Ha mindez nem lenne elég a magyarországi, enyhén szólva szokatlan, amerikai propagandakampány hamisságainak érzékeltetésére, van itt még valami. A „Ruszkik haza!” jelmondatnak ’56 felkelőitől való elorozása összekapcsolódik az ukrajnai erőszakos megmozdulások, a fegyveres büntető akciók főszereplőivel, a közhangulat alakításában meghatározó szerepet játszó banderista-fasisztáknak már jóval a mostani háború előtti követelésével: „Csomagoljon és takarodjon minden orosz Moszkvába!” Naná, hogy azok is, akiknek felmenői a Donyec-medencével, egyáltalán az egész Malaja Rosszijával, a Krímmmel a bolsevik párt vezetőinek döntései nyomán, a hatalmi játszmák részeként, egy tollvonással kerültek Moszkva helyett Kijev fennhatósága alá az utóbbi száz évben.

Ezzel együtt, egy kitelepülési hullám már lezajlott közvetlenül a Szovjetunió szétesése után. A Tiszatáj 2023. március 20-i száma tette közzé Panek Sándor búcsúbeszélgetését az orosz anyától és magyar apától a Szovjetunióban született, s ott hét éves koráig élt Tóth Szergej (1955–2023) nyelvésszel. A nyári szünidőket továbbra is az akkori Ukrajnában töltötte, s mint mondta: „Nem emlékszem, hogy a nagyszüleim különbséget tettek volna orosz és ukrán ember között”. Tóth Szergej visszaemlékezése szerint ez a polgárszármazékok és az ukrajnai falvakból városba költözött lumpenek közötti kulturális különbségek miatt mégiscsak viszonylagos harmónia a Szovjetunió felbomlását követően megszűnt:

„Az 1990-es évek elején a városban bandák alakultak arra, hogy a távozó oroszok ingatlanjait megszerezzék, raboltak, a házakból önkényesen lakoltatták ki a lakókat.”

Amikor a nagymama megbetegedett, „Orosz orvos már nem volt. Az ukrán orvos meg nem jött ki az orosz beteghez.” Ennek azonban megvoltak a korábbi időszakra visszanyúló előzményei is. Még a Szovjetunión belüli Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság utolsó időszakában a külügy-, az oktatási és kulturális minisztérium, általában a társadalomtudományi intézmények, a médiumok vezető tisztségeit Ukrajna függetlenségének elkötelezettjeivel töltötték be. Ők a nácikkal kollaboráló UPA-OUN (Ukrán Felkelő Hadsereg–Ukrán Nacionalisták Szervezete) eszmerendszer örököseinek tekintették magukat, annak ruszofób és antiszemita megnyilvánulásait is vállalva – nyilatkozta Alekszandr Zimovszkij szentpétervári történész. Szerinte ezt a káderpolitikát folytatták a független Ukrajna elnökei Kravcsuktól Porosenkoig.

Az eltelt majd három évtizedben tüzetesen átvizsgálták az összes levéltárat, beleértve a fegyveres testületek titkos archívumait. Kiemelték, zárolták, sőt megsemmisítették azokat a dokumentumokat, amelyek nem támasztották alá például a nagy éhínséggel, a golodomorral kapcsolatos, a fasiszta emigránsoknak Kanadából, az USA-ból visszatért leszármazottai által kialakított és hivatalossá tett téziseit. Szintén így jártak el Ukrajna új hőseinek – Sztyepan Bandera, Roman Suhevics, a banderisták, a vlaszovisták – a II. világháború alatti hírhedt rémtetteivel, a belarusz falvakra zúduló büntető akciókkal, az ukrán policáj alakulatoknak a zsidók és mások elleni pogromokban, mészárlásokban való részvételének bizonyítékaival.

Mindezek alapján újraírták Ukrajna közelebbi és régebbi múltjának történetét, amit az oktatásban is érvényesítenek.

A főleg az oroszok elleni gyűlöletkeltésre még a fiatalok által használt számítógépes játékokat is felhasználták. Idővel a vendéglátástól a települések, az utcák átnevezéséig, a régi szobrok ledöntésétől az újak állításáig, az orosz klasszikusoknak a könyvtárakból való begyűjtéséig, selejtezéséig, az orosz nyelvű médiumok betiltásától az internetes szolgáltatásokig minden területet áthatott a (szélsőséges) nacionalizmus jegyében zajló ukránosítás. A régebbi irodalmi alkotások és népdalok szerint még alapvetően pozitív jelentést hordozó moszkálok, az oroszok elleni gyűlöletkeltés a Soros-alapítvány által támogatott, 2013–2014-es Ukrainszka Pravdában érte el csúcspontját, amelynek részleteiről az Eszmélet folyóirat 2022-es 133. számában is lehet olvasni.

Ebben a légkörben az ukrán hadseregnek a főleg az oroszok által lakott szakadár Donyecki és Luganszki Népköztársaság elleni nyolcéves pusztítását az ukrajnai lakosság vagy közönnyel fogadta, vagy főleg Nyugat-Ukrajnában, Galíciában sokan kifejezetten támogatták „a moszkálok kiirtását”. Anélkül, hogy a Zelenszkij-időszak ebben a szellemben fogant központi intézkedéseit részletezném, nyilvánvaló, hogy Oroszország 2022-es támadása csak olaj volt a gyűlölet évtizedeken át szított tüzére. Ennek nyomán tömegével születtek a moszkálokat, a „szemétlapátokat” gúnyoló, a torkuk átvágására nőkkel, gyerekekkel is biztató internetes mémek. Vagy az olyan versezetek, mint a „Csúf Moszkál, Takarodj Ukrajnából!” (Геть з України, москаль некрасівий!) című, bizonyos Jerry Heil által 2022-ben jegyzett, rajzfilmmel is kiegészített induló, amelyben több mint hatvanszor fordul elő a Takarodj! (Вон!) felszólítás.

Akik az ’56-os magyarországi „Ruszkik haza / Русские домой!” mondatnak a felhasználását javasolták – szándékosan-e avagy tudatlanságból, a végeredmény szempontjából egyre megy – figyelmen kívül hagyták, a mai ukrajnai áthallást. Azt, hogy nem egyszerűen az orosz hadsereg kiszorításáról van itt szó, hanem immár évtizedek óta – a 2001-es népszámlálás szerint még 8,5 milliós – orosz etnikumú lakosságot próbálták és próbálják a hasonló felszólítással arra kényszeríteni, hogy

vagy távozzanak Oroszországba, Izraelbe és bárhová, vagy tagadják meg anyanyelvüket, a II. világháborúban, a náci német hódítók és szövetségeseik ellen harcolt nagyszüleik örökségét, váltsanak kultúrát, fogadják el a Rusz több mint ezer éves történelmének meghamisítását.

Mindennek tetejében a kulturrasszizmus minden oroszt érint. Lvovba (Lvivbe, Lembergbe) vezetnek annak az „Adj fel egy moszkált! – Здай москаля!” lózung alatt működő szervezetnek a szálai, amely vállalja, hogy  ellehetetlenítik bármely orosz életét, ha valaki feljelentést tesz ellene, éljen bárhol a világban. De nem csak rájuk vonatkozik az „Ukrajna mindenek felett! – Україна понад усе!” jelmondat, amit a részben neonáci banderisták éjszakai fáklyás felvonulásain, a mostanában folyó templomfoglalások- és felgyújtások alkalmával harsognak. Nem csak az oroszoknak kell meghunyászkodniuk a fegyveres erőknél hivatalos üdvözlési formulává emelt banderista-fasiszta köszöntés – a „Dicsőség Ukrajnának! A hősöknek dicsőség! – Слава Україні! Героям слава!” – elhangzásakor, hanem minden nem ukránnak is, ha történetesen így köszönnek rá, akár egy vendéglőben. E szellemiséggel jár minden ukránul nem anyanyelvi szintén beszélőnek a felsőoktatási és az állami intézményekből való kiszorítása, a hétköznapi élet megannyi területén zajló, nacionalista szegregáció.

A Magyarországon terjesztett plakát kettős, 1956-ot és 2023-at összemosó és az azt kiegészítő felirata mindehhez úgy kapcsolódik, hogy kimondva-kimondatlanul azt sugallja, hogy Ukrajna egy nemzet állama.

Ahogyan a nyugati, s benne a magyar média nagy része is már arról povedál, hogy az ukránok a hazájukat védik – mintha az országnak nem lennének orosz, lengyel, román, zsidó, magyar, tatár, moldáviai stb. polgárai is –, az amerikai propaganda-kampánynak valójában az az üzenete: ha kivonul onnan a támadó orosz hadsereg – ami egyébként ugyanolyan soknemzetiségű, mint amiként az ukrán származású Nyikita Hruscsov által vezetett Szovjetunió Magyarországon állomásozott ármádiája volt –, akkor ott már csak ukránok maradnak. Ez ugyebár nyilvánvaló átverés. Ha úgy tetszik, az agymosást, az aljas célok tiszta fénybe állítását szolgálja. Washington rábólintását a nem ukránoknak a szülőföldjükről való kiszorítására.

Ami az orosz hadseregnek a Krímből, a négy délkeleti megyéből – majdnem két Magyarországnyi területről való – kivonulását illeti, annak igen csekély az esélye. Mint ahogy annak is, hogy minden olyan nem ukránt, aki nem hódol be, külföldre lehet kényszeríteni. A plakátok üzenete tehát valószerűtlen feltételezésre épül, s akkor még igen finoman fejeztem ki magam. Nem mintha a propaganda által vezérelt világunkban a közvélemény érzékeny lenne a jelenségek összetett voltára, de független értelmiségiként mégiscsak jeleznem kell: igencsak síkos jégre csúszott az az Amerikai Egyesült Államok, amely egy vele állítólag szövetséges országban olyan propagandát folytat, amivel mártírt farag abból az országvezetőből, akit támadni akar.#

CÍMKÉP: Az amerikai pénzből finanszírozott plakát valahol Magyarországon – A főleg az oroszok elleni gyűlöletkeltésre még a fiatalok által használt számítógépes játékokat is felhasználták (Fotó: Haász János / Telex)