Ferenc pápának – a Jorge Mario Bergoglioként Argentínában született Papa Francesconak – még a bolíviai őslakosoktól a gyarmatosítók által elrabolt, a katolikus egyházhoz került földbirtokok visszaadásához sem volt elég hatalma, bár mint a 2013-as, Reggeli prédikációk gyűjteményes kötete I. részében is azt hirdette, hogy „Egy gazdag egyház – megöregedő egyház”. (Helikon, 2017, 236. o.) A kapitalizmussal végképp nem fordulhatott szembe, de tőkepárti sem volt abban az értelemben, ahogyan a kapitalizmus mindenhatóságában hívők a világ megváltását várják a tőkés viszonyoktól. Sok egyéb mellett az a szövege is megerősítette ezt a benyomásomat, amit a katolikus egyházfő halálát követően Schiffer András volt országgyűlési képviselő helyezett el a Facebook-oldalán. Az első mondat szerint:

„Amikor a tőke bálvánnyá válik, és ez vezérli az emberek döntéseit, amikor a pénz iránti mohó vágy uralkodik, az rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és ahogy világosan látjuk, veszélybe sodorja közös otthonunkat.”

Mikor már javában folyt a szöveg pro és kontra, néha egészen bárdolatlan kommentelése, megszólaltak azok is, akik azzal próbálták alakítani a vitát, tehát maguk is véleményt nyilvánítottak, hogy többek között azt ajánlották: „Nem kell komment, most nem...” / „És a hallottról vagy jót, vagy az igazat. De most, amíg a gyász tart, inkább semmit.” Nem tudnának arról, hogy ha valaki belép egy kommunikációs térbe, ott nem lehet nem kommunikálni, mert a beszédtől való tartózkodás is véleménynyilvánítás? Akár tudtak erről, akár nem, a kommentár áradatnak még előtte voltunk, amikor az elsők között szólaltam meg Schiffer portálján, amit aztán be is építettem a saját oldalaimon megosztott idézet elé írt felvezető szövegembe:

Ezzel le is zártam volna a témát, ha ismerősöm, a közgazdászprofesszor nem von kérdőre a Facebook nyilvános terében azzal, hogy

Ezzel ugyebár eltértünk a kiindulóponttól, ám szó nélkül mégsem hagyhattam. Amit egyébiránt nem bántam, mert a bulvár által uralt médiában, a magukat fényező politikusok és az őket értelmező, a világ folyamatainak egészét átlátók helyett az adott kérdéshez legfeljebb kávéházi Konrád szinten konyítók szövegeiben alig jelennek meg a magyar társadalom drámai szociális problémái a maguk hazai és nemzetközi összefüggéseiben. És legfőképpen nem az elhunyt pápa által is szorgalmazott tőkeviszonyokra visszavezetve. Egyszóval, fel kellett vennem a kesztyűt.

Mindenekelőtt, pontos volt a tőlem vett idézet, hiszen „reménytelen szegénységről” írtam a Ferenc pápától származó, Schiffertől átvett idézetet követőimnek ajánló felvezetésben. Értelmezésem szerint egy olyan társadalmi helyzetre utaltam, ami nem egyszerűen a jövedelmet, hanem a JÓLLÉThez szükséges javakhoz – egészséges lakáshoz, ivóvízhez, tanulási lehetőségekhez stb. – való hozzáférést is magában foglalja. Vagyis nem egyszerűen a közgazdász egyetemi tanár ismerősöm által „tartós szegénységi rátának” nevezett fogalomra utaltam, ami az Eurostadt általa idézett adatai szerint a magyar társadalom mindössze 4, illetve 5,5%-át érinti.

(Hogy ehhez milyen adatokat vesz figyelembe az intézmény, nyilván nem kitárgyalható az FB-n, de például érdekes lenne tudni, hogy a külföldön dolgozók jövedelme is benne van-e ebben. Egy másik torzítási lehetőség a sok elképzelhető között: nemrég az egyik kormányhivatali takarító ismerősöm boldogan írta alá a 130 ezer forintos fizetésemelésről szóló értesítést, majd zokogásban tört ki, amikor a következő alkalommal kézhez kapott ebből 30 ezer forintot, ami még a korábbi infláció hatását sem pótolta.)

Ám legyen, s ezzel ki is jelenthetjük, hogy „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve”, vagy ha úgy tetszik, „ez a világ a lehető világok legjobbika”, de például Ferge Zsuzsa azt írta egy általam régen letöltött, 2014-es, „Mit hoz a költségvetés szegénynek, gyereknek?” című cikkében, amelyben egy MTA KTI közfoglalkoztatás-kutatásból is idézett:

Ezek a sorok megerősítik a félig-meddig vidéken, életvitelszerűen töltött két évtized alatt, és másutt, máskor szerzett személyes tapasztalataimat. De ha ez nem elég, Éber Márk Áron: A csepp, A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című kötetének például 195. oldalán lévő, a Róbert Péter 2014-es kutatásait összegző 9. táblázat szerint a magyar társadalomban a sodródók, veszélyeztetettek aránya 25,6%, a depriváltak, a leszakadtak pedig 28,7%-ot tesznek ki. Róbert Pétert idézve erről: „a két alsó osztály a társadalom több mint felét jelenti”. A 199. oldalon bő egyharmadról, 36%-ról van szó, de a számokban kifejezett nagyságrendek számomra egyértelműek…

Minthogy az utóbbi évtizedben a helyzet inkább romlott, mint javult, azt gondolom, nem igazán vetettem el a sulykot, amikor a kommentemben megjegyeztem, hogy „ma már 40 százalék körüli a reménytelen szegénységbe taszítottak aránya nálunk is”, s főleg nem alaptalanul tettem ezt. Ha igen, akkor azt a társadalomtudósoknak maguk között kellene tisztázni, méghozzá jó hangosan, hogy mindenki értesüljön róla, mert mi itt, akik maroknyian érteni akarjuk, mi zajlik köröttünk, s ennek érdekében bújjuk az akadémiai, az egyetemi körökből származó dolgozatokat, ha egyáltalán tudomást szerzünk a létezésükről, csak az ő kutatásaikra támaszkodhatunk, amikor fogódzókat keresünk a fékeveszett kapitalizmus következményeinek tudatosításához.

Akik úgy-ahogy ismernek az írásaimból, talán meglepődnek most, de eddig ehhez volt egy tőlem sok kérdésben távol álló, más ügyekben viszont mégiscsak hivatkozási alapnak tekinthető tekintély, akinek megnyilatkozásai segítettek abban, hogy ne tévesszem szem elől: a kapitalizmusról folyó elméleti vitáknak csak a kizsákmányolás következményeinek enyhítése, felszámolása szempontjából van értelmük. Ami ezen túl van, nagyrészt tudálékos fecsegés. Szinte összhangban azzal, amit Ferenc pápa kifejt az említett Reggeli prédikációknak Az egyház legyen mentes a moralizálástól és az ideológiáktól című fejezetében: a törvénytudók, az ideológusok csak a fejükkel válaszolnak, Jézus szava viszont a szívhez szól. (103.o.)

„Minden ideologikus értelmezés, bármelyik oldalról – egyik vagy másik oldalról – jöjjön is, az evangélium meghamisítása” – mondja, amivel mindjárt szembesít is bennünket, hogy hova is juthatunk az olyan cikkekkel, mint akár ez is, no meg az ideológiai töltetű internetes acsarkodásokkal, csúsztatásokkal, vádaskodásokkal, kioktatásokkal, tetemre hívásokkal.

Papa Francesco talán nem lehetett esküdt ellensége a tőkés rendszernek, de kíméletlenül bírálta a féktelen kapitalizmust, a fogyasztói szemléletet és a túlzott iparosodást. Többek között ilyen mondatok találhatók a prédikációiban: „A társadalom nem igazságos, ha nem kínál munkát mindenkinek, vagy ha kihasználja a dolgozókat. (…) A méltóságot nem a hatalom, nem a pénz, nem a kultúra adja meg nekünk, nem! A méltóságot a munka adja meg, a méltó munka. Ma azonban számos társadalmi, politikai és gazdasági rendszer amellett döntött, használja a személyt. Nem fizetik meg a jogos bért, nem biztosítanak munkát, mert csak a mérleg, a vállalkozás mérlege érdekli őket. Csak az érdekli őket, hogy mennyi nyereségre tehetnek szert. Ez Isten ellen való! (…) Az emberek kevésbé fontosak a dolgoknál, amelyek hasznot hoznak a politikai, társadalmi, gazdasági hatalom birtokosainak. Hova jutottunk?” (i.m.: 130–131. o.)

A most elhunyt katolikus egyházfő ugyanezekre az okokra – a pénzimádatra, a gyűlölet bálványának imádására – vezette vissza a háborúkat. Ezért alighanem sokan lélegezhettek fel a nyugati kormánykörökben ugyanúgy mint az egyházi főméltóságok között, hogy most végre elment. Utóbbiak megszabadultak attól, aki arra figyelmeztette őket: „Isten szavát szolgáljuk, ne a vagyon bálványát!”, s ennek jegyében sokakat hatalmas összegű tiszteletdíjaktól fosztott meg, amelyekhez a félvilági-félegyházi tőkés vállalkozások különféle posztjain jutottak. Közben Jézus szavaival arra intette őket: „Ne szerezzetek se arany-, se ezüstpénzt az övetekbe!”. Mert bizonyára hatott rá, a felszabadítási teológia, ami egy latin-amerikai gyökerű, keresztény teológiai és társadalmi-politikai mozgalom, amely Jézus tanítását a korunk gazdasági, politikai, társadalmi igazságtalanságaiból való felszabadulás szempontjai szerint interpretálja. 

Hogy aztán volt-e minderről szó a szószékekről prédikálók szövegeiben? Alighanem ugyanúgy nem, amiként e kérdések nem témái sem a kormánypárti, sem az ellenzéki politikusok beszédeinek, sem a médiumoknak. Ezért sem folytatom az idézeteket, mert talán ennyiből is érti, aki érteni akarja: abban a korban, amelyben a mára letűnőben lévő európai jóléti társadalom bűvöletében élőket rávették arra, hogy adják fel, vagy létre se hozzák a tőke féktelen tobzódásától őket védő politikai szervezeteiket, most még fel sem fogták, hogy elment az az ember is, aki szövetségesük lehetett volna a rájuk váró küzdelmekben. Mindenesetre, meg lennék lepődve, ha a világot uralók ne gondoskodnának arról, nehogy belátható időn belül feltűnjön az egyház élén egy hozzá hasonló ember.#

Kabai Domokos Lajos