A baloldal széthúzása rázhatja fel az apatikus tömegeket

Ünnepel a kormány politikai ellenzékének rajongótábora. Lám, nem volt hiába a zajongás! Végül kikényszerítettük eszement kedvenceinkből az összefogást! Nagyjából három hónappal a választások előtt csak felhagynak az eddigi gyerekeskedéssel, és újból leülnek egymással tárgyalni, hogy együtt győzhessék le a gonoszt. Most minden klubrádiós betelefonáló, minden kisebb-nagyobb utcai demonstráció széthúzásellenes protestálója úgy

érezheti, neki magának személyesen is része van abban, hogy véget ért a különállás önpusztító korszaka.

Hogy tényleg véget ért volna? Hogy még mindig eltérő a szóhasználat, ergo eltérő a megközelítés az együttműködés lehetséges módjaival kapcsolatban? Hogy Bajnai az MSZP-Együtt PM megállapodás kibővítéséről, Mesterházy viszont az újraírásáról beszél? Hogy Bajnainak a lehető legszorosabb együttműködésre, akár közös listára vonatkozó kijelentése ugyanazt jelenti-e, mint Mesterházy három lehetőséget felvázoló latolgatása?

A válaszokat egy-két héten belül ígérik a baloldali politikusok. Még mindig csak egy-két héten belül, miközben maguk is mondják, hogy vészesen fogy az idő. Következésképp, anélkül, hogy le akarnám hűteni a kedélyeket, a hosszú karácsonyi-újév környéki időszak háttértárgyalásai továbbra is taktikázgatással teltek el. Ráadásul e sorok írásának pillanatában még nem hallhattuk, miként vélekedik az ő semlegesítésére vonatkozó célozgatásokról a máskor oly hangos Gyurcsány Ferenc, az ellenzéki oldal fekete lova…

Ergo, a találgatások kora még mindig nem ért véget. Íme a lehetséges magyarázatok közül kettő. Összeesküvés elméleteket gyártó, noha általában vátesznek bizonyuló ismerősöm szerint ezeket azért fizetik, hogy veszítsenek. Én viszont arra is hajlok, hogy zseniális politikai marketingakcióval állunk szemben.

Ismerősöm tehát azt dünnyögi: ezek még mindig vesztésre játszanak. Szerinte a várható kelet-európai fejlemények miatt a nagyhatalmak egy stabil Magyarországban érdekeltek, s ennek garanciáját Orbánban látják. Azért pénzelnek egy ideje annyi ellenzéki csoportosulást – mondja az emberem –, nehogy veszélybe kerüljön a kiszámíthatóság abban az országban, ahol egy esetleges ellenzéki győzelem esetén – amint azt 2006 már megmutatta – komoly zavargások törhetnének ki. Szóval, értsem meg végre: a feladat most az, nehogy győzzön az ellenzék! Ehhez képest a fiúk eddig igen jól teljesítettek. Ugyanezt várják tőlük a jövőben is – zárja le a maga részéről a témát.

Magam viszont kész vagyok azt feltételezni, hogy a kampányguruk felmérték: az ellenzék meglehetősen apatikus szavazóit az összefogás utolsó pillanatig való késleltetésével lehet  kimozdítani a közönyből. Ha ugyanis rendben mennek a dolgok, azt a népséget, amely a Kossuth-nóta szerint is arra vár, hogy kétszer szóljanak neki, csak akkor lehet rávenni a szavazásra, ha feldühítik. Az indulatkeltést – akár tudatos volt, vagy sem, végtére édes mindegy – érzékelhetően jól szolgálta, hogy hónapok óta egymás ellen áskálódnak az orbánisták leváltására fenekedők. Nem csak személyi villongásokba fullasztottak minden megbeszélést, nem csak egymás bírálatába futtattak ki minden televíziós és rádióinterjút, de még azt is hagyták, hogy gombamód nőjenek ki a budapesti belvárosi flaszterről a nevesincs pártocskák, az antipatikusabbnál antipatikusabb politikuspalánták.

Annyit mindenképpen lássunk be, hogy a Klubrádió és az ATV – az ellenzéki politikusoknak ez a két stabil terepe – az elmúlt hónapokban már-már érthetetlenül nagy teret szentelt az összefogás hiányának. A két csatorna egymással és a Népszavával átfedésben dolgozó, meghatározó műsorvezetői – a közönségükből igen erős ellenérzéseket kiváltva – kifejezetten élezték az ellentéteket, következetes céltudatossággal tartották napirenden azokat a témákat, amelyekkel azt lehetett hangsúlyozni, mekkora a békétlenség a baloldalinak nevezett politikusok között. Minthogy hosszú pályám alatt elméletben és gyakorlatban is foglalkoztam országos politikai és nagyvállalati kommunikációval, mindez bennem kifejezetten erősíti azt a meggyőződést, hogy megfontoltan összeállított terv végrehajtásáról van szó, amely nem csak azt eredményezheti, hogy aktivizálja a tömegeket, de a jelölteknek a legutolsó utáni pillanatban való megnevezésével azt is gátolja, hogy a választásokon induló helyi és országos ellenzékiek karaktergyilkosság áldozatai legyenek.

Ha így van, akkor kétségtelen, hogy vabankra játszik az ellenzék. De talán nincs is más lehetősége: mindent egy lapra kell feltennie. Egy biztos, akár legyőzik az orbánista csoportosulást, akár nem, talán soha nem fogjuk megtudni, mi is állt azoknak az első látásra ésszerűtlen eseményeknek a hátterében, amelyek eddig olyannyira zavarba hozták, s fokozatosan indulatossá tették a magyar társadalom elmúlt négy évének veszteseit. Ám akármi is áll a háttérben, azért lássuk be, magyarázatnak egy kicsit kevés, hogy ezek ennyire hülyék lennének.

#

Töredékek a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédéhez

Pártunk és kormányunk ismét bedobott valamit, amivel újból sikerült meglepnie az ő népét. Az év utolsó napján közzétették azt a kormányhatározatot, amely szerint Magyarország német megszállásának hetvenedik évfordulójára emlékművet állítanak fel Budapesten. 2014. március 19-én tehát újabb nyomatékot adnak az alaptörvény ama kitételének, amely szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ne mélázzunk most azon, hogy ezzel egy tollvonással eltöröltetett talán az I. és bizonyosan a II. magyar köztársaság. Koncentráljunk csupán arra, hogy a 2010-től berendezkedett új hatalom mit üzenhet ezzel a sebtében felhúzandó emlékművel. Minthogy erre vonatkozóan nem hangzottak el mérvadó kijelentések, azonnal találgatásokba kezdtek az internetes fórumokon, nemkülönben a hagyományos médiumokban, no meg a baráti társaságokban. A vélemények az alábbi nézőpontok körül keringenek:

1.) Nem a megszállásnak, hanem az antifasiszta ellenállásnak kellene emlékművet állítani, bármennyire is korlátozott volt az! – kiabálják az egyik oldalon.

2.) Van, aki arra tippel, hogy az avatással az Oroszországhoz való egyre intenzívebb közeledés jegyében tett gesztusként akarják tudatosítani az eddig orosz ellenességre hangolt közvéleményben, hogy nem csak a Szovjet Hadsereg rombolt Magyarországon. Mindenekelőtt Hitler hadserege segítette hatalomra a nyilasokat. Először a náci hadsereg rabolta ki az országot a nagy gyárak gépeinek, vágóállatok százezreinek Nyugatra szállításával, a zalai kőolajtermelésnek a német érdekek alá rendelésével. E narratíva szerint az avató beszédben esetleg hangsúlyt lehetne adni annak is, hogy a németek voltak azok, akik előbb a Tiszánál, majd Budapestnél, aztán a Dunántúlon – épp a német hadsereg számára létfontosságú zalai kőolajmező termelésének fenntartása érdekében – minden képzeletet felülmúló pusztításnak tették ki az országot és lakosságát. (Megjegyzem, talán ez a gondolatmenet jelent meg Orbán Viktornak abban a 2013. május 17-ei, az 1944-es náci megszállásra utaló, Angela Merkellel replikázó kijelentésében, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában.)

3.) Arról van szó, hogy a nyugati befolyás ellen harcot hirdetett Orbán-kormány végre rámutathat arra, hogy elsősorban amerikai és angol repülőgépek bombázták Magyarország városait, vasúti csomópontjait, hídjait, oltották ki tízezrek életét a német megszállást követően, de még az előtt, hogy megkezdődtek volna harcok az ország területén. Orbán Viktor tehát – ha ő fogja avatni az emlékművet –, rámutathat az angolszászok Janus-arcúságára, amit ma sem árt észben tartani – adnak esélyt ennek az érvnek is egyes találgatók.

4.) A Horthy-korszak kultuszát építgető orbáni hatalom azt akarja értésre adni ezzel az emlékművel, hogy az akkori Magyarország nem tehet a megszállók irányításával elhurcolt 450 ezernyi magyar zsidó állampolgár megsemmisítéséről – feltételezi egy másik csoport. E beállítás szerint a Horthy-rendszer zsidósághoz való viszonyát nem annyira az 1920-tól sorozatban elfogadott zsidóellenes jogszabályok, vagy az 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban meggyilkolt csaknem 24 ezer, felerészben Magyarországról deportált zsidó fémjelzi, hanem például a lengyel menekültek 1938-as mentése. Ez – amint azt az Orbán Viktorhoz közelállónak tartott Bayer Zsolt már meglebegtette tavaly november 8-án a Horthy-szobor Szabadság téri templomi mozgatásához kapcsolódó nyílt levelében – alapvetően (?) zsidómentés volt. E nézőpont szerint a hatalmi körök tényleges akarata fejeződött ki abban is, hogy Horthy Miklós 1944. július 7-én leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az érvelés részben cáfolja azt az állítást, amely szerint ebben az időszakban csupán a németek akarata érvényesülhetett Magyarországon.)

Mindez azonban csupán feltételezés. Fentebb legföljebb töredékekkel szolgálhattuk a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédének megszövegezését. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korábbiak helyett új értelmezést kap 20. századi történelmünk. Gyanítom persze, hogy ez ugyanúgy elfogult lesz, mint az eddigiek. Szinte törvényszerű ez egy sokszorosan kiszolgáltatott országban, egy olyan hatalom alatt, amely az élet minden területét, tehát a gondolkodásunkat is befolyásolni akarja. Lesz hát feladatuk az immár központosított iskoláknak, a mostantól állami megrendelésre dolgozó tankönyvíróknak, meg az új társadalom- és történettudományi intézeteknek. Ha nem is hamarabb, de 2014. március 19-én bizonyosan megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat. A sors fintora, hogy ezt azon a téren vésik majd kőbe és az eszünkbe, ahol a Habsburgok alatt kaszárnya és börtön működött, amelyben több reformkori személyiség raboskodott, s ahol Batthyány Lajos miniszterelnököt is kivégezték. Itt, a trianoni döntésre emlékeztető szoborcsoport helyén, állították fel 1946-ban a szovjet hősi emlékművet, most pedig ide tervezik a német megszállás emlékművét is. A helyet egyébként Szabadság térnek hívják.

#

Sokan nem érzékelik, hogy utolsó értékük ellen indul támadás

Azt írja nekem SZF az interneten, hogy cenzust kellene bevezetni az általános és titkos választójog helyett. Fő érve, hogy én sem hihetem azt, hogy például a szavazatom – aki szerinte járatosabb vagyok a közügyekben – egyenértékű lenne egy nyolc általánost végzett személyével, vagy akárcsak az övével. Nem csak tőle hallottam ezt az érvelést az utóbbi hónapokban. Csakhogy elég egy téglát kihúzni a választójog építményéből, azt a hatalomra éhesek mohósága miatt törvényszerűen követi majd egy másik,

egy harmadik, aztán egy sokadik. Amíg azonban mindenki szavazhat, addig nem lehet előállni újabb és újabb ötletekkel annak érdekében, hogy miért is kellene szűkíteni a választók körét. Addig még mindig van esély arra, hogy az egy maroknyi csoport, esetleg az egyetlen személy diktatúrája felé tendáló uralomnak gátat lehet szabni.

Ebben az összefüggésben elég baj már az is, amit a levélben való szavazás lehetőségével művel a Fidesz-mamelukokból álló parlament. Csak a határon túl élő kettős állampolgároknak teszik lehetővé az ily módon történő voksolást, viszont megnehezítik azok szavazati jogának gyakorlását, akiknek bár Magyarországon van az állandó lakóhelyük, de külföldön kényszerültek munkavállalásra. Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy az erdélyiek, a délvidékiek, meg a többiek zöme őket támogatja, ellenben a külföldön dolgozók nem a most kormányzók neve mellé húzzák be az X-et. Tisztességtelen hatalmi játszma ez, amit a határon túliak és az itthoniak egymás elleni kijátszására építenek.

Van azonban ennek a dolognak egy távlatosabb vonatkozása is. A vagyoni, vagy a műveltségi választójogi cenzus bevezetését szorgalmazók – akár tudatában vannak ennek, akár nem – valójában azokat erősítik, akik a társadalom nehéz körülmények között élő rétegeitől akarják elvenni a feljebb kapaszkodás lehetőségét. Ezzel a mainál is nehezebbé válna az eltérő szociális helyzetben lévő csoportok közötti átjárás, vagyis az, hogy a született tehetségek kibontakoztathassák képességeiket, miközben emiatt már ma is felmérhetetlenek a veszteségeink.

E felfogás terjedésében külön nyugtalanító, hogy mintha a magyarországi családok emlékezetéből kilúgozódtak volna a múlt tényei. Például az, hogy a 19. század végétől az ellenük kivezényelt rendőrökkel, sőt a katonasággal való véres összecsapásokat is vállalták azok, akik Budapesten és vidéken tüntetéseket szerveztek a választójogért. Mintha a többség tudatából teljesen kihullott volna, hogy még hét évtizede is elsősorban a vagyoni cenzus érvényesítésével szorították le a választásra jogosultak számát, nehogy a nincstelenek őket képviselő politikai erőket juttassanak a parlamentbe, a helyi képviselő testületekbe.

1926-ban az összlakosság mindössze 27 százalékának volt joga ahhoz, hogy országos és helyi képviselőket válasszon. Ugyanakkor ez az arány Németországban 64, Angliában 63, Ausztriában 62, Írországban 59, Svédországban 58, Dániában 50, Finnországban és Hollandiában 49 százalékos volt. Ezzel Magyarország a délkelet-európai országok szintjén rekedt meg. (Igaz, a nálunk gazdaságilag messze fejlettebb Svájcban és Franciaországban is hasonló volt a helyzet.)

Magyarországon, a megelőző évszázados küzdelemben csak 1945 hozott fordulatot. Ekkor emelték a választójogosultak arányát 60 százalék fölé. Többek között bekerültek ebbe a körbe az ország lakosságának többségét kitevő parasztok, akiknek nagy hányada 1-5 hold közötti törpebirtokon kínlódott, fele részük teljesen földnélküli zsellérként nyomorgott. Tessék már egyszer belenézni a népi íróknak a Horthy-rendszer viszonyairól írt szociográfiáiba, költeményeibe, regényeibe, vagy legalább Illyés Gyula: Puszták népébe!

Az addigi kisebb horderejű próbálkozások, az egyházi és a világi latifundiumokat valójában érintetlenül hagyó látszatintézkedések után, 50-100 éves késéssel osztották szét a nincstelenek között a közép- és nagybirtokokat. Tény, hogy ennek során rengeteg sérelem keletkezett. A hamarosan kialakuló diktatúra pedig még azokat is sanyargatta, akikre eredetileg támaszkodni akart. De történt, ami történt, a hatvanas évek második felétől az emberek többsége nagyjából eltemette magában a korábbi sérelmeket. Például azért, mert az 50-es években kuláklistára kerültek fiaiból agrármérnökök, téeszelnökök lettek, vagy azért, mert a téesztagok idővel ugyanúgy nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak, mint a munkások. A munkások pedig – akiknek többsége a termőföld eltartó képességéhez mérten óriási paraszttömegből került ki – lassan korszerű lakásokhoz, kiszámítható keresethez stb. jutottak a városokban, jóllehet a szülőföldtől való kényszerű elválás sokak számára igen keserves volt.

Én magam, már csak azért sem kisebbíthetem az érintettek fájdalmát, mert apai nagyapám maga is agyvérzésben halt meg, amikor arra kényszerítették, hogy végre 1961-ben bevigye néhány hold földjét a téeszbe. Ám annyi évtized után illő lenne már az eseményeket történelmi, netán nemzetközi távlatból szemlélni! Például arra is gondolni, hogyan ment végbe a parasztoknak a földtől való megfosztása, mondjuk, a 18-19. századi Angliában…

Sok egyéb személyes tapasztalatom mellett egy, a nyolcvanas évek közepén forgatott filmemből is tudom, hogy a Kádár-rendszer virágkorában a társadalom döntő része lényegében elégedett volt azzal, ahova akkorra jutott.Akiben a tehetség szorgalommal párosult, biztos lehetett abban, hogy egyetemre, vagy főiskolára jut. Mindenki előtt nyitva álltak a szakközépiskolák, a technikumok a gimnáziumok. De akár szakképzettség nélkül is munkához juthatott, aki vállalta a fizikai nehézségeket. A társadalom döntő többségének létbiztonsága volt, életutat lehetett tervezni, lakást vásárolni, házat, esetleg nyaralót építeni, ezeket berendezni, kocsit venni, olykor külföldre menni, megfizethető áron ruházkodni, élelmiszerhez jutni,  a 70-es évek második felétől kicsiben bár, de vállalkozni, vagyis vagyont gyűjteni.

A rendszerváltozás utáni tömeges csalódottság éppen abból fakadt, s erősödik mindmáig, hogy 1990 táján mindenki azt gondolta: minden úgy marad, ahogyan addig volt, csak még tehetősebbek leszünk. Ehhez képest a társadalom többségének azt kellett tapasztalnia, hogy a közösen felhalmozott vagyont elprivatizálták, sőt manapság tovább magánosítják a tűzhöz közel ülők, miközben a népesség egy részét mélyszegénységbe taszítják, illetve olyan viszonyokat alakítanak ki, hogy a társadalom nagy része az egyik hónapról másikra való élés miatti kiszolgáltatottságában ne merje felemelni fejét, s hangját. És akkor most még arra is rá akarják beszélni egy részüket, hogy utolsó értékük, választójoguk elvételét is birkamód tűrjék, ahogyan immár huszonnégy éven át minden gazemberséget eltűrtek, amit velük tettek.

#

Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át.

Széchenyi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Ám, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban. Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket! Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady Endre épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett gondolata: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a sort, de semmit nem veszített érvényességéből.

#

Mindannyian az állami, vagy az újraállamosított vagyonból való szerzést tették meg fő céljuknak.

Ady Endre soraival fejeztem be az első bejegyzést, kezdem hát vele a másodikat is. A költő-újságírónak a Népszava 1912. szeptember 8-án megjelent cikke szerint Magyarországon az úgynevezett polgárság „Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet „középosztály” a haramiabasa  szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol

a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állnia, ahol a forradalom – van.”

Forradalmat a háta közepére sem kíván normális ember. A zendülések azonban hat év múltán csak eljöttek. Az I. világháború tragédiáiból kibomlott az őszirózsás, meg a vörös zászlós forradalom. Ezek azonban öntudatos polgárság, illetve tömeges nagyüzemi munkásság híján, abban a minden elemében összeomló országban, ahol a foglalkoztatottak 60 százaléka jórészt nincstelen-tudatlan földműves volt, mindjárt hamvukba is holtak.

Voltak aztán másfajta változások is, de abban, amiről jó száz éve Ady írt, mintha semmi nem változott volna itt. Az utóbbi két évtizedben a hatalom csúcsaira jutottak – jöttek bár Pest belső kerületeiből, vagy a budai villákból, jöttek bár vidékről, a társadalom alsóbb rétegeiből – mindannyian az állami, vagy az újraállamosított vagyonból való szerzést tették meg fő céljuknak. A hozzájuk dörgölőző középréteg pedig ott tart, ahol 1912-ben: boldog, ha haramiabasa urai leejtenek neki valamit arról az asztalról, amelyen újraosztják az ország javait. A napi megélhetési gondokkal küzdő, médiával elbutított alsóbb rétegeknek pedig már elég csak annyit üzenni: „Védjük meg a rezsicsökkentést!”

Hol vagyunk már Rákóczitól, aki azt hímeztette a zászlóra, hogy „Pro Libertate”? Hol vagyunk már az egyébként szerintem kalandor Kossuthtól, aki a polgári szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, az ország függetlenségének követelésével hódította meg a köznépet, továbbá a nemeseknek és az arisztokráciának a Magyarországot az elmaradottságból kimozdítani akaró felelősebb részét? Hol vagyunk annak a Károlyinak kérészéletű köztársaságától, akinek már szobrát is eltakarította ez a mostani rend a Parlament épülete mellől? És hol vagyunk a magyar világ posványában fulladozó társadalom-átalakítók későbbi, egy mással is dacoló-harcoló személyiségeitől, akiknek tevékenysége nyomán végre ott kötött ki ez a nép, ahová a Honfoglalás óta mindig is tartott: a Keletről Nyugat felé vezető úton?

Mindezek után ma arra kell ocsúdnunk, hogy elveszítjük lelki tartásunkat. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, miért hihetik önhitt uraink rólunk, hogy már azért is készek vagyunk a hálára, ha csupán néhány fillért vetnek oda anélkül, hogy távlatosabb célokat rajzolnának elénk.

#