A folyamatot a breszt-litovszki béke zárta le, amelynek révén a németek kezére több mint tíz magyarországnyi, addigi orosz terület került.

Most, hogy kis hazánkban enyhén szólva provinciális vita bontakozik ki Marx szerepének átértékeléséről, lássuk, mi a helyzet Leninnel, a Szovjetunió, vagyis a proletárdiktatúra államának megalapítójával. Nos, a korábbi kultuszához képest valósággal kegyeletsértő módon emlékezett a héten Vlagyimir Iljicsre az orosz állami televízió. A bolsevik vezető halálának 90. évfordulója előestéjén, január 20-án Ki fizette Lenint? / A század titka címmel tűzték műsorra a dokumentumfilmet, amelynek bevezetője így hangzik:

 „Ezt a történetet egészen a legutóbbi időkig titokban tartották. A titkot gondosan őrizték a bolsevikok, német pártfogóik és Németország pénzügyi körei. Mostanáig Németország érdekelt volt abban, hogy nagynak nevezzék az októberi szocialista forradalmat.”

Január 21-én, a Klubrádióban Bolgár György interjút készített Pálfalvi Milánnal, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség egyik alelnökével abból az apropóból, hogy a szervezet támogatta Marx Corvinus Egyetemen lévő szobrának eltávolítását. A fiatalember feltételezett gondolatait írtam le, jóllehet írásom, természetesen, kitaláció.

Az ördög vinne el! – morgott magában az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség alelnöke, amikor a rutinos műsorvezető kérdésére már egyáltalán nem tudott mit válaszolni. Azt gondolta, amikor belement az interjúba, hogy elmondja, amit a papírról felolvasott a sajtótájékoztatón, aztán vége a beszélgetésnek.

De erről itt szó nincs! Itt keresztkérdéseket is feltesznek. Jó, elmondom még egyszer ugyanazt. Aztán egy kicsit átformálom a mondatokat, ahogy a kommunikációs tréningen tanították. Mi? Hogy ez sem elég? Rendben, akkor most megismétlem, amit az államtitkár mondott. (Jó fej! Ha én ilyen fiatalon államtitkár lehetnék! Leszek is, csak most ezen a nyomorult interjún kell túl lennem!) Tehát, azért kell eltávolítani a Corvinus Egyetemről Marx szobrát, mert antiszemita, meg fajelméletet megalapozó nézeteket is vallott, aztán hogy kommunista, meg náci diktatúra….

Több érvem nincs, ráadásul tudom, hogy ez az egész azért sántít, mert Marx maga is zsidó származású volt. Szerencsére ezt nem firtatja, de abbahagyni, azért nem hagyja abba. Ráadásul, ugyan mit lehet válaszolni arra, hogy van-e Magyarországon szobra Luther Mártonnak. Honnan tudnám? Meg egyáltalán hogy jön ez ide? Na persze, ez a szemét lecsap erre is. Mert ő tudja. Van. Persze, hogy van Luther-szobor. Nem is egy. Mostanában meg újabbakat is felállítottak. Na és akkor mi van? Ja, hogy Luther tevékeny antiszemita volt? Hát aztán, mi közöm hozzá! Én katolikus vagyok. Meg hogy Horthyról is elmondható ugyanez. Ez az állat természetesen a fejemre olvassa, hogy Horthy Miklós kormányzásának egész időszakát átszőtték a zsidóellenes törvények, plusz Kamenyec-Podolszkij, a zsidó vagyon kisajátítása, a deportálás előtt az áram, a víz- meg a gázszámlák kifizettetése, a nők testüregének motozása a bevagonírozáskor… És neki is szobrokat állítanak mostanság! Mármint Horthynak...

Szóval így csal csapdába egy riporter! Mármint egy ellenséges riporter, mert a mi rádióinkban egy ilyen helyzet elképzelhetetlen. Ott aztán tudják, mi a rend, s hogyan kell szolgálni! Mindenesetre tanulságos... De csak nem ismerhetem el, hogy gyakorlatilag a Horthy-korszak minden fontos emberéről elmondható az, ami a kormányzóról. A miniszterekről, a hadsereg, a vitézi testület, a közigazgatás fontos tisztségeit betöltők nagy részéről, a klérus sok tagjáról, köztük Prohászka Ottokárról. Aztán itt van Tormay Cécile, meg Nyírő József is. Te jó ég, mennyi antiszemita! Őszintén szólván, nem is értem, mitől őrültek meg ennyien! Persze – ahogy mondják – más volt a zsidó ellenesség a holocaust előtt, és más utána. De ezt nem fogja fel, aki nem élte át. Én sem. Egyébként is túl bonyolult. Jut eszembe, a népi írókat szintén megpörzsölte az antiszemitizmus. Még ha ideig óráig is…

Azért túlzásokba nem kell esni! Akkor már inkább jöjjön Marx, aki legalább filozófus volt, és távol élt Magyarországtól, és egy sort le nem írt arról, amiről ezek a népiek köteteket firkáltak össze. Például arról, hogy a Horthy-korszakban nagyjából a lakosság felének volt napi megélhetési gondja. Pont úgy, ahogyan ma! Még csak az kéne, hogy a népi írókat emlegesse itt valaki! Van itt e nélkül is elég baj! Leginkább az, hogy az egész ötlet a Marx-szobor eltávolíttatásának követeléséről egy fabatkát sem ér…

Pedig amikor kifundáltuk, milyen jónak tűnt az elképzelés! A szobor körül keltünk egy kis hisztériát, s ezzel mi, orbánisták azt demonstráljuk, hogy nem kell feltétlenül a Jobbikra szavazniuk az egyetemistáknak ahhoz, hogy kiéljék a Jobbik által felkeltett vágyaikat. És tessék, ez lett belőle! Jól lebőgtem. Bezzeg a többiek! Szinte látom magam előtt, amint ott ülnek a rádió körül és röhögnek rajtam. Majd meg kell magyaráznom, hogy ők az ostobák, nem én. Mert a feladatot akkor is megoldottuk: a témát bedobtuk, és a célcsoport érzékelheti, hogy mi is azt gondoljuk, amit ők. Szinte egyek vagyunk velük. Szóval a lényeg, a lényeg: szavazatokat nyerünk a Jobbiktól! Na, végre, elköszön már! Ha belegondolok, nem is voltam olyan rossz! De azért ezt a szemetet megjegyzem magamnak. Biztos, rohadt zsidó ez is! Majd akkor okoskodjál barátocskám, ha én leszek…

A mondatot azonban nem fejezte be, mert nem tudta, hogy konkrétan mire is gondolhatna. Egy biztos, valami nagyon nagy pozíció sejlett fel előtte, amelyben akkora hatalma lesz, hogy ennek a vén faszinak a szavát a torkára forraszthassa. A gondolat nagyon tetszett neki. Annyira, hogy a stúdióból kifelé tartva kissé el is mosolyodott, miközben ezt morogta maga elé:

– Haladjunk, csak haladjunk tovább!

#

Vehemensen rajzolják az orosz medvére az ördögszarvakat és az ördögpatákat.

Ezek szerint a szocialista pártnál döntés született arról, hogy az atomerőmű-szerződés lesz az egyik téma, amivel ellensúlyozni lehet a Fidesz rezsicsökkentési hadjáratát. Vagyis energiakérdéssel szemben energiakérdés. A másik sarokpont Nyugat kontra Kelet. Vagyis, ha a Fidesz azt állítja, hogy a nyugati multinacionális cégek kirabolták Magyarországot, akkor most az MSZP-nek (a demokratikus ellenzéknek, a nem tudom én milyen összefogásnak) kell sulykolnia azt, hogy a jövőben a keletiek (egyelőre Oroszország, hamarosan Kína) fogják kivinni innen a hasznot.

Mindenesetre a kettős ellenpontozás eléggé primitív ahhoz, hogy a minden szíre-szóra gerjedő magyar nép bevegye. Mert mindig is így volt ez nálunk. Örökségünk ezen a tájon, hogy bár időről időre kicserélődik gyakorlatilag a teljes népesség, a betelepülők második-harmadik generációja már magyarnak mondja magát, s az első dolga, hogy átvegye az öncélú virtuskodásra való hajlamot, meg a határokon túlra mutogatást, hogy aszongya: „Mindennek a kűfőd az oka!” A Földnek a Pilisben lévő csakrája tehet-e erről, vagy mi a szösz, de tényleg ez történik.

Ezzel együtt sem tudom hova tenni, hogy a magukat baloldalinak nevező politikusok és médiaszereplők – beleértve ebbe az internetes mémek gyártóit és részben közismert személyiségekből verbuválódott terjesztőit is –, miért nem elégszenek meg azzal, hogy a paksi erőmű bővítéséről született dokumentum (szerződés?, keret-megállapodás?, memorandum?) Orbán Viktor általi szentesítésének körülményei ellen ágáljanak? Szedjék ízekre, támadják meg a parlamentben, az Európai Uniónál, a bíróságon, meg az atyaúristennél. De, hogy mi értelme van annak, ha ennek örvén most ők kezdik szítani, és éppen ők, az orosz ellenességet, ezt fel nem foghatom.

Jó éve már, hogy Ron Werber kampánytanácsadó azt ígérte az MSZP-nek, hogy koncepciója alapján meg fogják nyerni a választásokat. Tételezzük fel, hogy így is lesz. De akkor kérdezze már meg Mesterházy Attilától az, akire a pártelnök hallgat: ha reményei szerint beül a miniszterelnöki székbe, hogyan akar tárgyalni, kapcsolatot építeni azzal a Putyinnal akinek teljesítményét a választási kampányban annyira lekicsinyelte. Ugyanis Mesterházy Attila miért, miért nem, az egyik legvehemensebb az oroszokkal riogatók között, s ebben a minőségében rajzol az orosz medvére ördögszarvakat és a ördögpatákat. Nemde, amilyen képtelenség ez a kép, olyan lehetetlen helyzetbe kezdi lavírozni magát?

Az orosz fóbia tegnapi legerőteljesebb megnyilvánulása az volt, hogy a baloldali választási szövetség egyik szervezetének képviselői, az Együtt-PM aktivistái megrohamozták a Fidesz székházát, majd a Szovjetunió zászlaját helyezték el az erkélyen. Agyrém! Mindenekelőtt ők is tudják, hogy a Szovjetunió már megszűnt, sarlókalapácsos zászlaja rég nincs forgalomban. Akkor meg miért hülyítik ezzel a nem különösebben tájékozott magyar népet?

Ráadásul történelmi tény, hogy az oroszok eddig csak akkor vonultak be csapatokkal Magyarországra, ha a tőlünk Nyugatabbra lévők hívták őket, vagy ha a nyugatiak oldalán támadást intéztünk ellenük és/vagy a velük szövetségesek ellen. Terjedelmi okokból a jegyzet utáni kiegészítésre hagyom mindennek igazolását. Itt legyen elég annyi, hogy ha nem vigyázunk, ismét ráfaraghatunk, amennyiben komolyan vesszük az orosz fóbiások hangulatkeltését, a kampánytanácsadók és a propagandisták sugalmazását.

Mert láthatóan nekünk nem volt elég, hogy egyszer már megszívtuk a Tovariscsi konyec plakátokkal. Ezeket Moszkvában még tíz év múlva is mérgesen emlegették az orosz cégek vezetői a velük üzletelni akaró magyaroknak. Nem kellene tehát megint elkövetni azt a hibát, hogy Putyin elnök tábornoki egyenruhában feszítő képére applikált gúnyos szövegek kerüljenek ki a közterekre! Épp elég, hogy az interneten már bőven terjednek ilyenek. Ugyanis kampány ide, kampány oda, jobb lenne, ha a politikusok és a közvélemény-formáló médiasztárok megértenék, hogy a választások után majd le kell ülni azokkal az oroszokkal, akikre most kígyót-békát szórnak, akiken most gúnyolódnak. Meg kell állapodni velük például az atomerőmű építésének részleteiről, vagy a gázárakról, s mint újabban hírlik, a budapesti 3-as metró rendbetételéről, hogy mást most ne is említsek.

A szovjet megszállás után negyedszázaddal legalább az ország közvéleményét formálók vegyék már tudomásul a földrajzi helyzetünkből adódó realitásokat! Ezekből ugyanis az következik, hogy nem érdemes húzkodni az orosz medve szőrét, no meg a vele sok szállal összekötött német sas tollát! Már az is elég baj nekünk, hogy idehaza nem annyira az értékteremtésre koncentrálnak a politikusok, hanem egymás gyilkolászására. De legalább kifelé ne ráznák az öklüket!

#

HÁTTÉR

Azt állítottam a cikkben, hogy az oroszok eddig csak akkor vonultak be csapatokkal Magyarországra, ha a tőlünk Nyugatabbra lévők hívták őket, vagy ha a nyugatiak oldalán támadást intéztünk ellenük és/vagy a velük szövetségesek ellen. (A közhiedelemmel ellentétben Kádár Jánosnak nem kellett behívnia őket 1956-ban, mert azok a nyugati nagyhatalmakkal kötött egyezmények alapján eleve itt voltak.)

Így történt ez 1849-ben, amikor az általunk utóbb körülrajongott Habsburg I. Ferenc József, kezet csókolva I. Miklós cárnak kért segítséget a magyar szabadságharc leveréséhez, aki ezt meg is adta. Az I. világháború kezdetén 1914-ben a Monarchia közös hadseregének részeként mindenekelőtt megtámadtuk azt a Szerbiát, amelyet törökellenes küzdelmeiben, más balkáni népekkel együtt, 1806 óta támogatott Oroszország. Valamivel később a magyar katonák a Kárpátokon túl, nem magyar területen vívtak véres harcokat az oroszok ellen az osztrák hadvezetés elvárásai alapján.

1941-ben, a II. világháború előestéjén szintén azzal indítottunk, hogy – az oroszok szláv testvérei, vagyis a szerbek által irányított Jugoszláviával pár hónappal azelőtt megkötött örök barátsági szerződés ellenére – rátörtünk déli szomszédunkra a német hadsereg oldalán. Ezt követte a Szovjetunió területére kisebb megszálló csapatok vezénylése, majd a 2 magyar hadseregnek messze a határainkon túl, a minden addiginál véresebb és kegyetlenebb harcokba való bevetése. Ami ezt követőn történt – Magyarországnak a Vörös Hadsereg által való megszállása, ami persze nem egy katonai parádé keretében zajlott, s ami, Bibó István szerint felkészületlenül érte a lakosságot – közvetlen következménye volt mindannak, amit a háborúban addig tettünk.

Az pedig, hogy tartóssá vált a megszállás, nem másból, mint abból eredt, hogy a liberális polgári demokráciák (USA, Nagy-Britannia) vezetői ebben egyeztek meg a bolsevik Sztálinnal. Ez az egyezség egyébként annyira megfelelt az akkori nyugati érdekeknek, hogy az 1956-os magyar felkelés alatt az USA többször is a Szovjetunió értésére adta: nem áll érdekében a status quo megbontása, tehát Oroszország csak oldja meg a világ e részének felügyeletéből rá háruló feladatokat.

A mai európai helyzetben valami hasonló igény vetődhet fel, ha nem csupán saját provinciális érdekeink felől közelítünk a jelenségekhez. Mert egyrészt ugye ott van Németország, amely az Európai Unió messze legerősebb hatalmaként úgy-ahogy rendet tart Nyugat-Európában. (Tegyük hozzá az ott, és a több más európai állam területén ma is állomásozó amerikai csapatokkal együtt. Persze, tudom, hogy azért vannak itt is, ott is, hogy védjenek!) Az ám, de a közelmúltban a viszonylag könnyen kezelhető nyugati térséget, az Európai Unió égisze alatt, piacszerzési és munkaerő-utánpótlási szempontok miatt egyesítették a déli, a kelet-európai és a balkáni országokkal. Ezek meg olyanok, mint egy zsák bolha: a zsákon belül is pattognak, arra meg rossz rágondolni, hogy mi lesz egyszer, ha kiszabadulnak onnan. Nos, ha ez bekövetkezne, a németek aligha birkóznának meg a hol ide, hol oda forgolódó Magyarországgal, a Besszarábiára ácsingózó románokkal, a nyugtalan balkániakkal, a térség egyensúlyának megbontásával fenyegető ukránokkal, a keletrei terjeszkedés örökös vágyától fűtött lengyelekkel stb.

Viszont ott vannak a másik végen az oroszok, akik a mostanság Oroszországban kultikus tisztelettel övezett Romanovok révén időtlen idők óta folyamatos és közvetlen dinasztikus kapcsolatban voltak a németekkel. Ami ennél is fontosabb, a két ország között a mérnöki, az ipari, a tudományos-technikai, a kereskedelmi együttműködés – a háborús cselekmények időszakától eltekintve – a kezdetektől a napjainkig lényegében töretlen. Ennek alapján nagyon is el tudom képzelni, hogy ami az atomerőmű ügyében történik – minthogy Németország és Oroszország gázhálózati rendszerei már egyébként is több oldalról kapcsolódnak egymáshoz, továbbá a német befektetések valósággal burjánzanak Oroszországban – ezt az együttműködést lassan kiterjesztik a térség, vagyis az Európai Unió és az Oroszország gazdasági érdekszférájába tartozók villamosenergia-termelésére is. Elsősorban az ösztönzi őket erre, hogy - amint erre Kemény László közgazdász rámutat - "Az USA-EU szuperegyezmény egész Európát új helyzet elé állíthatja. Egyrészt az európai gazdaság gyengébb az amerikainál és ezért alávetett helyzetbe kerülhet. A dollár maga alá gyűrheti az eurót és így egyeduralkodóvá válhat a globális pénzpiacon (hacsak a kínai jüan meg nem előzi!). Másrészt, máris érződik az amerikaiak gátlástalan agresszivitása, amennyiben minden más konkurenst (pl. az energia-hordozók terén az oroszokat) ki akarnak szorítani az európai piacról." (Facebook, 2014. 01.19. 12:48, Professzorok az Európai Magyarországért)

De az amerikai expanzív magatartás nélkül is elég logikus, hogy a minél nagyobb ellátási biztonság érdekében stratégiai kérdésként kezelje a két hatalom ezeket az ügyeket. De ez a biztonság semmivé foszlik, ha hajba kapnak egymással a kis államok, s Kelet-Európa háborús tűzfészekké válik. Ezt megelőzendő – csupán nemzetközi hatalomtechnikai kérdésként szemlélve a dolgot – a nagyok alighanem egyetértésre juthatnak, vagy már jutottak is abban, hogy Oroszország játsszék ismét nagyobb szerepet Európának ebben a részében.

Lehet szeretni, vagy nem szeretni egy ilyen forgatókönyvet. Az azonban előttem bizonyosnak látszik, hogy ma a nagyobb hatalmaknak nem érdekük véres konfliktusok kirobbanása a közvetlen környezetükben. Az is egyértelmű, hogy Oroszország ma nagy szolgálatot tesz Európának azzal, hogy védelmet jelent az iszlamista terroristák terjeszkedésével szemben. Oroszország tehát – az erre való igényét is mérlegelve – minden bizonnyal nagyobb mozgásteret kap a jövőben a nyugat-európaiaktól. Ezt következik abból az igényből, hogy maradjon fenn az európai hosszú béke időszaka. Érthette ezt annak idején Gyurcsány Ferenc is, hiszen maga szintén ebédelt (vacsorázott?) Putyin elnökkel. Ezért a sajtó egy része akkor szinte ünnepelte őt. A különös csupán az, hogy ugyanazok lelkesedtek az akkori kitüntetett fogadtatásért, akik most szörnyülködnek. Hölgyeim és Uraim! Legalább önmagukhoz legyenek következetesek!

#

2014-ben, a Bekiáltás blogban Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban az alábbi posztok jelentek meg:

1. Egy üstben főhet a gulyás és a borscs? (2014.01.09.)

2. Ostobaság oroszokkal riogatni (2014.01.19)

3. A németek pénzelték Lenint - állítja az orosz állami tévé /2014.01.23.)

4. Ne a tükröt törjétek össze! (2014.01.25.)

5. Fekete forradalom narancsos pestissel (2014.01.27.)

6. Nő a neonácik befolyása Ukrajnában (2014.01.28.)

7. Torzítva tudósít Ukrajnáról a média (2014.01.28.)

8. Putyin: Finanszírozni kell Ukrajnát (2014.01.29.)

9. Dühösek az oroszok az ukránokra (2014.01.31.)

A szocialista párt adós a magyar társadalom alulnézetből történő elemzésével és az erre épülő programmal.

Fejet hajt az MSZP az egykori 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elesettjei előtt. A főhajtás rendben van. Az viszont nagyon nem, hogy „hős katonákat” említ az ezzel kapcsolatos közlemény.

Jó ideje már, hogy a szocialista párt korifeusai adósok a saját társadalomértelmezéssel. Hol innen, hol onnan szemezgetnek. Hol a liberális, hol a konzervatív elemzők megállapításaival, egy-egy megnyilatkozásukban még a radikális felfogású csoportosulások fenyegetőzéseivel is azonosulnak. Ezért van az, hogy az ember nem érzékeli, milyen ma a szocialisták világképe.

A közemberek elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak élni, s elvárják, hogy szociális nehézségeik közepette intézmények siessenek segítségükre. 

Kívülről eldönthetetlen, hogy az orosz-magyar atomerőmű-szerződés hasznos, vagy káros lesz-e Magyarországnak. Amit viszont tudunk: egy szűk csoport - bár máris ezerrel folyik a nyugtatgatás - vélhetően az állam törvényeit és az Európai Unióval kötött szerződés előírásait megsértve, minden jel szerint lényegében titokban hozta tető alá a megállapodást, amelynek végrehajtásában a Simicska-körből a Roszatomhoz átigazolt magyar szakember kulcsszereplő lehet. Ez az, ami miatt talán az Orbán-hívők előtt is nyilvánvaló már, hogy hibás volt az a tegnapig melengetett feltételezésük, amely szerint a Fidesz olyan értékalapú politizálást folytat, amelynek eredménye valamifajta mindannyiunk számára jót hozó haladás, az európainak mondott viszonyok itthoni meggyökerezése lesz. Persze aziránt se legyen kétségünk, hogy hatalmas propagandagépezetet indul be hamarosan, hogy meggyőzzék őket: vezéreik most is helyesen cselekedtek.  

Akár sikerül, akár nem ismét elámítani a Fidesz-hívőket, a kétséget már nehéz lesz a lelkekből végképp eltüntetni. A magyar társadalomnak azok a csaknem négy évvel ezelőtti választásokon még többségben lévő rétegei, amelyek túlhatalomhoz segítették a mostani kormányzó pártot, eddig feltétel nélkül bíztak abban, hogy az orbánisták valamifajta ködösen elképzelt, hagyományos nemzeti értékrend jegyében fognak kormányozni. A magyar magyarnak testvére alapon, az emberek iránti empátiával, kímélettel, megértéssel vezetik és virágoztatják fel az országot. Ehelyett hétről hétre, hónapról hónapra bebizonyosodott, hogy az érzelmekre való rájátszás csupán annak elfedésére szolgált, hogy ez a hatalmi csoportosulást minden eddiginél inkább annak rendelje alá a kormányzást, hogy „Kaparj magadnak kurta, amíg kaparhatsz!”

Nem volt ez másként korábban sem, de legalább nem ennyire nyíltan vállalt cinizmussal. Eközben persze a kormányzó ballib pártok hívei szintén illúziókat tápláltak magukban saját vezetőikkel kapcsolatban. Mint tudjuk, e hívek többsége hátat is fordított addig támogatott pártjának, s valószínűleg ugyanez következik be hamarosan a jelenlegi kormányzók oldalán.

Ne fájjon ezért a fejünk! Mindenesetre, ha ez tényleg megtörténik a Fidesszel, akkor – bármily fájdalmas a humán értelmiségnek – végre szembe kell nézni azzal, hogy a párthívők, a vezérfüggők, az értelmiség viszonylag szűk rétegétől eltekintve, a magyar választók döntő hányadát egyre kevésbé lehet megvezetni ideologizálással sem a kormányzók, sem az ellenzék oldalán. Nem azért, mert fenemód tudatosak lennének az emberek, csupán azért, mert többségük saját életkörülményei alakulásán méri le, hogyan viszonyul az éppen hatalmon lévőkhöz. Ígérgetni lehet neki, meg valami apafigurára is vágyik, de alapvetően abból indul ki, hogy mit és mennyiért vásárolhat a boltban, s hogy várhatóan mennyi lesz a pénze ehhez.

Az a furcsa az egészben, hogy alig változott ez a hozzáállás a rendszerváltozás óta. Mindig azok döntötték el a választásokat, akik az életkörülményeiket rontó kormányzó erők ellen szavaztak, így adva esélyt az addigi ellenzéknek. Ám a zsigeri indítékot eddig elfedték az erős érzelmi töltetű választási kampányok. Legutóbb a Fideszé minden addiginál inkább épített az ösztönökre. Mi több az orbánisták a kormányzás hétköznapjai során is folytatták az érzelmi politizálást. Tették ezt soha nem látott vehemenciával és rengeteg állami pénz felhasználásával. Ez a magyarázata annak, hogy időközben akárhány réteget lehetetlenített is el a Fidesz-kormány, támogatottságát viszonylag magas szinten tartotta fenn.

De talán most vége lehet ennek az eszement két évtizednek! A pártok, s a médiában szereplő megmondó emberek talán megértik, hogy vége az illúziókeltés hosszú időszakának.

Mindenekelőtt azzal kell szembenézni, hogy politikai értelemben elveszítette jelentését a jobb- és a baloldal kifejezés. Ahogyan tegnapi jegyzetemben is érintettem: az elmúlt két évtizedben a meghatározó magyarországi pártok vezetői kivétel nélkül a kapitalizmus kedvezményezettjeiként, szálláscsinálóiként tekintettek magukra. Közülük többen – akármelyik oldalon is álltak – nagy vagyonra tettek szert, következésképp a világot a vagyon, a tőkés érdekek alapján látják és láttatják, nem mellesleg ezeknek az érdekeknek a szolgálatában kormányozzák. Ennek megfelelően az, amit a jobb- és baloldal ádáz küzdelmeként tárnak elénk, legföljebb a társadalmi javak újraosztásának küzdelmét takarja. Ennek megfelelően inkább csak éppen kormányzó, illetve ellenzéki hatalmi csoportról lehet beszélni, amelyek hosszabb-rövidebb időközökben váltogatják egymást.

Azzal is szembe kell nézni, hogy a magyar társadalom igen széttöredezett. Nincsenek benne olyan meghatározó rétegek, még kevésbé társadalmi osztályok, amelyeket sorsuk, helyzetük, a helyzetükből következő nézeteik alapján szervezetté lehetne tenni. Bár a közelítő számításaim segítségével készült adatok inkább csak nagyságrendeket fejeznek ki, s bárkitől szívesen veszem az ennél pontosabb, hitelesebb leírásokat, a magyar társadalom nagyjából a következő rétegekből áll:

1. Politikai elit, főpapság, megavállalkozók, nagyvállalkozók; nagybirtokosok, vagyonosok, állami szervezetek, főhatóságok, nagyobb önkormányzatok felsővezetői, akik egy viszonylag zárt körben, a nyilvánosság kizárásával folytatják le vitáikat, küzdelmeiket (2-3%);

2. Középvállalkozók, középbirtokosok, kisvállalkozók, kisbirtokosok, kistermelők, önkormányzatok kisebb fizetésű vezetői, akiknek egzisztenciáját csak részben határozza meg saját szakértelmük, sikeres teljesítményük, mert nagyban függnek az előző csoportba tartozóknak a jogszabályokon, az adóhatósági vizsgálatokon, az állás- és pénzügyi támogatási pályázatok elbírálásán keresztül érvényesülő döntéseitől (9-10%);

3. Fizetésből élő beosztott állami alkalmazottak - közhivatalnokok, pedagógusok, egészségügyben dolgozók stb. - akik egyre szorosabb központi állami kontroll alatt tevékenykednek (kb. 10%)

4. Egyéni vállalkozók (kb. 5%)

5. A versenyszféra bérből élő, egymástól elszigetelt, gyakran nem a vállalatukkal, hanem közvetítő cégekkel szerződésben álló, a képzettség alapján egymástól rendkívül különböző dolgozói, a földbirtokokon foglalkoztatott szakképzettek (kb. 20%);

6. Alkalmi munkások, közmunkások, segélyekből élők, munkanélküliek, akiket nap  kint nap kijátszanak egymás ellen, parírozásra kényszerítenek a velük foglalkozó apparátusok (15%);

7. Gyeden lévők, nyugdíjasok, akik közül különösen az utóbbiak a társadalom rendkívül heterogén, jobbára csak nyugalomra vágyó rétegét alkotják (kb. 38%).

Különösebb magyarázat nem kell ahhoz, hogy ennyiből is belássuk: ma nincs jelentős, egységes munkásbázisa egy szolidaritáselvű baloldali pártnak. Még akkora bázisa sincs, mint amekkora a Horthy-korszak agrár-ipari viszonyai között volt. A mai Magyarországon annyira nincsenek jelen többé-kevésbé azonos érdekekkel jellemezhető munkástömegek, hogy a magyar szociáldemokrata párt a szépkorúakat, a zömmel fővárosi nyugdíjas hölgytömegeket tekinti fő célcsoportjának, s ezeket szórakoztatja évente néhányszor stadionokban tartott zenés show-műsorokkal.

De a szó szoros értelmében vett polgárok is alig vannak köztünk. Ahogyan a polgárok nem voltak meghatározói a Horthy-korszaknak sem. Mert az ebben a kérdésben igazán kompetens Márai Sándor természetesen nem sorolta közéjük a félművelt dzsentrit, a kabarékultúráért, a szirupos filmekért rajongó nyárspolgárokat, kisvállalkozókat, kisboltosokat, csupán azt a 10-15 ezer (!) embert, akik képesek voltak befogadni a magaskultúra értékeit és fenntartásáért áldoztak is.

Ma ugyanitt tartunk! A magyar társadalom nem polgárosult. A köztünk élők elenyésző kisebbsége vágyik tényleges szabadságra, vagyis arra, hogy az állam, az önkormányzatok, az egyházak gyámkodásától mentesen, elsősorban saját erejére támaszkodva teremtse meg az egzisztenciáját, felelősséget vállalva saját tetteikért. Merthogy a termelésben forgatott vagyon mellett ez lenne a polgár jellemzője. Ám a mára mindent átható állami bürokrácia, a politikai pártoktól kiinduló korrupció gyakorlatilag teljesen lehetetlenné tette, hogy az ehhez a rendszerváltáskor még reményteli opcióhoz, vagyis az uram-bátyám világ értékrendjét meghaladó, a polgárosulást tömegesen elősegítő váltáshoz meglegyenek a feltételek. Tény, hogy a folyamat bevégzése az Orbán-kormányhoz köthető, de romboló előzményei – talán kevésbé durván, talán kevésbé mindent átható formában – már érzékelhetők voltak a korábbi kormányok alatt is.

Ne legyenek hát illúzióink, és a pártok se tápláljanak ilyeneket! Az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek, hogy végre a kapitalizmus mai jellegének megfelelően és az ehhez való tényleges viszonyuk alapján viselkednek. Mára értelmezhetetlenné vált az a kijelentés, hogy a társadalmat a hagyományos osztálykategóriák alapján kell megszólítani. A közemberek - éljenek bárhol, éljenek bár bérből és fizetésből, vagy éppen vállalkozásuk jövedelemből - elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak létezni. Elvárják, hogy a rajtuk kívül álló okok - az élőmunkát feleslegessé tevő automatizálás elterjedése, a nemzetközi pénzügyi hatások stb. - miatt egyre inkább törvényszerűen bekövetkező szociális nehézségeik közepette a társadalmi szolidaritás intézményei siessenek segítségükre. Ha a pártok nem ennek alapján cselekszenek az előttünk álló választási kampányban, majd azt követően, bármit írnak is a plakátokra, csak a tömegek csömörét növelik. Márpedig a tömeges meghasonlás oda vezet, hogy a választójogosultak egy része már most sem megy el szavazni. Akik pedig választanak, azok mindennél nagyobb hányada fogja támogatni a szélsőjobbot. Ennek tudatában kezdődjék hát a játszma!

#

Megalázó helyzetekbe hozták, újból és újból megkérdőjelezték képességeit, anélkül, hogy a közelében jártak volna.

Most, hogy a kormányváltásra szövetkezők összeboronálták magukat, tényszerűen szögezzük le, hogy a ballib oldalon egyedül Mesterházy Attila volt képes arra koncentrálni az elmúlt időszakban, hogy az ellenzék a választásokon legalább tisztességesen helyt álljon. Mindenki más arról beszélt már vagy másfél esztendeje, hogy csak ő, és csakis ő mentheti meg a ballib tábort az MSZP-től, és az MSZP-t magától az elnöktől, Mesterházy Attilától. Beszéltek erről a magukat ehhez a táborhoz sorolók akkor, amikor a térfelükön szinte csak az MSZP-nek volt stabilan mért társadalmi támogatottsága.

A teljesítmény értékét növeli, hogy a támogatottságot egy olyan országban sikerült megtartania a Mesterházy által irányított MSZP-nek, ahol történelmi és társadalomszerkezeti okokból ma nincs jelentős tömegbázisa egy szolidaritáselvű baloldali pártnak. Azért nem, mert nem indokolják a foglalkoztatottság mai arányai, a munkavállalók világának széttöredezett volta, a munka jellegének, a foglalkoztatás formáinak megváltozása. Ráadásul a dolgozók érdekeinek védelmére hivatott szakszervezeti felsővezetők elsősorban a megörökölt közvagyon elosztásával, a privatizációs vagyonszerzéssel voltak elfoglalva vagy két évtizeden át, s eközben nem jutott energiájuk annak feltárására, mit is kellene tenni igazán az általuk képviseltekért.

Tegyünk ehhez hozzá még valamit! Az elmúlt két évtizedben a meghatározó magyarországi pártok vezetői kivétel nélkül a kapitalizmus kedvezményezettjeiként, szálláscsinálóiként tekintettek magukra. Közülük többen – akármelyik oldalon is álltak – nagy vagyonra tettek szert. Helyzetükből eredően abban a (tév)hitben élnek és abba a (tév)hitbe ringatják a társadalmat, hogy a kapitalizmusban mindenki jól jár(hat). Ebben partnerre leltek és lelnek a társadalomtudományok elitjében és a média vezető munkatársaiban.

Mindez természetesen a liberálisokkal összebútorozott baloldalra is vonatkozik. Túl azon, hogy tűz és víz a kettő, az MSZP-nek az elmúlt időszakban is meg kellett küzdenie azzal, hogy abban a médiatérben, amely egyáltalán még megmaradt számára, főként liberális politikusok és újságírók össztüze zúdult rá.

Ezért történhetett meg az, hogy legalább másfél éven át a Fidesznek semmit nem kellett tennie annak érdekében, hogy Mesterházyt lejárassa. Megtették ezt a Fidesz helyett egyrészt a ballib oldali vetélytársak. Másrészt megtették a kormánypártiak helyett a ballib média megmondó emberei és az általuk médiatérhez jutó hisztérikus betelefonálók. Folyamatosan társadalmilag értelmezhetetlen, megalapozatlan követelésekkel bombázták, megalázó helyzetekbe hozták, újból és újból megkérdőjelezték képességeit, anélkül, hogy a közelében jártak volna. Mintha nem lett volna elég az, hogy már e nélkül is szorult helyzetbe lavírozta magát az ellenzéki oldal!

Ehhez képest Mesterházynak éveken át sikerült mindenekelőtt saját szétbeszélő pártját uralnia. És bár többször látszott rajta a zavar jele, megőrizte emberi hangját akkor is, amikor szemtől szembe lekicsinylően beszéltek róla. Persze riposztozhatott volna ügyesebben, elegánsabban, szellemesebben. Szerintem még ez is bekövetkezhet, ha nem kell a baráti tűz elől is fedezékbe vonulnia.

Ezen túlmenően azonban – Honfitársaim a jobb- és a baloldalon! – immár bele kellene gondolnunk abba is, hogy csak annyit várunk-e el a mindenkori ellenzék mai – vagyis az ország esetleg holnapi, vagy holnaputáni –vezetőjétől, hogy a legjobb színészi teljesítményt nyújtsa? Attól tartok, ez édeskevés választói elvárásnak. Ám ameddig csak ez az igény jut el a politikusokhoz tőlünk, addig csupán ez az igény tükröződik a kampánytervekben, a politikusok arculatának formálásában. Nézzük hát bennük önképünket!

#

Lenin nem álmodhatott a hatalom megszerzését és megtartását, az agymosást ilyen komplex módon segítő médiarendszerről.

Évek óta reménytelenül küzdök azért, hogy ne közszogálatinak, hanem pártállami médiának nevezzük az MTV-t, a Duna TV-t, a Magyar Rádiót. Ezek ugyanis híradásaikban, közéleti-politikai műsoraikban, műsorrészeikben kifejezetten a kormányzó párt értékrendjét közvetítik, pozitív közléseiket az orbánista hatalomhoz közvetlenül kötődő személyekhez kapcsolják, ezzel szemben különféle trükkös szerkesztési módszerekkel járatják le az ellenzéki oldal képviselőit. Hozzáteszem: más műsoraikban is benne van ez a törekvés, legfeljebb nehezebben tetten érhető.

Ezekben a médiaterekben általában nem törekszenek kiegyensúlyozottságra, a problémáknak a lehető legtöbb érintett szemszögéből történő feldolgozására, az ellentétes érdekek elemző ütköztetésére. Ex katedra kijelentésekre és bejelentésekre épülnek a tudósítások, leginkább úgy, hogy az utolsó szót az mondja ki, aki a kormánypárti álláspontot képviseli. Az adások – nem csak a hírműsorok – más részét a sikerpropaganda jegyében felturbózott marginális, sőt provinciális témák, valamint a nézők idegeneinek borzolását szolgáló véres, illetve a szemekbe könnyet csalogató történetecskék teszik ki. Ezek aztán kellő mennyiségben adagolva beszűkítik a nézők látóterét, csökkentik tájékozódó képességét, vagyis kiszolgáltatottá teszik őket a manipulációs szándékokkal szemben. Ám ezzel lehet elérni, hogy kedvező feltételek alakuljanak ki az agymosáshoz, de legalábbis nagy tömegek passzivitásba szorításához.

Ennek a pártállami médiának mára sikerült visszafarolnia oda, ahonnan a magyar sajtó a ’70-es évek végére már kiverekedte magát: tökéletesen a lenini elvek jegyében működtetik. Eszerint a média, a lap, a műsor „nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is”. 1901-ben, amikor Vlagyimir Iljics e szavakat papírra vetette, azt fogalmazta meg, hogy a szociáldemokrata-kommunista pártnak olyan orgánumokra van szükségük, amelyek terjesztik a marxi eszméket, nevelik a tömegeket, építik a pártot, és részt vesznek a szövetségesek toborzásában.

Ha ebben a gondolatmenetben a kollektivizmus igényét és a marxi tanokat a nemzeti együttműködés rendszerére vonatkozó elképzeléssel és az egyházak befolyásának növekedésével helyettesítjük be, meg is érkeztünk 2014 Magyarországába. Jóllehet az orbánista médiarendszer annyiban összetettebb a Lenin által elképzeltnél, hogy egyrészt ez a mostani, a nyomtatott sajtó mellett, a rádiót, a televíziót, sőt az Internet egy részét is uralja. Másrészt hatékonyan egészítik ki – a külföldiek kezén lévők mellett – a Simicska és a Vitézy-féle szórakoztató médiabirodalmak, amelyeknek a pénzforgatás mellett abban van nélkülözhetetlen szerepük, hogy üres, sőt ízlés- és lélekromboló szórakoztatással kössék le a tömegember gondolatait, energiáit. Az igazán nagyra törő Lenin a hatalom megszerzését és megtartását ilyen komplex módon segítő médiarendszerről még nem álmodhatott.

Ehhez képest ennek az alig leplezett manipulációnak szinte összes bírálója minden további nélkül átveszi e médiumok megnevezésére a közszolgálati kifejezést. Így tesz „zero” is, aki két napja a Vastagbőr blogterében jelentette meg cikkét ezzel a címmel: „A közszolgálati Híradó a balos "összefogásról" készült mémekről tudósított”. Arról ír, hogy az MTV előző napi híradójában három percben foglalták össze, milyen mémek készültek az interneten az ellenzék szerencsétlenkedéséről. Miközben a szerző okkal mutat rá, mennyire egyoldalú a Magyar Televízió szerkesztési gyakorlata, maga sem tud megszabadulni a „közszolgálati” kifejezéstől, amit a kormányzó párt kommunikációs gurujai éppen azért találtak ki, hogy a tényleges tartalmukkal ellentétes asszociációkat csempésszenek be a tudatalattiba.

Nem ez az egyetlen szó, amit az orbánista gárda beégetett az agyunkba! Eredeti tartalmukból kiforgatott, vagy sajátos asszociációs hatásokra épülő kifejezések tömegét vetik be annak érdekében, hogy a nyugdíjpénztári vagyon, a földek, a trafikok, a takarékszövetkezetek, az EU-támogatások, az iskolák, a mára sok tekintetben szovjetizált (Értsd szó szerint: tanácsokká alakított!) önkormányzatok után az emberek tudatát, gondolkodását is befolyásuk, ellenőrzésük alá vonják.

Amikor a szómágia immár határozott jeleit érzékeltem, Fidesz-szótár írásába kezdtem, bár restségből hamar felhagytam vele. Néhány szócikket azonban megőrzött abból az időből a számítógépem. Annyit mindenképpen, hogy most érzékeltethessem, mire is utaltam fentebb. A Magyarország újjászervezése kifejezést így magyarázza értelmező szótáram: (1) gazdasági megszorítások (2) ezentúl mások férnek hozzá az állami erőforrásokhoz. A fülkeforradalom szókapcsolat a régi nyelvben az országgyűlési választások, a nemzeti konzultációt a manupiláció kifejezés szinonimájaként tünteti fel gyűjtésem. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem megnevezést a Pártállami Káderképzővel értelmeztem pár éve és úgy véltem, hogy a nyugdíjvédelmi megbízott helyett a nyugdíjállamosítási komisszár inkább kifejezi a tevékenység igazi tartalmát és módját…

Ideillenek a Médianapló jegyzetelőjének Zöldi Lászlónak 2010. december 10-én közreadott sorai is. A média mai folyamatainak módszeres feldolgozásával foglalkozó szakember gyűjteményében a jobboldali sajtó ilyen kifejezésekkel illette az első számú célpontként kezelt Gyurcsány Ferencet: „Dumafranci”, „A KISZ KB Cicerója”, „Az MSZP ripőkje”, „A nemzet sánta kutyája”, „Kelekótya miniszterelnök”, „Az eszelős kormányfő”, „A kormány mozgászavaros vezetője”, „A balkáni Tony Blair”, „Bukott puccsvitéz”, „Rafinált, trágár haramia” „Retekből kivakaródzott ripacs”, „Legújabbkori történelmünk legalávalóbb figurája”.

Persze lehet rötyögni ezeken. Hallván őket, kiélheti kárörvendő hajlamát sok torz lelkű ember. De lassan abba is bele kellene gondolni, milyen további következményekkel jár a közbeszéd formálásában meghatározó szerepet játszó politikai kommunikációs szóhasználat tudatos eldurvítása, és az, hogy a média mindennek gyakorlatilag kritikátlanul teret enged. Talán elég, ha arra utalok, hogy ma már a középrétegekben is sok család küzd azzal, hogy a gyerekek hasonlóan durva kifejezésekkel illetik a szüleiket, a nagyszüleiket, a tanáraikat. Igen sok munkaadó a politikusoktól tapasztalt, a média által közvetített, sőt felnagyított példákat követve viszonyul durván a dolgozókhoz…

Azt mondják erre egyesek: a média csak teszi a dolgát. Csupán szöveghű módon számol be arról, ami például egy sajtótájékoztatón elhangzott! Először is, ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt a sajtótájékoztatót teljes terjedelmében közvetítenék. Minthogy ez szóba nem jöhet, valójában a szerkesztők válogatásának szövegkörnyezetből kiemelt eredményét látjuk és halljuk, ami gyakran köszönő viszonyban sincs a rendezvény egészének hangsúlyaival, üzenetével. Másodszor a média működtetői pontosan tudják, hogy a kommunikációs szakértők éppen azért írnak és adnak normaszegő, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseket a politikusok szájába, hogy olyan nyelvi botrányt okozzanak, amit a nézettségért, a hallgatottságért, az olvasottságért küzdő szerkesztőségek bizonyosan átvesznek, mivel ezzel nagyobb közönségre tehetnek szert, tehet ez a technika közvetve bizonyosan növeli a politikus ismertségét. Nem feltétlenül népszerűségét, de ismertségét bizonyosan.

Belátom, hogy emiatt nem nagyon van értelme elverni a port a kereskedelmi médiumokon. De nem ez a helyzet a közpénzből finanszírozott televíziókkal és rádiókkal. Nekik akkor is rendelkezésükre áll a pénz, ha éppen csökken a nézettségük. Ha pedig így van, akkor csak egyetlen okot találunk arra, hogy a szerkesztőik miért viselkednek úgy, mintha szórakoztató, ha úgy tetszik bulvár médiumokban tevékenykednének. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy lényegében a kormányzó párt érdekeit szolgáló kommunikációs guruk, a spindoktorok közvetett elvárásainak, netán közvetlen utasításainak tesznek eleget. Nagy teret adnak az ellenzéki politikusokat befeketítő, nyelvi botrányt okozó, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseknek, a velük kapcsolatos csúsztatásoknak, ezzel szemben előnyös helyzetekben mutatják be, kedvező színben tüntetik fel a kormánypárti vezetőket. Amíg ez nem változik, könyörögve kérek mindenkit: nevezze bárminek – leginkább persze államinak, vagy pártállaminak – a közpénzből fenntartott csatornákat, de közszolgálatinak semmiképp se!

#

Esetenként megalázó próbáknak vettetnek alá a nyájba soha be nem kerültek, vagy az attól elkóboroltak.

Pár órája már leírtam valahol az Internet tengerében az aforizmát: „A politikus az az ember, aki megnézi, hogy merre tartanak a tömegek, s az élükre áll.” Az előbb azonban ismét eszembe jutott a mondat, amikor Facebook-köröm egyik tagja közzétette a Mi canto es oración nevű honlapról Ferenc pápa szavait:

„Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét, mivel találkozik!

Szerinte elismernék Magyarország jogát ahhoz, hogy a közvetlenül határai mellett élő magyarok az Európai Unión belülre kerüljenek.

A legutóbbi ajánlat alapos áttekintése után úgy döntött a Raiffeisen Bank International, hogy jelenleg, a mostani feltételekkel, inkább nem adja el magyarországi leányvállalatát – áll a Raiffeisen osztrák anyabankjának szerda este kiadott hivatalos közleményében.

A röviddel ezt követően az ATV-ben megszólaló szakértő egy szinte jelentéktelen félmondatban hozzátette: a Raiffeisen nem csak a magyar, hanem az ukrán érdekeltségeit is lebegteti. Hírek szerint szó volt róla, hogy ezektől is szabadulni akart, de egyelőre Ukrajnában is elállt a tervtől.

A forgatókönyv szerint most Gyurcsány nagy ívű, de immár alighanem rövidre fogott röptének lehetünk tanúi.

„Most akkor hazamegyek” – üzent Spanyolországból a Facebook-on Gyurcsány Ferenc. A gyors csomagolás oka: Bajnai Gordon végre úgymond belátta, hogy hátra kell lépnie Mesterházy Attila pártelnök javára, aki amúgy is a megkerülhetetlen szocialisták hivatalos miniszterelnök-jelöltje már jó ideje.

A külföldön feladott távmondat, meg a hazai bejelentés nyomán az ATV esti, A Tét című műsorának jeles szereplői máris bizakodni kezdtek. Gerő András történész egyenesen azt fejtegette, hogy a három párt – az MSZP, az Együtt-PM, a DK – három vezetőjének képességei mennyire kiegészítik egymást. Bár Gyurcsány pocsékul kormányzott, de ahogyan a tömegekre képes hatni, párját ritkítja. A kommunikációs szempontból enyhén szólva is mérsékelt teljesítményt nyújtó Bajnai viszont kormányzóképességét bizonyította. Mesterházynak pedig a pragmatikus mentalitása az értéke. Három ilyen emberrel a három párt együttes kampányából pedig… – tartott hatásszünetet Gerő András, amit én arra használtam ki a tévé előtt, hogy így fejezzem be a mondatát: …még akármi is kijöhet.

Akármi is! Mert ha ez az egész nagyjából egy kampányterv szerint zajlott is, a politikában mindig számítani kell az ellenérdekelt fél váratlan húzására. Következésképp, ma még senki sem tudhatja, hogy az itthon egymást napokon keresztül fárasztó két pártelnököt mivel lepi meg a kipihenten hazaszálló harmadik. Aztán ha ők hárman egymás tenyerébe csapnak is, a hátralévő időszakban roppant fegyelmezett, a kölcsönös érdekeket messzemenően figyelembe vevő, egymás nyilvános ekézésétől mentes választási kampányt kell folyatnia mindhárom párt, mindegyik vezetőjének és tagjának.

Ehhez képest eddig nem az önuralmukról voltak híresek. Nem arról, hogy nem hozták egymást váratlan és kellemetlen helyzetekbe. Márpedig, ha nem tudják fegyelmezni magukat, olyanok lesznek, mint valami háromfejű madár, amelynek mindegyik feje más irányba mozdítaná azt a szerencsétlen egy testet. És még akkor is kérdés, hogy a sasét formázzák-e azok a fejek, vagy csak egy vergődő verébét.

UTÓIRAT: Az elmúlt, nagyjából 30 óra megerősítette bennem az előző, Talán mégsem hülye az ellenzék bejegyzésemben írtakat. Az ellenzéki oldal hónapok óta tartó vitáinak egyre növekvő szerepe volt és lehet továbbra is, a választók mozgósításában. Ennek eddigi eredménye, hogy az esetenként már kifejezetten dühödt szavazótábor sok tagja azt gondolhatja az MSZP és az Együtt-PM mai egyezségéről: nem volt hiába a morgása, a tiltakozása; sikerült rászorítani a vonakodó politikusokat az együttműködésre. Szerintem a forgatókönyvben most az az előre megírt jelenet következik, amelyben a Spanyolból megérkező Gyurcsány nagy ívű, de immár rövidre fogott röpte fogja tovább spanolni a nagyérdemű idegeit.

#