Mára a törvényhozást, a kormányzást, az igazságszolgáltatást, az egyházakat, a gazdaságot behálózó személyi összefonódások egész láncolata jött létre, hogy maga alá gyűrje a társadalmat.

Három tételmondattal igyekeztem összefoglalni az Echo Tv Visszhang című műsorában a legutóbbi bank- és brókerbotrányok tanulságát:

1.) A pénzügyi felügyelet nem hatékony.

2.) A Buda-Cash, a Questor cégháló és a Hungaria Értékpapír Zrt.-nél történtek miatt végképp megdőlt az a széles körben hangoztatott teória, hogy ami magyar, az csak jó lehet.

3.) Előbb-utóbb bajok lesznek abból, ha a kormányzat vezetői és egyes üzleti körök közvetlen, kölcsönös érdekeltségen alapuló kapcsolatokat ápolnak egy mással.

A csütörtökön adásba került műsor felvétele szerda délután volt. Akkor még szinte merészségnek tűnt ilyen kijelentéseket tenni. Egy nappal később, amikor több részlet vált ismertté, ennél jóval erőteljesebb megfogalmazások öntötték el a médiumokat. Most viszont itt az ideje, hogy felül emelkedjünk az érzelmeinken, és általánosabb összefüggésekről kezdjünk gondolkodni, különös tekintettel a 3. pontra!

A vagyonszerzést szolgálja a politika

Úgy adódott, hogy pénteken a Bekiáltás blog számára bíbelődtem egy nagyobb, egyelőre a neten még nem olvasható, összeállítással az ukrajnai helyzetről. Benne az ottani válság nyugati, illetve orosz megítélését igyekeztem összehasonlítani egymással. Ahogyan elmélyültem a témában, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a brókerbotrányok fényében a magyar viszonyok nagyon is hasonlítanak az ukrajnaiakhoz. Legföljebb nálunk kisebb tétekben folyik a korrumpálás, nálunk itt-ott még fékezi a szereplőket az, hogy ha az Európai Unió előírásait teljesen mellőznék, akkor veszélybe kerülnének az onnan származó összegek, vagyis nem lehetne megcsapolni ezeket.

Ha eltekintek Magyarországnak a nyugati társadalmi intézményi és szövetségi rendszerhez való tartozásából eredő külső fékek némileg korlátozó hatásától, azt látom: ugyanúgy öltönyös rablóvezérek uralják az országunkat, mint Ukrajnát. Nálunk ugyanúgy összefonódik egymással a politikai és a gazdasági hatalom, mint ott. Ahogyan távolodtunk a rendszerváltás eufóriával és illúziókkal teli időszakától a törvényhozásunk, igazságszolgáltatásunk, médiarendszerünk egyre kevésbé volt képes ellenállni a plutokrata-oligarcha réteg befolyásának. Igaz, az idegen kifejezések eredeti értelméhez képest nálunk nem annyira a vagyonosok gyűrték maguk alá a politikai intézményrendszert, hanem egyesek magát a politikát használták arra, hogy meggazdagodjanak.

Mindezek okai között talán az első helyen áll, hogy a nyugat elsősorban piac- és vagyonszerző terepének tekintette a hidegháborúban legyőzött, a modern kapitalista viszonyok és módszerek elleni védekezésre felkészületlen kelet-európai országokat. Ebből eredően – a földrajzi elhelyezkedést, a történelmi okokra visszavezethető kulturális jellegzetességek miatti kisebb eltéréseket nem számítva – hasonló problémákkal küzd mindegyik sorstársunk. A külföldi tőkés érdekek érvényesítése során Magyarországon is lépésről lépésre számolták fel a meglévő termelő alapokat, fektették két vállra a forráshiányos ipari, élelmiszer-ipari vállalatokat, az addig fejlett mezőgazdasági üzemeket. Ennek következtében a lakosság korábban nem tapasztalt módon vált gazdaságilag kiszolgáltatottá, sőt jelentékeny része munkanélkülivé. Ebben bizony szerepet játszottak az egyes esetekben naiv, máskor nagyon is számító magyar elit tagjai, akik akarva-akaratlanul asszisztáltak az ország védtelenné tételének negyedszázados folyamatához.

Nem tanultunk a történelmünkből

Ezzel az 1980-as évek legvégén kezdődött folyamattal a XX. században másodszor szakadt meg a magyar társadalom és gazdaság szerves fejlődése. A külső hatások ellen védtelen országra először 1948-ban erőltettek idegen szisztémát, ami kevésbé drámai módon ugyan, de ellentétes előjellel lényegében megismétlődött azzal a gyors rendszerváltozással, amelynek hatásait, következményeit sem az egyének, sem a gazdálkodó szervezetek, sem a politikai élet szereplői nem voltak, nem lehettek képesek előre felmérni.

Aki itt egzisztenciát teremthetett magának, az már a Kádár-rendszerben belekezdett valamilyen üzletbe, s azt toldozgatta-foldozgatta, bővítette az új viszonyok között. Ha nagyon összeszedte magát, ma már talán valamely külföldi tulajdonban lévő összeszerelő üzem alkatrész-beszállítója. Már és még a közepesnél nagyobb földbirtokok tulajdonosai is úgy érezhetik, hogy az Európai Unióból származó támogatásoknak köszönhetően megfogták az isten lábát. Tisztes megélhetésre számíthatnak a külföldi vállalatok, bankok vezető alkalmazottai, és mindazok, akik az Európai Unió, illetve a NATO vagy más nemzetközi szervezetek szakértői lehetnek. Azok sem jártak és járnak rosszul, akik a különféle tudományterületeken tettek szert versenyképes tudásra, s ennek nyomán amerikai, vagy nyugat-európai egyetemek, kutatóintézetek kínáltak és kínálnak nekik jól fizető állást.

Az ily módon kedvezményezettek – családtagjaikkal együtt – a magyar társadalom legfeljebb öt-tíz százalékát teszik ki. Mert az új viszonyok között esély sem volt arra, hogy kialakulhasson számottevő vállalkozó-vagyonos polgárság, amelyről negyedszázada álmodtunk, s amelyről a XIX. századi előképek alapján azt gondoltuk, hogy tartópillére lesz az országnak, letéteményese a haladásnak, a nyugathoz való felzárkózásnak. Még ha lett is volna valakikben ilyen szándék, annak érvényesítését lehetetlenné tette a vámhatárok lebontása, amely versenyhátrányba hozta a magyar termékeket a magyar piacon.

Ismét bebizonyosodott, hogy a történelemből semmit nem tanultunk. Ellenkező esetben eszünkbe kellett volna jussanak az 1840-es évek reformnemzedékének küzdelmei a kialakuló magyar ipart védő vámokért. Az akkori országgyűlésnek ezt a törekvését azonban a bécsi udvar kategorikusan visszautasította. Ennek hatására jött létre a végre a nemest és nem nemest egy ügy érdekében mozgósító Védegylet, amelynek tagjai országszerte becsületszavukkal fogadták, hogy akkor is magyar iparcikket vásárolnak, ha az drágább. Több mint másfél évszázaddal később természetesen megváltozott a világ, globálissá vált a gazdaság. De azért még vehettük volna magunknak a fáradságot, hogy átgondoljunk néhány magyar gazdaságtörténeti összefüggést!

Nem vettük észre a csapdákat

Nem tettük ezt, mert látásunkat elhomályosította, hogy a vasfüggönnyel elzárt évek után végre szabadon léphetjük át az európai országok határait. Újságcikkek tömege méltatta, hogy az Európai Unióban szabaddá vált az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek áramlása. A politikusok, a szakértők, a média hatására feltétel nélkül örültünk mindennek. Eközben nem vettük észre a csapdákat. Azt, hogy nem annyira a mi árunk áramlik oda, hanem az övéké ide, s hogy ennek következtében csökken a munkahelyek száma. Azt, hogy a mi országunk költségén kiképzett és a leginkább vállalkozó szellemű fiatalok – a méltó bért fizető hazai munkahelyek hiányában – százezer szám hagyják el az országot. Azt, hogy a nemzeti össztermék és a nemzeti jövedelem között szakadék keletkezik, vagyis az országból forráskivonás történik. S végül nem figyeltünk fel a csapdák között a talán legkártékonyabbra: ilyen feltételek között a számottevő magánvagyon gyarapításának legjárhatóbb útja lett a politikai-állami intézmények elfoglalása és ezeken keresztül a társadalom javainak fosztogatása.

Az elmúlt negyedszázad bankcsődjei, gyárbezárásai, ingatlan- és termőföld panamái, a megbuherált közbeszerzési eljárások tömegei, s mindaz, amiről fentebb szóltam, mára ukrajnaihoz hasonló viszonyokat teremtettek Magyarországon.

Egy hete került nyilvánosságra, hogy saját védelme érdekében immár külön fegyveres szervezetre tart igényt mindhárom legfőbb közjogi méltóság. Nem éppen megnyugtató, hogy ezek szerint az egykori harcostársak között felütötte a fejét az életre-halálra menő bizalmatlanság. Erre jöttek hét közben azok a hírek, amelyek leplezetlenül megmutatták, hogy nem egyedi jelenség a korrupció, hanem annak mechanizmusa uralja az egész országot. A Questor-botránynak a törvényhozással, a kormányzattal, az igazságszolgáltatással, a nemzetközi alvilággal, sőt a katolikus egyházzal kapcsolatos elemeiből arra lehet következtetni, hogy mára a személyi összefonódások egész láncolata jött létre, hogy maga alá gyűrje a magyar társadalmat. A haszonélvezők – akik ezt a mechanizmust a rendszerváltozás óta tökéletesítették mai formájáig – erkölcsről, hitről, európaiságról, demokráciáról, szabadságról, hazáról, országról, népről, nemzeti együttműködéséről szónokolnak. Valójában a társadalom szövetét, ellenálló képességét számolják fel azzal, hogy évtizedek óta ukrajnásítják, vagy ha valaki ezt jobban érti, weimarizálják Magyarországot!

#

Az illusztráció forrása: Cultura Kulturális Magazin