Az unió esetleges felbomlása után pokollá válik a helyzet az országban. A titkosnak szánt (!) alaptörvény-módosítás immár leplezetlenül mutatja a hatalmon lévők valóságos szándékát.

Kevesebb, mint két hónapunk van arra, hogy irányítás alá vegyük a menekültkérdést, más különben összedől Schengen – mondta január 19-én, az Európai Parlamentben Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke. Szerinte a 28 tagország vezetőjének március 17-18-ai csúcstalálkozója az utolsó pillanat, amikor még stratégiai döntést lehet hozni.

Nem kell nagy ész hozzá, hogy ha ez elmarad, annak súlyos következményei lesznek még akkor is, ha a függés nem csupán kelet–nyugati irányban, hanem fordítva is jelentős. Csak kapásból:

Európában ismét vége lesz az országhatárokon való szabad átjárásnak.

Lényegesen megnehezül a más országokban való munkavállalás, a külföldön munkát vállalók teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

Nehézségekbe ütközik majd az elmúlt évtizedekben kitelepült rokonok, a gyerekek, az unokák meglátogatása.

Kelet-Európából ismét csak a kevés kiváltságos gyerekei tanulhatnak külföldön.

A vámhatárok újbóli létrejöttével a nyugati cégek nagyrészt beszüntetik kelet-európai termelésüket, mert a megnőtt költségek miatt nem lesznek versenyképesek az amerikai, a kínai, az indiai, a brazíliai cégekkel szemben.

Az eddigi helyi beszállítók csődbe mennek.

Megszűnnek az Európai Unióból jövő támogatások, s ezzel teljesen összeomlik az agrárgazdaság, a fejletlenebb államokban nem lesz pénz a nagy közlekedési, egészségügyi, de még a kisebb helyi beruházásokra sem.

Az így kialakuló elviselhetetlen helyzetben a társadalom különböző csoportjai között a tettlegességig fajulnak a feszültségek, de a kutyát sem fogja érdekelni, ha az európai, főként a kelet-európai kis országokban ismét törpediktátorok tartják majd sakkban a népeket. Magyarországon a most tervezett, titkosnak szánt (!) alaptörvény módosítás immár leplezetlenül mutatja a hatalmon lévők valóságos szándékát.

Lélegeztető gépen az ország

Itt a Bekiáltás blogon, tavaly május 19-én írtam először arról, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő nem az ország érdekét szolgálta, amikor aznapi strasbourgi, európai parlamenti beszédében, majd a sajtótájékoztatón azt követelte: az európai  intézmények ne üssék bele mindenbe az orrukat; a menekültekkel kapcsolatos döntések kerüljenek vissza a nemzeti kormányok hatáskörébe. Ezt megelőzően, 2015 elejétől, idehaza egy brutálisan idegenellenes kérdőív tizenkét pontjával, és több hasonló megnyilatkozásával sokkolta az országot a miniszterelnök.

Azt írtam akkor, illetve utána jó néhányszor, hogy mindez a figyelemelterelést szolgálja. Mert természetesen az Orbán-kormány sem képes érdemi válaszokat adni az itthoni négymillió embert sújtó szegénység kezelésére, a tömeges elvándorlás megállítására, a külföldi tőkével működő szektoroktól eltekintve, a gyakorlatilag minden ágazatot érintő, drámai leépülés megfékezésére. Az 1989 utáni rendszer eleve úgy lett kialakítva, hogy épp csak lélegeztető gépen lehessen tartani a kelet-európai országokat, illetve helyi mértékben tehetőssé tenni azokat, akik az igazságtalan, embertelen viszonyok, vagyis a kizsákmányolás fenntartásában, az ebből eredő társadalmi feszültségek blokkolásában közreműködnek.

Nem vitás, hogy Magyarországon, a rendszerváltás óta hatalomra került kormányok közül, az Orbán-kabinet oldja meg ezt a feladatot a leghatékonyabban. Szolgálatkészen működteti az oktatásból, az egészségügyből, a szociális ellátásból forint milliárdokat kisajtoló préseket. A szegényektől az adórendszeren keresztül a tehetősebbekhez csoportosítja át a jövedelmeket, amelyek aztán az ország adósságszolgálatának fedezeteként, az utódokra terhelhető kamatfelárral forognak vissza a költségvetésbe, végső soron a külföldi hitelezőkhöz. Ezzel a többszörös mechanizmussal az EU által előírt szinten tartható a költségvetési hiány, ami az egyik feltétele annak, hogy Brüsszelből megérkezzenek a rendszer fenntartóihoz a kormány által továbbosztható, a kevesek vagyonosodását szolgáló pénzek.

A lakosság nagy része közönyös

Az Orbán-kormánynak a fentieknél is nagyobb, bár kétes értékű teljesítménye, hogy propagandával, létbizonytalanságban tartással, helyi sameszeken keresztül történő megfélemlítéssel elérte, hogy Magyarország lakóinak nagy része közönyösen tűri sorsát. Hol vannak már a traktoros felvonulások? A kisebb-nagyobb megmozdulások, köztük az évi két-háromszori vasutas sztrájkok? A Gyurcsány-kormány elleni demonstrációk? A tévészékház ostroma is feledésbe merült mára.

Mi több, mintha még boldog is lenne a nép nagy része, amikor a miniszterelnök nemzeti húrokon játszva andalítja. Emiatt eszébe sem jut a közembernek, hogy abban a világban, amelyben a kihívások már rég átnyúltak a kontinensek határain, egy ország – különösen egy kicsiny, szellemi és fizikai erőforrásait jórészt elveszített állam, mint Magyarország – nem birkózhat meg egyedül a feladatokkal. Bár a nép, az isten adta nép a televíziókból naponta értesül a világméretű kihívásokról, az ezek és a saját sorsa közötti összefüggések felfejtését fárasztónak tartja. Politikusoktól, tömegmédiumokból nem is igen kap segítséget hozzá, ezért azok rejtve maradnak előtte.

Az elbódult és okos ismeretekkel oly gyéren felvértezett emberek olyan dolgokba aztán végképp nem gondolnak bele, hogy az 1648-as Vesztfáliai béke óta együttműködési kényszer uralkodik az európai kapcsolatokban. Nem tanították meg velük, hogy bár a több évszázados folyamatot megtorpanások, sőt éveken, akár évtizedeken keresztül tartó, véres háborúk formájában is jelentkező visszaesések kísérték, előbb 1945, majd 1989 után már-már úgy látszott, végleg leáldozott a nacionalizmusoknak. A tömegben nem tudatosul az sem, hogy a mohóság ismét kezdi legyőzni a hosszú távú érdekeket, s hogy az emiatti gazdasági kiszolgáltatottság, alávetettség következtében válnak mind nyomasztóbbá Európa-szerte (is) a társadalmi feszültségek.

Aki viszont figyel, azt látja, hogy ebben a helyzetben mind több országban nyúlnak a vezetők a régi módszerekhez. Közöttük Orbán Viktor magyar miniszterelnök alighanem az egyike lesz azoknak, akik úgy vonulnak be Európa történetébe, mint aki különösen katalizáló szerepet játszott abban, hogy az országok ismét elzárkóztak egymástól. Orbán esetében ennek egyik mérföldköve volt az említett 2015-ös strasbourgi szereplés. Ekkor már nem is leplezte, hogy nemzeti keretek között képzeli el olyan kérdések megválaszolását – történetesen a menekültügy kezelését –, amihez az európai lépték is kevés.

Nemzeti csigaházakba piszkálnak vissza

Természetesen nem arról van szó, hogy ez mentené az Európai Unió más vezetőinek tehetetlenségét. Az azonban tény, hogy Orbán Viktor is történelmi hibát követett el, amikor ő sem a problémákkal való együttes szembenézésre sarkallta kormányfőtársait. Csupán arra használta fel a menekültáradat miatt kialakult helyzetet, hogy oldja a brüsszeli–strasbourgi kötelékeket, s ezzel önös érdekekből növelje itthoni mozgásterét. Tette ezt akkor, amikor a háborús pusztítás, az éhség elől menekülő milliók és a tehetősebbek közötti véres összecsapások elkerülésére, az eltérő civilizációkhoz tartozó tömegek konfliktusainak minél több állam összefogásával történő megelőzésére kellett volna felhívni a figyelmet. S főként, érdemi cselekvésre!

Ráadásul az általa félrevezető módon exponált menekültkérdés csak egyike a globális problémáknak. Mert nem egyszerűen európai, hanem globális kérdés ez is! Emellett a probléma felismerése után fél évszázaddal végre azzal is kellene foglalkozni, hogy érdemi küzdelem kezdődjék a Föld nagy részét szárazsággal, pusztító viharokkal, tengerárakkal fenyegető felmelegedés ellen. Olyan új világrendet kellene megalapozni, amelyben szűkíthető a gazdag kevesek és a mélyszegények milliárdjai közötti szakadék, enyhülhetne a többségnek az esélyegyenlőtlenségek miatti kilátástalansága. Meg kellene akadályozni az erőforrások, köztük az élelem és vízért kitörő háborúk kitörését…

Mindez nem európai, ázsiai, vagy amerikai programok kidolgozását és végrehajtását feltételezné, hanem globális összefogást. Ezzel szemben a csak saját hatalmukkal törődő, mérhetetlenül önző vezetők, köztük a magyar miniszterelnök, még mindig azzal ámítják a népeket, hogy az államhatárokon kívül tarthatók a veszélyek.

Megkísérlik nemzeti csigaházakba visszapiszkálni az embereket, s úgy manipulálni őket, hogy ne jusson eszükbe: mennyire nem védi őket ez a törékeny szerkezet, vagyis a nemzetállam, a globális veszedelmek közepette. Bár adná az ég, hogy most, amikor a korábbi lengyel miniszterelnökből az Európai Tanács elnökévé avanzsált Donald Tusk riadót fújt végre, Európa vezetői és népei képesek legyenek felülemelkedni kicsinyes, provinciális, önpusztító természetükön! De őszintén szólva, nem nagyon hiszem, hogy önelégültségünk feladásához egy ilyen figyelmeztetés elég lesz. Múltunkra, Európa és a Föld népeinek múltjára gondolva, attól tartok, egy mindent megrendítő katasztrófának, netán katasztrófák egész sorozatának kell bekövetkezni ahhoz, hogy észre térjünk. #

CÍMKÉP:  Donald Tusk - Foto: PAP/Radek Pietruszka