A Kádár-rendszer utolsó időszakától mindmáig azt vallják az uralkodó rendbeliek: saját gyerekeiket inkább járatják a közösség pénzén jobban felszerelt, jobb pedagógusokat vonzó iskolákba. És ehhez jön az egyházi iskolák egyre növekvő mértékű, többlet támogatása. Ez ágyaz meg a kontraszelekciónak, s a végén mindenki vesztes lesz.

Csaknem tizenhat millióan látták már a finn iskolákról szóló, május 7-én, a Remarkable nevű internetes oldalon közzétett videó-részletet Michael Moore, a kíméletlen amerikai dokumentarista filmjéből. A rendező, szokásához híven, Amerikát sokkolja. Ebben az alkotásban azzal, hogy milyen szakadék tátong az Egyesült Államokbeli, illetve a finnországi iskolások teljesítménye között. A filmben látható grafikon szerint a hatvanas években, meglehetősen alacsony színvonalon, még nagyjából azonosan teljesítettek a két ország diákjai. A nyolcvanasokban a finnek előbb csak lassú ütemben kezdtek elhúzni az amerikaiaktól, majd a kétezres évekre hirtelen kiugrottak, s a világ ranglistájának élére kerültek. Eközben az amerikaiak mutatói folyamatosan csökkentek…

Ennek mintájára bármely más ország szembesítheti saját, az USA-éhoz hasonlóan esetleg egyre eredménytelenebb oktatási gyakorlatát a sikeres finnekével. Tény, hogy olykor megtesszük ezt itt, Magyarországon is. A hazai szakemberek időről időre előállnak  olyan megnyilatkozásokkal, amelyekben a finn oktatás sikereit példaként állítják elénk. A közember témaérzékenységét mutatja, hogy ismerősöm is a szembesítés szándékával osztotta meg a videó-részletet. Benne a finn gyerekek és a tanárok kitűnő angolsággal mondják el, mitől olyan felszabadultak az iskolában, s hogy miközben a házi feladattal legföljebb tíz–húsz percet bíbelődnek otthon, a finnen kívül máris beszélnek két-három idegen nyelvet. És így tovább…

Csakhogy rendre azt tapasztalom: sosem jutunk tovább a rácsodálkozásnál.

A videó-bejátszást most is sokan tetszikelték a Facebook-csoportomban, még egy imádom-szívecske is került az értékelések közé, s egy „Great!” kommentet is kapott, de a tanulságok levonása ezúttal is elmaradt. Ahogyan az már lenni szokott a hasonló Facebook-példálózások nagy többsége esetében: megmaradunk az érzelemnyilvánításnál, s nem, vagy csak ritkán vállalkozunk hosszabb eszmefuttatásokat feltételező gondolatok kifejtésére, még ritkábban cselekvésre. Annyira így van ez, hogy néha még a fejemre is olvassák, ha az illendő egymondatos, legfeljebb egy rövid bekezdéses terjedelmet átlépve bölcselkedem az FB-felületen.

Én persze, most sem fogtam vissza magam, és kommentemben ezúttal is túlléptem a szokásos – „Bezzeg a finn iskolákhoz képest a magyarok!” – mantrán. A videó-bejátszás grafikonjának a magyarországi helyzetre vetítéséből ugyanis az következik, hogy ha közvetlenül a rendszerváltozás után elkezdtük volna az oktatási szisztémánknak a kormányokon átnyúló felépítését, akkor ennek mostanában értek volna be az első eredményei. Szemben azzal a minapi, szakértői köntösben tetszelgő, egyik rádióbeli megszólalóval, aki azt az érzést keltette a hallgatóban, mintha a változásokat egyik évről a másikra végre lehetne hajtani, azt fejtegettem: nincs gyorsan ható eljárás oktatási rendszerünk egyre súlyosabb bajainak orvoslására.

Hamis az a sugallat, hogy – az oktatásért is felelős miniszter felfogásának egyszerű megváltoztatása mellett – csupán a pedagógusok hozzáállásán múlik, hogy milyen képzést és nevelést kapnak az óvodákban, az iskolákban a gyerekek. Sok türelmetlen szülői megnyilatkozással ellentétben kellene belátnunk, hogy legalább egy-két évtizeden át tartó alapozásnak kellett volna (kellene) megelőznie az érdemi változásokat. Ennek a folyamatnak magában kellett volna (kellene) foglalnia a korszerű tananyag és módszertani program kidolgozását, elterjesztését. Ehhez gyökeresen át kellett volna (kellene) alakítani a pedagógusképzést. Társadalmi-kommunikációs programok révén meg kellett volna (kellene) változtatni a szülők mentalitását, akiknek többsége egyrészt tudásgyárakként, másrészt gyermekmegőrzőkként, harmadrészt családpótlékként tekint az intézményekre, ahol a pedagógusoknak kutya kötelességük a csemete minden óhajának akár a többiek rovására teljesítése.

Általában is társadalmi üggyé kellett volna (kellene) tenni az oktatásügyet.

Mindenkivel meg kellett volna (kellene) értetni, mekkora a kockázata annak, hogy a család szeme fényét rosszul fizetett, megélhetési gondokkal küzdő, nyolc órán túli, helyenként társadalmi-önkormányzati munkákra az elbocsátással való fenyegetés terhe mellett kirendelhető pedagógusokra bízzuk. E belátás az előfeltétele bérek jelentős emelésének, a pedagógusokat segítő asszisztensek kiképzésének és munkába állításának, a csoportlétszámok szűkítésének, s ami ezzel jár, a korszerű tantermek – foglalkoztató szobák – gyarapításának.

Ami ennél is fontosabb, a társadalom egészének akarata kellett volna (kellene) ahhoz, hogy szociális helyzettől és lakóhelytől függetlenül minden diák számára egyenlő esélyeket és tárgyi feltételeket teremtsen az iskolarendszer. De ezt nem csupán a rendszerváltás utáni első, a kormányzásban a tekintélyelvet nyilvánosan is valló Antall-kabinet mulasztotta el, hanem az ezt követő balliberális kormányok szintén. És tetszik, nem tetszik, ez a folytonosság tette és teszi lehetővé, hogy az Orbán-rendszer a kasztosodás feltételeinek megteremtését gátlástalan nyíltsággal emelje a kormányzati cselekvés központjába.

És ha már a folytonosságról van szó. Nézzünk végre szembe azzal, hogy már a Kádár-éra utolsó időszakától az úgymond szabad, tehát szegregáló, alapfokú iskolaválasztás mellett tették le a voksot a rendszerváltozáson átívelő befolyású uralkodó rendek, továbbá felső és alsó középosztálybeli holdudvaruk! Korábban a lakókörzet szerinti iskolába kellett járnia lényegében minden gyereknek, amint az az eredmények okán méltán csodált Finnországban ma is történik. Csakhogy Magyarországon az uralkodó kaszt – tekintet nélkül arra, hogy az adott időszakban a kádári bürokrata nómenklatúrából, vagy később a liberálisok és / vagy a keresztény középosztálybeliek közül kerültek ki a hangadók és a hozzájuk kapcsolódók – szép csendesen úgy döntöttek, hogy saját gyerekeiket, unokáikat inkább járatnák a kiemelt, jobban felszerelt, jobb pedagógusokat vonzó iskolákba.

És el is érték, hogy e törekvésüket jogszabályokban is elismertessék. Az sem zavarta őket, hogy ezzel a más szociális helyzetben lévők életére, nehézségeire való rálátástól, a társadalmi tapasztalatszerzés később pótolhatatlan élményétől fosztották meg csemetéiket. Márpedig hosszú távon a társadalom működési zavaraival fogunk fizetni ezért, minthogy a vezetők és vezetettek közötti párbeszéd már-már lehetetlenné válik az eltérő kulturális közegben való nevelkedés, a más-más szocializációs körülmények miatt.

Erre tett rá egy lapáttal a Horn Gyula-féle vatikáni szerződés.

Ugyanis, az addigiak betetőzéseként ez tette lehetővé, hogy az állami iskolákba járók fejkvótáján felül számottevő – az Orbán-kormány alatt immár ugrásszerűen megnövelt – összeget rendeljenek az egyházi iskolák diákjaihoz. Bár nyilvánosan ezt senki nem mondta ki az uralkodó körökből, de a következmény nyilvánvaló: ezt a nem egészen húsz százaléknyi, a többség adóforintjaiból, a többség rovására jelentős előnyökhöz juttatott réteget tekintik a nemzeti együttműködés rendszere jövőbeni elitjének.

Ez a kemény valóság! Az a kemény valóság, amiről Nahalka István, a neveléstudományok kandidátusa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és az Eszterházy Károly Egyetem doktori iskoláinak témavezetője így ír egyik 2009-es tanulmányában: „Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer”.

Nahalka ördöginek mondja ezt a szisztémát, amely természetesen nem valamiféle előre eltervezett összeesküvés-elmélet alapján, hanem spontán társadalmi folyamatok révén jött létre. De ez nem változtat azon, hogy úgymond mesterien van felépítve. „Immanens célja vagy inkább funkciója nem a tehetségesek - a valóban tehetségesek, tehát az átlagosnál jobb adottságokkal rendelkezők - kiválasztása, hanem egyrészt a társadalmilag privilegizált csoportok gyermekeinek privilegizált helyzetbe juttatása, másrészt a meglévő, nem korszerű pedagógiai kultúrának való megfelelés, a differenciálás szükségességének, kötelezettségének megkerülése”.

Ehhez képest az értelmiségünk, tisztelet a kivételnek, a szokásos morgolódáson és bezzegezésen nem jut túl az oktatásüggyel kapcsolatban sem. Itt és most: a „Bezzeg Finnországban!” csupán az indulatok nyomán keletkező gőz kieresztését szolgálta és szolgálja. Így aztán arra végképp nem futja az elszántságból, az elszántságunkból, hogy évtizedeken átnyúló módon gondolkodjunk, s hogy pártállástól függetlenül kiköveteljük az uralkodó kaszttól: végre az országban élők mindegyikének, Magyarország egészének hosszú távú érdekeit tartsa szem előtt. És persze, nem csak az oktatásügyben. #

CÍMKÉP: Az amerikai és a finnországi diákok teljesítménye az 1960-as évektől a 2000-esekig