Harcias magyarok

Mindent a szívnek, semmit az észnek! Ez a hatalom megtartásának mai követelménye. Orbán is, Kövér is érzelmi politizálást folytat. De a hasonló magatartást mindig összeomlások követték a történelmünkben.

koverlaszlo2017-12-16kdnpvezetok.jpg

Sajátos kijelentést tett december 16-án, szombaton Kövér László. Még tán szamárságnak is minősíteném az országgyűlés elnöke által a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) országos választmányának ülésén mondottakat, ha nem a második közjogi méltóságáról lenne szó. Azt latolgatta ugyanis, hogy annak idején „mi a fészkes fenének áldoztuk fel magunkat, nyugodtan átengedhettük volna Bécsig a törököket, úgy sem lennénk rosszabb helyzetben”.

A megjegyzésből nekem először az szúrt szemet, hogy kire gondolhatott Kövér László, amikor többes szám első személyt használt. Kik voltak azok a „mi”, akik átengedhettük volna a törököket? Csak nem a magyarság, mint olyan járt a fejében? Ha így van, bizony maga is felült annak a történelemhamisításnak, amellyel az uralkodó körök úgy száz-százötven éve apránként ki akarták és akarják törölni a népemlékezetből a Werbőczy István nádor által összeállított Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyvében 1514-ben véglegesített felfogást, amely szerint a nemzet fogalmába csupán a népesség 4-5 százalékát kitevő nemesség és a katolikus főpapság tartozik. Az ország parasztjairól – az 1514-es felkelés miatt – kifejezetten kimondják, hogy „örök hűtlenség vétkébe estek”, és ezért „szabadságukat végképp elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerülnek”. (Romsics: Magyarország története. 2017, 138. o.)

Valójában a török kétszer is Bécsig jutott

A házelnök morfondírozása már csak azért sem volt helyén való, mert úgy vetette fel a törökök Bécsig engedésének lehetőségét – amely Kövér László tudtán kívül 1529-ben, majd 1683-ban mégiscsak bekövetkezett –, hogy hallgatóságának soraiban bizton többségben voltak azok, akiknek ősei a paraszt-jobbágyok által alkotott pórnép, esetleg a tőlük alig különböző mesteremberek közé tartoztak. Már, ha egyáltalán az elődeik a török kori Magyarország területén éltek, s nem valahol Európa más részein.

Következésképp a parlament elnöke úgy beszélt a témáról – kimondva, kimondatlanul téves ismeretekre alapozva –, hogy tudnia kellett: a közönsége évszázadokkal ezelőtt élt eleinek nagy része egyszerűen nem lehetett abban a helyzetben, hogy egy ilyen döntésbe egyáltalán bevonják. Az urakat akkoriban nem érdekelte, hogy a lakosság kilencvenöt-kilencvenhat százalékának mi volt a véleménye a közügyekről. Sőt, amint azt 1525-ben a velencei követ, s egy évvel később a pápai nuncius is feljegyzi: az egyes társadalmi osztályok között oly nagy a gyűlölség, hogy bármikor bármelyik kész egymás ellen fordulni.

Ráadásul 1526 után a Magyar Királyság, mint egységes entitás lassan megszűnt létezni. A fokozatosan három részre szakadó országban Erdély fejedelmei igyekeztek megváltani a kvázi függetlenséget elsősorban a töröknél, hiszen a világ akkori egyik leghatalmasabb hadseregével esélytelen lett volna szembeszállniuk. Viszont nem egyszer szövetkeztek is a szultánokkal a Habsburgok ellenében. Köztük elsőként az 1526 novemberében királlyá választott erdélyi vajda, Szapolyai János, akit aztán a rendek által egy hónappal később trónra emelt másik király, a Habsburg I. Ferdinánd szorított ki többször is az országból.

Gyerekkori mesék alakítják gondolkodásunkat

Az idővel az északi, északkeleti és nyugati országrészekbe visszahúzódott, magyar király nélküli Magyar Királyság urai főleg Bécsben éltek, és elsősorban Nyugatra tekintettek. A török hódoltsági terület szélein lévő 100-120 kő-, föld- és palánkvárral csupán, mint a birodalom igazi értékeinek tartott osztrák tartományok védelmének eszközeivel számoltak. Az azokban szolgáló 20-22 ezer katona között jócskán akadtak nem magyarok, sőt német zsoldosok is. A zsold és a fenntartás költségeit felében-kétharmadában a bécsi udvar biztosította a Nyugat-Európában vívott örökösödési háborúk alakulásával és a törökökkel kötött megállapodásokkal összhangban. A hatalmas költségek a császár nélkül finanszírozhatatlanok lettek volna – amint azt egy magyar főúr, Illésházy István 1605-ben kelt levelében megfogalmazta.

Jókora tévedés, hogy bármiben is érdemi döntési lehetőségük lett volna a magyari uraknak. Amikor ez ideig-óráig így látszott – Bocskai alatt, a tót királynak csúfolt Thököly idejében, II. Rákóczi Ferenc országlása során – csak azért volt lehetséges, mert időlegesen a nyugati háborúzások kötötték le a Habsburgok erejét. Ennek persze evidenciának kellene lenni 2017-ben, de hogy mégsem az, Kövér László eszmefuttatása is mutatja. Őt, mint oly sokakat, ma is a gyerekkorban hallott legendák és a romantikus történelmi regényekben foglaltak, vagyis a mesék vezérlik ezekben az ügyekben. Ami a házelnök úr esetében az igazán nagy baj, hogy ő a tisztségével hitelesíti a múltban dicsőséges, szuverén Magyarországról szőtt álmokat. Holott azok a nemesek, fő- és még főbb urak, akik a végvárakban képesek voltak érdemben ellenállni a töröknek – mint a kőszegi Jurisics Miklós, az egri Dobó István, a hadvezér Zrínyi Miklós – ezt főként „az ő szent császári és királyi felségének szolgálatára” tették.

Kétségtelen, hogy például Zrínyi esetében már megjelenik a haza védelmének gondolata is, de ez akkor még korántsem volt olyan magától értendő, mint ahogyan azt Gárdonyi Géza elénk tárja romantikus regényében, az Egri csillagokban. A remélt birtokgyarapítás mellett a saját meglévő birtokok mentésének szándéka munkált bennük. Hiszen ezeket azért kaptak ők maguk, vagy őseik, hogy védjék a királyságot, röviddel Mohács után pedig magát a Német-Római Birodalom maradékát. Ha ugyanis nem így tesznek, az uralkodó kobozza el tőlük a vagyont, fejezteti le őket egy felségárulási per végén, amint ez nem egy esetben megtörtént.

A harciasságért súlyos árat fizettünk

Ennek ellenére a Habsburgokhoz való hűség nem volt töretlen. De a kivétel nélkül tragikusan végződött szervezkedésekért, felkelésekért az adott helyzetben és később is súlyos árat fizetett az ország. Ahogyan gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év című emlékiratában is utal erre abban a részben, amikor az ország török alóli felszabadításáról értekezik:

„A magyarok kevesen vagy a török táborban vannak, vagy nem sokkal többen a fölszabadító oldalon, a nemzet zöme azonban – különösen Erdély – passzív marad. Így történik, hogy a Habsburg király csupa idegen katonával szabadítja föl az országot, és a magyar vitézek jórészt csak mint portyázó könnyűlovasság vagy mint segédhad szerepel. (…) Itt bosszulta meg magát Apaffyék mulasztása. Ha az erdélyi fejedelemmel az élen számottevő magyar haderő vesz részt a török kiűzésében, Erdély, és mögötte a magyarság szóhoz jut az ország új berendezésében is. Így azonban ebből kimaradt, és a visszahódított ország a bécsi udvar közvetlen kormányzata alá kerül”.

Vagyis a hadügy, a pénzügy és a külügyek fölött a bécsi központ diszponált egészen a birodalom 1918-ban bekövetkezett felbomlásáig.

És hogy miért kellene mindezt a közbeszéd pódiumain felidézni az olyan magas polcon ülőknek, mint amilyen Kövér László is? Éppenséggel azért, mert a házelnök ama odavetett mondata is példázza, hogy jó ideje ismét a hetvenkedés, a harcias hangvétel uralja a magyar külpolitikát. Orbán Viktor a csütörtökről péntekre virradó hajnalban, Facebook oldalán többször is beszámolt a Brüsszelben az Európai Unió vezetőinek részvételével többek között a menekültek befogadásáról folyó tanácskozásról. Nyilatkozatainak hangvételéről mindent elárulnak ezek a fordulatok:

„Sikerült visszaverni azokat a támadásokat, amelyek Magyarország szuverenitását kis híján megsértették.” „Kézitusa volt, afféle politikai kézitusa.” „A közép-európaiak jól harcoltak.” „A hadállásokat meg tudtuk őrizni.” „A csúcsnak vége, a harc folytatódik.”

Realitások helyett érzelmi politizálás

Jellemző, hogy a gazdasági és pénzügyi kérdésekről folyó vitáról, amely inkább meghatározza az ország jövőbeni sorsát e cikk vasárnapi írásának időpontjáig az internetes felületeken még nem tartotta fontosnak információk közzétételét a miniszterelnök. Viszont Kövér László, az említett szombati, KDNP-s választmányi ülésen, minden további nélkül átvette a kormányfő tónusát, amikor többek között arra emlékeztetett, hogy a német szociáldemokraták elnöke, Martin Schulz – aki úgymond „mint a részeg és a gyerek, őszintén beszél” – elmondta, hogy 2025-re létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat. Ezekben a küzdelmekben ugyanúgy helyt kell állni, mintha valami sorsdöntő csatában vennénk részt, ami ismét eldönti az európai civilizáció sorsát, ahogy a török háborúk idején – fejtegette az országgyűlés elnöke, majd felhívta a figyelmet arra, hogy ehhez és a társadalmi küzdelmekhez azt várja közéleti szerepet vállaló keresztény értelmiségtől, hogy „kivont kardokkal és előreszegezett dárdákkal” sorakozzon fel az ország vezetőinek háta mögött.

Nem vitás, hogy Orbán is, Kövér is a közbeszéd korábbi normáinak határait messze átlépő érzelmi politizálást folytat. A hatalom akarásában félresöprik azokat a meggondolásokat, amelyekre a már idézett gróf Bánffy Miklós is felhívja a figyelmet:

„Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik – mint Esterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchényi Ferenc és Festetics György– valólátók voltak (…) elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi változás bukásakor kénytelenek a bukásból menteni, ami még menthető és a történelmi adottságnak engedni – azokat (Károlyi Sándort, Görgey Artúrt) árulónak bélyegzik meg. (…) Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György nem népszerű nevek, pedig ők a vallásszabadságot és a magyar alkotmányos élet alapjait rakták le, illetve védelmezték meg. Valójában Széchenyi István sem népszerű. (…) Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név. (…) Népszerű nevek Thököly, és még inkább Rákóczi Ferenc és Kossuth, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. – Amennyire szép és a nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka.”

De nálunk évszázados hagyománya van annak, hogy mindent a szívnek, semmit az észnek! És azok, akik a nemzeti együttműködés rendszerének álságos – álságos, mert a többséget ebből a rendszerből valójában kirekesztő – programjával előálltak, nagyrészt épp a múlt hamis kultuszaira építik az emberek tudatának megdolgozását. És persze, nem az a baj, hogy ha a szív magyarként is dobog, hanem az, amikor a fej megfeledkezik arról, hogy hasonló helyzetekben mi lett az erőviszonyokat rosszul felmérő belső és külső háborúskodás vége! Márpedig attól tartok, hogy mostanság megint éppen erre az útra vezéreltek bennünket.

CÍMKÉP: Kövér László (középen) a KDNP vezetőinek társaságában (Fotó: MTI)

karomkodnitilos142x142szovegesfekvoxxxx.JPG