A csapás a kispolgárias közönséget is éri, amely mindig elbukik a hatalommal való viaskodásban.

Még egy pofont kapott a Klubrádió azzal, hogy február 9-én a bíróság másodfokon is elutasította az adó a ma már csak Budapestre és környékére érvényes frekvenciaengedélyének meghosszabbítását. A döntés szerint a Klubrádió vasárnapig használhatja az FM 92,9-et. A következő naptól, azaz február 15-én, hétfőtől csak internetes rádióként üzemelhet tovább. A bíróság azzal indokolta ítéletét, hogy a Klubrádió a médiahatóság által felrótt jogsértései ügyében nem nyújtott be fellebbezéseket, ezért azok jogerőssé váltak, így a testület által az elmúlt hét év során kiszabott két bírság kizáró okot jelentett a 92,9 MHz frekvenciajogosultság meghosszabbítására irányuló kérelem elbírálásakor. Mindemellett az is nyilvánvaló, hogy Fidesz-rezsim évtizede nyomorgatja és szorítja vissza a nagyrészt a hallgatók adományaiból működő csatornát, nekik is jelezve, hogy a nemzeti NEM együttműködés rendszerén kívül nincs élet. De hogy ez lesz-e az utolsó pofon, azt nem tudni, hiszen

a kúria még dönthet úgy, hogy a rádió visszatérhet a megszokott frekvenciára, s nem tűnik el az internet sokkal kiszámíthatatlanabb közegében, amivel egészen bizonyosan hallgatók tízezreit veszítheti el.

A világhálón minden tartalom amolyan búvó patak módjára csörgedezik. Általában a tömeg szeme elől elzárva kanyarog a kábelrengetegben, az elektromos hullámok dzsungelében. Csupán egy-egy áradáskor válnak igazán érzékelhetővé a virtuális térben a rádióműsorok, a video-képsorok vagy az írásművek. Csak valamilyen rendkívüli szenzációval váltanak ki tömeges érdeklődést, egyébként alig keltenek hatást ebben a közegben.

Hogy egy internetes médium milyen feltételek mellett képes minden napszakban, piaci értelemben számottevő, tehát reklámozókat vonzó közönséget toborozni, arról egyelőre viszonylag keveset tudunk. Ahogy a Bekiáltás blogba írt cikkeimen és saját internetes tartalomfogyasztói szokásaimon keresztül érzékelem: a minél ismertebb személyek megszólaltatásának, a rájuk való hivatkozásoknak, az erős érzelmi hatásoknak, a sokkoló üzeneteknek, az extremitásoknak van esélyük erre. S persze egy talán minden emberre jellemző, sajátos érdeklődési körnek. Ám ezeknek a tartalmaknak olyan felületeken kell megjelenniük, ahol számtalan közlés egyszerre van jelen. A magányos farkasok biztosan éhen pusztulnak, a falkában élőknek viszont másokkal kell osztozni a koncon.

A Klubrádió a maga hagyományosnak, sőt klasszikusnak mondható, számos elemében erős intellektuális töltetű műsorai és műsorfolyamai, amelyek a közönség tartós figyelmét igénylik, eddig nem ilyenek voltak. S ez adta a csatorna értékét, függetlenül attól, hogy természetesen közelében sem járt az oly gyakran hangoztatott objektivitásnak. Mert ami az emberi tevékenységgel összefüggésben nem létezhet, annak nem is lehet közelében járni. És persze azt is csak a túlfűtöttség számlájára lehet írni, amivel a mai reggelen jellemezte az egyik vezető műsorkészítő a rádiót, hogy ők úgymond a teljes igazságot tárják a közönség elé. A közönség elé, amelyről azt gyanítom, hogy velem együtt nagyrészt az idősebb korosztályok tagjaiból áll. 

Én, aki rendszeres hallgatója, szerény támogatója, egyúttal évek óta bírálója vagyok a Klubrádiónak a fent említett intellektuális töltetet, az állampártitól eltérő szemléletmódot is értéknek tartom. Épp az a félő, hogy a csatorna internetre szorításával ennek az értéknek befellegzik. Mert ott finanszírozhatatlan lesz az eddigi tartalom, ha csak nem siet a szerkesztőség segítségére egy mecénás, aki évi 400-500 millió forinttal támogatja meg. Ugyanis a múltban a közönségnek csupán elenyésző töredéke nyúlt a zsebébe. Ez persze akár reményt keltő is lehet, hiszen ha ez a maroknyi csoport továbbra sem pártol el, akkor a sok részében a magyarországi magaskultúrát szolgáló adó betölthet bizonyos értékmentő szerepet, még ha jóval kevesebben is hallgatják.

Ugyanakkor ez a levezetés azt jelzi, milyen vastörvénye van a (műsor)tartalom és a (médium)forma egységének, ami nem hágható át következmények nélkül.

Még ha nem is ilyen műfaj- és médiaelméleti meggondolásból cselekedtek, akik éveken át tudatosan lehetetlenítették el a kormány működését kritikával illető, az ellenzékkel kapcsolatban részben szintén fenntartásokkal élő Klubrádiót, lassan elérik céljukat. Ha végképp megszűnik az adásoknak a hagyományos rádiókészülékekkel való vételi lehetősége, az eredetihez képest minden bizonnyal a töredékére csökken a betelefonálók alapján zömmel nyugdíjasokból álló hallgatóság. Számukra, a jövőre esedékes országgyűlési választások előtt, immár a fővárosban és környékén is megnehezül, hogy a Fidesz állampártéhoz képest alternatív információkhoz jussanak.

Az persze nem állítható, hogy csak ennek az adónak lett volna szerepe abban, hogy a fővárosban az ellenzék képviselőire voksolt a többség a másfél éve zajlott önkormányzati választáson. Hiszen, ugyanez történt több vidéki nagyvárosban, ahol a Klubrádió jó ideje már csak interneten volt elérhető, s ily módon az ottani hallgatottsága, és hatása nyilvánvalóan nem volt tömeges. De az orbáni körök alighanem abból indulnak ki: sok kicsi sokra megy; egy ennél kisebb célpontot sem hagynak ki, ha le kell vadászni, mert az útjukban áll.

Itt azonban nem csupán a Klubrádió esett, vagy eshet el. Mint az első bekezdésben is utaltam rá: a csapás a kispolgárias közönséget is érte.

Azt a tábort, amely afféle polgári módon szeret meditálni – Jürgen Habermas kifejezésével –, okoskodni a közügyekről, és általában is a világ dolgairól. Ehhez igyekszik eligazodni a közélet, a gazdaság, a művészet történései között. Egyfajta intellektuális vágyat érez, amit szinte szórakozásként él meg. Ami persze együtt jár bizonyos felszínességgel. Merthogy irtózik a radikális változásoktól, nem vállalkozik a jelenségek mélyben ható társadalmi-gazdasági eredőivel való szembenézésre. A Klubrádió ebben szolgálta és szolgálja ki a hallgatóságát, a közönsége korlátaira is figyelemmel.

A műsorkészítők csak a legritkább esetben, s főleg nem a leghallgatottabb időszakokban jutottak a (kis)polgári látótáron túlra, biztosítva ezzel, hogy a törzsközönségnek ne kelljen vacakolnia olyan kínos kérdésekkel, amelyek nyomán már saját élet- és gondolkodásmódján is változtatni kellene. Csakhogy csapda ez. A mindenkori kispolgárok csapdája, amit újból és újból kihasználnak az olyan autoriter, sőt diktatórikus hatalomra törekvők, amilyen Orbán Viktor és környezete is.

A csapdát a kispolgári önáltatás működteti. Az abban való már-már esztelen hit, hogy a türannosszal valahogy kiegyeznek, mielőtt a dolgok egészen rosszra fordulnának. S persze, ez sosem sikerül. Hiába az előző generációk többszörösen megélt tapasztalata. Hiába a figyelmeztetések sorozata, amivel magában a Klubrádióban nem egyszer élt például Ungváry Rudolf, azt bizonygatva, hogy az Orbán-rezsim fasiszta mutáció, ami nem tűri az ellenszegülést, a meghunyászkodóval pedig kénye-kedve szerint bánik. Ennek ellenére, a rádió szerkesztősége és hallgatóinak nagy része a mai napig azzal áltatja magát, hogy lesz menekvés. Ha másként nem, majd a Nyugat rászól Orbánra. És ha rászól, akkor megnyugszanak, hogy lám…

Mert ezek szerint Orbánnak mégiscsak szüksége van az ilyen fügefalevélszerű képződményekre. Ezekre hivatkozva állíthatja a nemzetközi porondon: demokrácia a rendszere.

A kispolgár azonban mindenekelőtt abban téved, hogy az úgynevezett demokrácia, meg a jogállam vagy micsoda, a kapitalizmus szerves tartozéka. Annak ellenére ezzel áltatja magát, hogy a történelem ugyanúgy, mint a világ mai állapota azt mutatja: a látszatot csak ott és addig a határig tartják fenn a társadalmakra rátelepedett erők, ahol és ameddig ez a tőkeérdekeket optimálisan szolgálja. Abban a pillanatban, ha a feltételek lehetővé teszik, a profitmaximalizálás érdekében fokozzák az egyének, a rétegek, az osztályok alávettségét. A kérdés tehát a mai Magyarországon is az, hogy Orbán rezsimje szolgálja-e jobban a tőkeérdekeket, vagy a klubrádiós mentalitás, s annak minden intellektuális értéke?

Attól tartok, a válasz önként adódik, és nincs is benne semmi újdonság. Marx már 1875-ben „A gothai program kritikájá”-ban rámutatott, hogy hiábavaló olyan dolgokat követelni, melyek csak demokratikus köztársaságban valósulhatnak meg, egy olyan államtól, «amely nem egyéb, mint parlamenti formákkal szegélyezett, feudális elemekkel kevert, egyszersmind a burzsoáziától már befolyásolt bürokratikusan megácsolt, rendőrileg őrzött, katonai önkényuralom, <s tetejébe még bizonygatni ennek az államnak, hogy mindezeket „törvényes eszközökkel” vélik rákényszeríthetni>.»

Ugyebár benne van ebben a gondolatban a Klubrádiót működtetőknek és a hallgatóknak a hatalomhoz való eleve elhibázott viszonyának jellemzése, csakúgy, mint a mai Magyarország minden alávetett intézményében reszketők reménykedésének hiábavalósága, s e magatartás bírálata?

 De ha benne van, akkor miért nem vették, vettük, vesszük figyelembe mindezt? Feltehetően emberi gyarlóságaink játsszák ebben a nagyobb szerepet. De szerepe van ebben annak az elutasító magatartásnak is, amely a rendszerváltozás előtti vulgármarxizmus és az államszocialista irányítási gyakorlat hatására a valódi marxi társadalomképtől, a tézisek perspektivikus vonatkozásaitól való elidegenedésben nyilvánul meg a legtöbb kelet-európai országban, az itteni szellemi műhelyekben, közte ennek a rádiónak a szerkesztőségében. És ezt a nagyközönség sem volt képes helyretenni mindmáig. Hogy is lett volna képes rá, hiszen nem kapott hozzá muníciót. 

Ellenkezőleg, kimondva-kimondatlanul azt sugallták neki egyes, korábban magukat marxistának nevezők is, hogy a marxizmus avítt valami, sőt a történelem szemétdombján van a helye. Ám miközben a világ számos országában erőre kapnak az ezzel ellentétes felfogások és társadalmi cselekvések – amelyekről ez a csatorna sem adott hírt szinte sosem –, észre kell vennünk végre, hova jutunk ezzel az ostobasággal. Ha túléli, akkor a Klubrádió szerkesztőségének is szembe kell néznie ezzel.

Ráadásul sürgősen a fiatalok felé kell fordulnia, ha életben szeretne maradni. Nosztalgiaműsorokkal, a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekre visszautalásokkal, az akkori szereplőkkel és veterán műsorvezetőkkel lehetetlen lesz fennmaradni. És ebben nem az életkornak, hanem annak van jelentősége, hogy az egyes adásokat meghatározó élményanyaghoz, megszólaltatottakhoz már a középnemzedékeknek sincs kötődése.

Mint ahogyan az eseteként végletes átpolitizáltságot is célszerű átgondolni! Erre egyszerűen nem vevők az újabb generációk. Arra pedig végképp nem, hogy egész műsorokat éveken át annak a vágynak rendeljenek alá, hogy kereteik között alakuljon ki az ellenzéki pártok választási együttműködése. Ez egyrészt szereptévesztés. Másrészt a parlamenti politikai szervezetek, melyek között nem tőkepártit, vagyis társadalmi értelemben vett baloldalit nagyítóval sem lehet találni, csak szerepet játszanak. Lám, most is hiábavaló reményeket keltenek egyes vezetőik, mikor a február 9-ei bírósági döntés nyomán a rádió elleni kormányzati praktikákról szónokolva, fenekedve rázzák az öklüket. Ők is tudják, hogy átkozódásuknak nem lesz semmilyen következménye, mert ahhoz koncepciótlanok. S főleg nem elég elszántak, hogy vállalják a tőkeérdekekkel szembeni mozgalomszervezéssel járó küzdelmeket, az akár egzisztenciális nehézségeket.

Nem pártalapon azonban az internetes Klubrádiónak mégis lehetne szerepe az országtudat visszaállításában. Ennek ugyanis a rendszerváltozás előtti időszaktól kezdődően mostanra teljesen elsorvadtak a médiumokkal összefüggő feltételei. Miután a nyugatos médiaértelmiség vette át a központi televízió és rádió irányítását, lassan lemorzsolták a tudósítói hálózatokat. Ahelyett, hogy korszerűbb tartalmak közvetítésére ösztönözték volna őket, eleve provinciálisnak tekintették a vidék eseményeit. Mindez kiegészült az országos lapok példányszámának csökkenésével, jelentéktelenné válásával, többek megszűnésével.

Ez a folyamat is hozzájárult az ország mai szétszakítottságához. A Klubrádió számára azonban ez az egyik menekülési utat jelentheti. Arra ösztönözheti a vidéken élőket, hogy az internetes rádiózásba bekapcsolódással egyúttal az országos nyilvánosság részeként is tekintsenek önmagukra. Ehhez a szerkesztőségnek szisztematikusan helyet kellene adnia legalább a vidéki városok problémáinak, felvállalnia azt a missziót, amit Karácsony Gergely főpolgármesterré választásától, és több városban az élre került ellenzéki polgármesterek összefogásától eddig hiába vártak sokan. Ha így történik, akkor visszafelé is elsülhet a hatalom gyakorlóinak eredeti szándéka. Persze, akkor még mindig jöhet az egész internet lekapcsolása, de az már számukra is a vég lenne. Vagy ki tudja? #

CÍMKÉP: Karl Marx Kína által adományozott, 4,4 méter magas szobrának avatása szülőhelyén, a németországi Trier-ben, 2018. május 5-én – Marx műveinek és mai továbbgondolóinak, köztük a magyar származású Mészáros Istvánnak a műveiből érthetnénk meg, hogy a kispolgároknak a tőkeérdeket szolgáló intézményekben reménykedése hiábavaló (Fotó: Xinhua/Shan Yuqi)