Nem mondanak újat ahhoz képest, amit másutt már nem is egyszer hallottam.

Ahogy közeleg a határidő, egyre gyakrabban kapok üzenetet: újítsam meg előfizetésemet a Magyar Hangra. A magát polgáriként meghatározó, vagyis a kapitalizmus mellett elkötelezett hetilapnak szinte alapítása óta előfizetője vagyok. Nem azért, mert osztottam, osztanám szerkesztőinek a szociális társadalom lehetőségének irányába szerintem mindig zárt értékrendjét, s amely a konzervativizmustól indulva immár a neoliberalizmus felé hajlik, hanem a többirányú tájékozódás miatt. Mégis, 

már az előző félévben inogtam, hogy átutaljam-e a pénzt, mostanra pedig megsokszorozódott a hiányérzetem.

Miközben évekkel ezelőtt még egyes cikkeimben is hivatkoztam rá, hogy kedvet csináljak neki másokban, a Magyar Hangot ma már inkább Amerika hangjának tartom. Azok az elvárások köszönnek vissza belőle, amelyekről vélhetően azt feltételezik a szerkesztők, hogy egybeesnek az amerikai demokratapárti kormányzók álláspontjával.

Nem állítom, hogy tudatosan gondolnak erre – jóllehet, nem zárom ki egészen –, de azt érzékelem, hogy mindenekelőtt a nagyinterjúkat olyanokkal készítik, akik egyfajta neoliberális, amerikás-nyugatos értékrendet képviselnek. Pontosabban, olyan felfogást, ami egybeeshet ezzel a bizonytalanul körvonalazható, bár az USA kormányzatának a világ minden ügyében való beavatkozásra jogot formáló akaratát elfogadó, sőt lelkesülten támogató irányultsággal.

Még ezt sem bánnám, ha a lap ottani személyiségek megszólaltatásával érné el ezt a célját. De erről szó sincs. Valójában a nagyvilágra csak látszólag nyitott, annak mai, tektonikus változásaira nem különösebben érzékeny, azokról nem sokat tudó, vagy ha igen, azokat elhallgató, a magukat a magyar értelmiség elitjének tekintő személyeknek a mindent egybe vetve provinciális lamentálásával akarja rabolni az időmet a mostani Magyar Hang. Emiatt még az is túlzás, hogy Amerika hangjának neveztem fentebb. Mert

nyoma sincs benne annak a sokszínű szellemiségnek, ami a hozzám eljutó hírek és publikációk szerint például az amerikai egyetemi világot jellemzi.

A Magyar Hang azt sugallja a címében, hogy a magyar társadalom egészének, legalábbis nagy részének sokfélesége tükröződik benne. Néhány vidéki kiruccanástól eltekintve azonban erről sincs szó. A téma- és interjúalany-választással, a címadással, a publicisztikákkal a kormányellenzéki középosztályt szólítják meg. Ezt a viszonylag szűk réteget szolgálják ki, az ő vágyaiknak mennek elébe.

Csakhogy ilyen médium, lap, tévés és rádiós fórum bőven akad. A Magyar Hang szintén rendre azoktól kér interjút, akiket unos-untalan látunk és hallunk másutt. Értem én, hogy úgy gondolják: ha a címlapon ezekkel az ismerősökkel találkozik az olvasó, akkor már félig megnyerték őt. Ami engem illet, sajnálom az időt arra, hogy sokadjára megismerjem,

mit gondol a kormány teljesítményéről, a közpénzek lenyúlásáról Kepes András, Litkai Gergely, Vona Gábor, Róna Péter, Kovács Gergely, Holoda Attila, Szelényi Zsuzsanna, Pesty Laszló, Hadházy Ákos, Udvaros Dorottya, Lovasi Andras, Zacher Gábor.

 Az újságos fakkból kihúzott, az elmúlt hónapokban felhalmozódott példányok címlapjáról többek között ezek a szereplők néztek vissza rám. Úgy írtam ide a nevüket, ahogy elém kerültek. Bár többségüket – mondom: többségüket! – tisztelem, de legföljebb belenézek a velük készült interjúba. Mert miután átfésültem a szememmel a szöveget, újból és újból meg kell állapítanom: nem mondanak újat ahhoz képest, amit másutt már nem is egyszer hallottam tőlük.

És még egy személyes megjegyzés: az sem hoz izgalomba, miként szórja demagógiával fűszerezett átkait Puzsér Róbert olyan utolsó oldali cikkekben, amelyek vázlatát esetleg már megismertem egy rádióműsorban. Talán ennyi elég is arról, hogy ma már miért nem igazán vonz a Magyar Hang. Ráadásul, ettől még lehetséges, hogy én vagyok a szabályt erősítő kivétel, s a lap példányszáma, előfizetői tábora csúcsokat döntöget.

Ám, ha így van, ez sem tölt el örömmel. Mert azt jelentené, hogy a magyarországi kormányellenes, középosztálybeli értelmiség, amelyből, feltételezésem szerint, az olvasók nagy része kikerül,

megelégszik azzal a provincializmussal, a hamisságok sugalmazásával, ami közgondolkodásunkat, közéletünket, olykor a társadalomtudományi műhelyeket is áthatja, s aminek tükre, s egyben bebetonozója a magyarországi média.

Belátom, nem túl eredeti meglátás ez. Velem együtt sok újságolvasó, tévénéző, rádióhallgató, internethasználó látja ugyanígy, bár talán kevéssé érzékenyen. Pláne, hogy a rétegműsorokra, mint az Ez itt a kérdés? vagy a Kommentár Klub, (m5) A világ urai, Másrészről, Három az igazság (Klubrádió), Aréna (Inforádió) stb. ellenpontként lehet hivatkozni. S persze, az interneten és a folyóiratok között is akad a világot a maga bonyolultságában megjelenítő publikáció. De még ezekben az esetekben is előfordul a belterjesség, a tessék-lássék ütköztetés.

Akárhogy is, a közvéleményt igazán formáló műsorok, újságok nagy része, a kormánypárti és az ellenzéki oldalon egyaránt, kicsinyes üggyé változtat, sőt hol burkoltabb, hol nyíltabb uszításra használ szinte minden eseményt. Nagyrészt érzelmi húrokon játszanak, nem az értelemhez szólnak a közvélemény-formálók, akár médiumokban szerepelnek, akár beszédet mondanak, akár interneten posztolnak, podkasztolnak. A hivatásos újságírók, köztük az interjúkat, a stúdióbeszélgetéseket futószalagszerűen levezénylő műsorvezetők – saját felkészültségük, illetve túlterheltségük miatt is – képtelenek többet kihozni belőlük. 

Bántóan hiányoznak az észérvek. Ha mégis élnek ilyenekkel, egy napon belül kiderül, hogy az egyik vagy másik politikai oldalhoz húzó szereplő csak a résszel, s nem a teljes egésszel ismertette meg a közönséget. Arról már nem is beszélve,

mennyire ritka a hazai vagy az európai történések globális folyamatokhoz, tudományosan alátámasztott, vagyis nem emlékezetpolitikázó történelmi előzményekhez való kapcsolódásának megjelenítése, az eltérő nézőpontok elemző feltárása.

A pártosság, a bevételnövelésben érdekelt tulajdonosoknak való egzisztenciális kiszolgáltatottság, nemkülönben a tájékozatlanság, s a még ki tudja mire visszavezethető elfogultságok miatt a médiamunkások többsége hajlamos a legkönnyebb irányba mozdulni. Ez a legkönnyebb irány nem más, mint annak sugalmazása, hogy az egyik oldalon a kizárólag rajongásra érdemes, a másikon a csak gyűlöletes személyiségek állnak, és ez a magyarázat mindenre. 

A bonyolult háttér felvázolása, az összefüggésekre utalások egyrészt ezért koptak ki a magyarországi közbeszédből, a köztudatból. Ugyanakkor az ok-okozati magyarázatok befogadásához gyakran immár a nagyközönség felkészültsége, tájékozottsága is hiányzik. Ebben a helyzetben talán még lehetne némi szerepe a nyomtatott sajtó utolsó mohikánjainak. Ezért várom, hogy hangulatkeltés helyett, a nagyvilágra kitekintő, a többpólusúvá alakuló nemzetközi tér valamennyi nagy régiójában keletkező ismeretekre alapozott tájékoztatást kapjak a Magyar Hangtól is. Ez, az elmondottak miatt, szerintem, korántsem személyes ügy. De már hallom is a távolból a hahotázást. Én azonban teszek még egy próbát, azt a féléves előfizetési díjat megreszkírozom…#

CÍMKÉP: A Magyar Hang néhány címlapja az elmúlt hetekből – Nagyrészt érzelmi húrokon játszanak, nem az értelemhez szólnak a közvélemény-formálók, akár médiumokban szerepelnek, akár beszédet mondanak, akár interneten posztolnak, podkasztolnak. Bántóan hiányoznak az észérvek, az eseményeknek a világrendszer változásaiban való elhelyezése (Fotó: Bekiáltó)