A jövendő magyar középosztály színe virága tapsával jelezte, hogy kész alárendelni magát az egyre mindenhatóbb államnak.

Előadásként határozta meg Orbán Viktor miniszterelnök a február 16-án, a Millenárison, az övéi között – persze a média megkülönböztetett figyelmének köszönhetően az ország nyilvánosságának (is) szánt – évértékelő beszédének műfaját. Hát, nem tudom… Ha saját egyetemi, főiskolai, vagy másutt elmondott előadásaimra gondolok, sosem mertem volna úgy kiállni, hogy ne osszak meg a hallgatósággal új ismereteket. Ebben a beszédben viszont nem fedeztem fel ilyeneket. Ha csak nem arra gondoltak a kommunikációs tanácsadók, hogy a csarnokban helyet foglaló - az állami televízió által közvetített képek szerint - többségében egyetemista korú, vagy alig idősebb fiataloknak újdonság mindaz, ami elhangzott.

Persze, nem is évértékelő volt ez. Inkább az elmúlt huszonöt év, s ezen belül a négyéves kormányzás meglehetősen elfogult áttekintése a többségükben a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően, vagy azt követően született fiatalok előtt. Jegyezzük meg azért, hogy a kormánytagok, s néhány más notabilitás mellett az állami tévé kamerája olykor jól szituált idős urakon és hölgyeken is elidőzött. Olyanokon, akikről el lehet képzelni, hogy a hajdan volt keresztény úri középosztályhoz közvetlen szálakkal kötődnek. Ennek is megvolt a maga üzenete. Azonban ismételten szögezzük le: Orbán Viktor - ahogyan ez a médiában megjelent - elsősorban olyanokhoz beszélt, akiknek nem lehetett személyes tapasztalatuk arról, amit hallottak. S ami ezt feltűnően ellenpontozta: a tévéközvetítés nem jelenítette meg az ifjak szüleit. Az aktív generációk egész sora hiányzott a képernyőn látható hallgatóságból. Ha valamire, hát akkor erre érdemes odafigyelniük az ezek szerint lényegében leírt korosztályoknak!

A díszlet egyébként a szokásos volt: húsz darab, vonalzóval, centivel elrendezett, műselyemből készült, nemzetiszínű zászló. Orbán Viktoron igen jól szabott, gyűrődésmentes sötétkék öltöny, Fidesz-naracs színű selyem nyakkendő, kifogástalanul hófehér ing. Arca jól sminkelt. A miniszterelnök mondatai rövidek, szabályosak, már-már érzelemmentesek. Ennek megfelelően a közönség arcán is csak olykor, leginkább a beszéd utolsó harmadában, jelent meg érzelem. A szónok nagy tapsot csupán a bejövetelekor kapott. Később tapsolók és nem tapsolók egyaránt feltűntek a képeken. A bőven sorjázó anekdotákra a hallgatóság alig volt vevő.

De mindent egybe vetve, nagy baj ez utóbbival sem volt. Mert ha még érzelem is keveredett volna a sikerjelentésbe, elviselhetetlen lett volna a dicsekvésözön. A tárgyszerű hanghordozással viszont az átlagos néző-hallgató legföljebb elkönyvelte: No, lám, Magyarország – már amennyiben Magyarország azonos Orbán Viktor kormányával – tényleg jobban teljesít. Persze ezt ki is írták a miniszterelnök elé azon gyengébbek kedvéért, akik maguktól nem jöttek volna rá, hogy miről szólt ez a félórás helyzetjelentés.

A miniszterelnök először azt a kérdést tette fel önmagának, hogy „Hová jutottunk?” Nos, csökken a rezsi. Nő a foglalkoztatottság. Alacsony az infláció. Stabilan növekszik a gazdaság, ráadásul mindenki tartós növekedést jósol nekünk. Mi léptük meg a második legnagyobb minimálbér-emelést Európában, így nálunk növekszik az emberek keresete. Magyarország meg tudja védeni, sőt növeli a nyugdíjak értékét. Pénzügyeink stabilak, évek óra három százalék alatt tartjuk a hiányt...

Hurrá! Bár én mindezt nem mondanám olyan elemzésnek, amit egy előadástól elvárok. Kinyilatkoztatások ezek, amelyekkel kapcsolatban az előadó meg sem kísérelte bemutatni az érem másik oldalát. Tudta persze, hogy lesznek kétkedők, ezért hozzátette: „A jó hírek azt a benyomást kelthetik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig erről szó sincs.”

Ami ez után következett, jórészt válasz a Fidesz-vezérkart és a személyesen Orbán Viktort érő néhány támadásra. Mindenekelőtt arra, hogy ők is részt vettek annak a rendszernek a kiépítésében, amivel mostanság annyira elégedetlen a magyar társadalom. Hogy milyen sasszékkal táncolt el a szónok a bírálatok elől, nem különösebben érdekes. Aki kíváncsi rá, hallgassa meg az előadás negyedik perce körüli részt. De ne legyen senkinek kétsége: Orbán Viktor megadta a felmentést önmagának és társainak.

Hogyan is történhetett volna másként? Nem volt, aki visszaszóljon. Azoknak a kislányoknak pedig, akiket ebben a részben vágott be a rendező, nyilván fogalmuk sem volt, mi a csodáról beszél a vezér. És talán nem is azért ültették oda őket, hogy bármilyen meggondolásuk legyen. A hozzájuk hasonló korú, jobbára mosolytalan  fiatalembereknek szintén elég lehetett az a néhány hívó szó, amivel a miniszterelnök operált: kommunisták, szocialisták, oldalkocsis liberálisok, IMF-mentőkötél, posztkommunizmus, szolgáltatók erőfölénye, bankok által állított devizacsapda és spekuláció, multik, a biztonságos életet fenyegető katasztrófák, bűnözők, szélhámosok, külföldi veszélyek, gyarmati sorba süllyedés, Eu-bürokraták… Velük szemben erő, még egyszer és harmadszor is erő, rendteremtés, szigorúság. Vagyis kimondva-kimondatlanul: az ország életének központi akarat alá rendelése. Orbán Viktor nem kertelt: az új alaptörvénynek – név szerint megköszönve ezt az immár doktori címe nélkül említett Schmitt Pálnak – ez az értelme.

Vajon értik-e már az úgynevezett magyarok, hogy a szabadságukat adták fel az elmúlt négy évben, s hogy arra készülnek: a következő négyben azt is feladják, ami mára megmaradt belőle? Megértették-e, hogy mennyire lenézi őket a miniszterelnökük, aki azt képes mondani, hogy a 2010-es, úgynevezett második rendszerváltás lényege: „Csak akkor kaphat az emberek többsége esélyt a jólétre és a sikerre, ha életerős államuk és cselekvőképes kormányuk van.”

A helyszínen ülők biztosan nem fogták fel, hogy milyen cinikus volt a szónok, amikor a képükbe vágta: ezt hívják a nemzeti együttműködés rendszerének. Bizonyára nem fogták fel, mert ha felfogták volna, nem tapsoltak volna az előadás 11. percében, miután Orbán Viktor azt sugallta nekik, hogy egy gondoskodó apafigura, történetesen a miniszterelnök és közvetlen köre nélkül gyakorlatilag semmire nem juthatnak.

Dráma ez, az ország drámája! Ott ült Orbán Viktor előtt a jövendő magyar középosztály színe virága. Ott ült, és tapsával jelezte, hogy kész alárendelni magát az egyre mindenhatóbb államnak…

Emiatt szinte kedvem sincs tovább írni ezt a posztot. Mert ehhez képest mit sem számít, hogy O.V. hogyan csípett bele – indokoltan – az úgymond a rendszerváltás veszteseinek védelmére szerveződött baloldali pártokba. Ehhez képest az sem nagyon érdekes, miként csúsztatott, amikor csupán e pártokkal hozta összefüggésbe a meggazdagodott milliárdosokat. Ezért afölött szintén gyerekes dolog lenne élcelődni, hogy vajon magára is gondolt-e, amikor némi zavart jelző mimikával kísérve idézte: „Elveszi az Úr a nyájat azoktól, akik magukat legeltetik, s nem a nyájat.”

Tudom, elemezni kellene, hogyan utasította vissza azt a másik közkeletű vádat, amit ő kérdésbe csomagolva idézett fel hallgatósága előtt: „Helyesen tettük-e, hogy a kétharmados választási felhatalmazásunkat nem az előző rendszer javítgatására, foldozgatására kiigazítására fordítottuk? Helyes döntés volt-e, hogy nem kerestünk alkut se a posztkommunista rendszert védelmező baloldallal, se a posztkommunizmus fenntartásában pénzügyileg és hatalmilag érdekelt külföldi érdekcsoportokkal, hanem vállalva az éles hazai és külföldi csatákat, Magyarország teljes megújítására vállalkoztunk? Ezzel összefüggésben lehetne meditálni azon is, hogy Orbán Viktor - az evangéliumra hivatkozva - miként altatta el azok lelkiismeretét, akik az elmúlt négy évben, a kormány jóvoltából mások vagyonába ültek bele. Legyen elég annyi: az érdeklődő az előadás 16 percében megtalálja ezt. Aztán pedig azt, miként beszélt úgy a hallgatósághoz, mintha ő maga nem részesült volna a harminc ezüstpénzből.

De mint mondom, mindennek szinte nincs jelentősége. Jelentősége igazán annak van, hogy az ifjak ez a válogatott társasága, vagyis azok egy része, akiken hamarosan Magyarország jövője múlik, nyilvánvalóan nem fogta fel, hogy milyen további hatalomközpontosító törekvések biodíszleteként használták fel vasárnap délután, a Millenárison.

#