Az újpróféta Bayer Zsolt most attól remegett meg, ami ellen eddig oly hiábavalóan cikkeztek és szóltak néhányan: ha valaki csupán a saját anyagi érdekeit tartja fontosnak, az előbb-utóbb maga körül mindent és mindenkit elpusztít, még végül magát a benne hívőt is.

A politikában csak azok és addig csalódnak, akik és ameddig abban az illúzióban ringatják magukat, hogy van ab ovo rossz és ab ovo jó hatalom. Én nagyjából negyedszázada kezdtem a leszámolást ezzel a hiedelmemmel. Bayer Zsolt viszont a jelek szerint mostanában lépett a szembenézésnek erre a gyötrelmes útjára. A Magyar Hírlap június 21-ei számában megjelent III/semennyi című cikke egyfajta gyónás az úton megtett első lépések közben.

A Kádár-rendszerben szocializálódott nemzedékem legtöbb tagjához hasonlóan azt sulykolták belém, hogy ha vannak is hátrányai a szocializmusnak, ezek előbb-utóbb megszűnnek, szemben a kapitalista társadalommal, amelynek válságai az idővel egyre mélyülnek. Csak hogy érzékeltessem, milyen hatásokra gondolok, hadd idézzek az akkori Honvédelmi Minisztérium sorkatonák részére kiadott füzetecskéjéből. Dátum nincs benne. Alighanem a 70-es évek első felében letöltött sorkatonai szolgálatom alatt jutottam hozzá.

A piros fedeles kiadvány előszava így kezdődik: „A magyar dolgozó nép szocialista vívmányaink védelmére, az agresszív imperialista háborús fenyegetés elhárítására létrehozta és szüntelenül erősíti fegyveres erőit. A fegyveres erők alapvető feladata hazánk függetlenségének és társadalmi rendjének, a dolgozó nép vívmányainak, a szocialista országok közösségének védelme.”

Csak hogy egyértelmű legyen, miről is győzködött a szöveg: Magyarországnak egy korábbi időszakhoz képest olyan vívmányai vannak, amelyek között első a sorban a függetlensége! A Szovjetunió Vörös Hadserege nem megszállói minőségben van jelen, hanem ugyanúgy mint (Nyugat-)Németországban, Olaszországban, s a világ megannyi más államában az USA csapatai ott - szövetségesként. Csakhogy, amíg a Varsói Szerződés fő célja a béke megőrzése, a NATO, amely a szocialista országok katonai szövetségéhez képest ténylegesen is évekkel korábban alakult meg, a nyugati imperialista országok bennünket fenyegető háborús céljait szolgálja. Sorkatonaként ezért is gyakoroltuk annak idején annyit az olasz hadsereg elleni felvonulást...

Annak a nemzedéknek, amely már öntudatára eszmélt 1956-ban, ezt kevéssé lehetett beadni. Mi azonban ’56-ban még óvodások voltunk. Bennünket még csak véletlenül sem siettek felvilágosítani a nálunk tapasztaltabbak. Ellenkezőleg, az iskolától az akkori pol-beat zenekarokban játszó, ma ünnepelt írón, vagy kereskedelmi rádiós műsorvezetőn, az akkor is, ma is tekintélynek örvendett színházi rendezőkön, mára nemzeti dalnokká lett versmondókon, a megvilágosodott közgazdászokon és történészeken át, a korabeli médiarendszer egészén keresztül a sorkatonaságig abban a szellemben neveltek, ami a fent idézett néhány sorból is kitűnik: a szocialista Magyarország politikai berendezkedése ab ovo jónak tekintendő, amellyel szemben áll a vasfüggönyön túl a gonosz, amelynek vezetői persze ugyanezt fordított előjellel mantrázták a saját népüknek rólunk.

Hozzáteszem: többségünknek egyszerűen nem volt lehetősége nyugati országokban tapasztalatot szerezni, nyugati hírforrásokhoz jutni, ezért többé-kevésbé elfogadtuk a világnak a hivatalos csatornákból áradó értelmezését. Sőt pedagógusként, újságíróként, művészként, humoristaként, gyárigazgatóként, vagy csupán művezetőként magunk is közreműködtünk ennek az értelmezésnek a terjesztésében. Beleütköztünk persze egynéhány ellentmondásba, de ezekre az ország vezetőinek sugalmazásával összhangban úgy gondoltunk: kellő állhatatossággal idővel felszámolhatók, megszüntethetők. Igaz, az is közrejátszott ennek a vaskalaposságnak a kialakulásában, hogy a Kádár-rendszerben, a hatvanas évektől szemmel látható volt az anyagi gyarapodás, mi több nőtt az országon belüli szellemi mozgástér, izgalmas és progresszív változások történtek a gazdaságban, a kultúrában, a médiumokban, de még a politika területén is. (Ehhez képest ma épp ellentétesek a folyamatok, viszont szaporodnak a sugalmazások, az önkényes utasítások és parancsok.)

A rendszerváltozás időszakához közeledve – persze anélkül, hogy tudatában lettünk volna annak, hogy mi vár ránk – azok sem gondoltak mindent felforgató társadalmi-gazdasági változásokra, akiket akkor tekintélyekként tiszteltünk. A legfeljebb néhány száz fővárosi ellenzékihez eljutó szamizdat-kiadványok szerzőitől eltekintve, a legmerészebb reformerek is csupán arról beszéltek és írtak, hogy egyfajta konvergenciával – az ellentétes társadalmi-gazdasági formák összehangolódásával, összenövésével – tűnnek el a két társadalmi rendszer korábban kibékíthetetlennek tartott ellentmondásai.

Nos, erről a mélypontról kellett észhez térnünk 1990 után. Például meg kellett emésztenünk, hogy azok a bennfentesek, akik addig a hatalom oldaláról érvelve magyarázták a szocializmus magasabb rendűségét a kapitalizmussal szemben, hirtelen a létező szocializmus kifejezést elhatárolódásként kezdték használni a Rákosi- és a Kádár-kor folyamatait értelmezve. Később ugyanők átálltak az államkapitalizmus kifejezés használatára, amit aztán – belátván, hogy van ebben némi ráció – például én magam is átvettem. Ám amíg erre sor került, mindent, de mindent át kellett értékelnem magamban, amire addig tanítottak, amiben addig hittem.

Ez nem jelenti azt, hogy mindent meg is tagadtam volna, s hogy a 90-es évektől ránk szabadult kapitalizmus és a magukat demokrataként megjelenítő politikusok kritikátlan hívévé szegődtem volna. Szellemi felszabadulásomnak épp az lett a lényege, hogy megtanultam: a hatalom nevében fellépők mindig azt akarják elhitetni, hogy ők maguk a jó, mint olyan megtestesítői, akik viszont ellenük szólnak, szükségképpen a rossz oldalon állnak. A hatalom emberei e tétel igazolására mindenekelőtt a köz pénzét, erőforrásait használják. Befolyásos, tekintélyes tudósokat, újságírókat, színészeket, írókat, költőket, mindenféle művészeti ág művelőjét csábítanak holdudvarukba, egyházi, szakszervezeti, kamarai és a jó ég tudja hányféle szervezet vezetőjét igyekeznek el- és lekötelezetté tenni annak érdekében, hogy mindegyik bizonygassa az aktuális hatalom igazságát médiumokban, iskolákban, konferenciákon, hivatalokban, megannyi munkahelyen…

Jómagam riadtan néztem, hogy a rendszerváltozás idején aktívvá vált nemzedékek - még inkább az azt követően születettek - ugyanúgy felülnek a szemfényvesztőknek, ahogyan mi felültünk. Azzal a különbséggel, hogy ők már nem egy államhatárokkal elzárt országban élnek, ők már nem egy monolit médiarendszerben válnak egy-egy politikai szélhámos eszközeivé. Ők a világrádiózás és a televíziózás, az Internet kínálta mérhetetlen tájékozódási lehetőségek közepette lesznek bigottá. Olyan bigottá, amilyenné többségünk a Kádár-rendszerben azért nem lett, mert ösztönösen is törekedett arra, hogy használja a józan eszét, és kivívjon magának valamifajta önálló mozgásteret.

Bayer Zsolt egyike azoknak, akik nem csak az általuk választott hatalomgyakorlókhoz viszonyultak feltétlen hűséggel, hanem újprófétákká is lettek az elmúlt két–két és fél évtizedben. Szombati cikke, amit most annyian olvasnak az interneten, annak nyilvános megvallása, hogy az eddig Orbán Viktor feltétlen híveként megnyilatkozó, a Fidesz vezérében feltétel nélkül bízó publicista megremegett. Feltolult benne a kérdés: talán csak nem eszközként használja őt, s a hozzá hasonlókat e mostani hatalmi triumvirátus ahhoz, hogy mérhetetlen kapzsiságát érvényesíthesse a társadalom többségével szemben?

Bayer Zsoltban most felsejlett az, amit sokan már oly rég tudunk, s amelyről eddig oly hiábavalóan cikkeztek és szóltak néhányan a Bayer Zsoltok, meg az ellentáborában sunyító karrieristák gúnyolódása közepette: a negyedszázada uralkodó magyar hatalmi elit nagy többsége – közte a Fidesz irányítóival – csupán a komprádorságban és a saját vagyon gyarapításában jeleskedett eddig. Legfeljebb szavakban, ráadásul szenteskedve, ismeri el azokat az értékeket, amelyek lelki gyökerűek, s amelyeknek közük van a társadalmi, vagy akár a triumvirátusokon kívüli, életre szóló csoportszolidaritáshoz. Életüknek egyetlen alfája és ómegája van, az önös érdek. Az önérdek, amely maga körül mindent és mindenkit elpusztít, még végül magát a benne hívőt is!

#