Egyre több rétegnek tesz majd engedményeket. Mert aki nincs ellenünk, az velünk van.

A politikában ritka kincs, vagy átok a karizmatikus személyiség. A vasárnapi önkormányzati választások után bizonyosan ez az egyik szempont, amiről el kell gondolkozniuk az egyes pártoknak. E tekintetben talán csak a Fidesz lehet elégedett – legalábbis egyelőre. A vezérszerepre termett, kezdetben a liberalizmussal kacérkodó, később valamiféle nemzeti és vallásos ideológiát sugalmazó, s immár kifejezetten liberalizmusellenes Orbán Viktor úgy foghat bele rendszerének konszolidálásába, hogy személyiségének eddigi harcos vonásait immár háttérbe szorítva, előtérbe helyezheti a pragmatikusan gondoskodó atyai gesztusokat.

Nagyjából úgy, ahogyan Kádár János csinálta az 1960-as évektől: oldva a merev ideológiai kötöttségeket, kezdve tartalommal megtölteni az „Aki nincs ellenünk, velünk van!”–jelmondatot. Ez vár ránk a következő években: Orbán Viktor – akarja, nem akarja, mert minél nagyobb a benne hívő, bízó vagy csak egyszerűen rá számító tömeg, annál inkább kiszolgáltatottá válik ő maga is a tömegnek – egyre több rétegnek tesz majd engedményeket szavakban és – amennyire az ország pénzügyi helyzete megengedi – intézkedésekkel is. Ennek nyomán még az is bekövetkezhet, hogy a jövőben a választásra jogosultaknak nem csupán a fele megy el szavazni. Noha akkor már édes mindegy lesz!

Az Orbánnal szembeni oldalon csupán két karizmatikus politikus van. Gyurcsány Ferenc karizmája inkább pusztítja, mint építi azokat, akik bűvkörébe kerülnek. Mert a harcos szenvedély felemelő dolog, de ha nem párosul szilárd elvekkel, hosszabb távon is kiszámítható magatartással, az önfékezés képességével, akkor az ilyen ember bizalmatlanságot kelt a többségben. Bokros Lajos esetében viszont épp az elvekhez való makacs ragaszkodás gyengíti az erős személyiségből eredő vonzerőt. Bokros olyan liberális közgazdasági tanok megszállottja, amelyek az egyébként is nehéz helyzetben lévőkben azt az érzetet keltik, hogy kiszolgáltatottságuk tovább nő, ha a hatalom ennek a személynek a kezébe kerül.

Más, igazán karakteres politikust nem látok a magyar közéletben. Az LMP az új utakat és politizálási módszereket kereső fővárosi fiatal értelmiségi körnek tett, a jövő nemzedékekre is tekintettel lévő gesztusainak köszönheti sikerét. Ezeket a gesztusokat a párt vezetői – Schiffer András, Szél Bernadett – határozottan képviselik a nyilvánosság előtt. A határozott és következetes kiállás kétségtelenül jó irány, de nem azonos a milliókat magával ragadó karizmával. Bodnár Zoltánról, akit a mostani budapesti főpolgármester-választáson a Magyar Liberális Párt mutatott fel húzóarcként, hasonló mondható el. Ez – tekintettel arra, hogy csupán néhány hét állt rendelkezésre a megismertetéséhez –, akár dicséretként is felfogható. Más kérdés, hogy Bodnár hajlandó lesz-e a pártpolitikába beszállni, netán a párt vezetését átvenni, s megmutatni, hogy nem csak a szilárd elvekre épülő, higgadtan előadott, okos gondolatokban bővelkedik, hanem a pártszervezés és -finanszírozás kínjai sem döntik le a lábáról. De még ha így történik is, fél, sőt egész országot megmozgató kiállást aligha várhatunk tőle.

Ahogy én látom, a Jobbik vezetője, Vona Gábor is távol áll attól, hogy pusztán személyiségével varázsolja el a népet. Felemelkedését valószínűleg a kezdeti szélsőséges beszédeinek köszönheti. Ugyanakkor gyorsan ráébredt arra is, hogy ebből a retorikából vissza kell fognia, ha szélesebb kör támogatását akarja megszerezni pártjának. Egyúttal a retorikai váltást cselekvéssel társította. Az általa vezetett Jobbik immár évek óta egy-egy település, egy-egy rászoruló csoportja számára ad szervezett és eredményes segítséget konkrét élethelyzetek megoldásához.

E tekintetben éppenséggel tanulhatna a Jobbiktól egy s mást az az ellenzéki párt, amelynek holdudvara és vezetői az elmúlt években nem jutottak túl az emberi jogok, meg a demokrácia intézményrendszerének szavakban való védelmén, s amely esetleg kézzel fogható szociáldemokrata programmal és gyakorlattal áll elő a jövőben. Mintha az MSZP vezetői gondolkodnának most valami ilyesmiben: talán végre késznek mutatkoznak ténylegesen is a szociálisan elesettek felé fordulni. Ha így lesz, egy karakteressé formálódó vezető irányításával hosszú évek aprómunkája vár rájuk. Ennek során immár azzal is meg kell küzdeniük, hogy ha a Fidesz hasonló gesztusokra szánja el magát, akkor kormányzati pozíciójából eredően összehasonlíthatatlanul több muníciója lesz ehhez.

Egy esetleges 2018-as, vagy 2022-es kormányváltásnak markáns ideológia jegyében cselekvő karizmatikus személyiség megjelenése, majd szilárd helytállása az előfeltétele. Majdan az a párt lesz az orbánista Fidesz tényleges ellenfele, amelynek vezetője és csapata másokhoz képest jobban érzékeli a világot, az országot alakító folyamatokat, és ezekre szilárd eszmei alapról ad gyakorlatias, a sokaság számára is elfogadható cselekvési programot, s alakít ki hozzá olyan pártszervezetet, amelynek tagjai azonos irányba húzva nap mint nap készek az aprómunka elvégzésére.

E forgatókönyvnek jelenleg nincs alternatívája. Kivéve ha valamilyen társadalmi-gazdasági kataklizma áldozatai lennénk. Minthogy azonban ezt mindenki elkerülné inkább, akárhogy is forgatom: a jelenlegi hatalommal és hatalmi szerkezettel való együttélés hosszú időszakára kell berendezkednünk Magyarországon.

*Az illusztrációként használt mém a piroslapok.blog.hu-ról származik.

#

Utóirat. Válasz egy FB-s ismerősöm megjegyzésére: "Mikor a cikkemet írtam, mit sem tudtam arról, hogy mit mondott ma Orbán Viktor a Parlamentben. Most az egyik tv esti híradójából a saját szavaival hallom, hogy lényegében népfrontpolitikát hirdetett meg, természetesen nem ezen szavakkal. Úgyhogy, amit a cikkemben leírtam, azzal nem jártam messze a tényleges fejleményektől. A most kialakuló rendszer éppenséggel - eltérő gazdasági alapokon ugyan, mert az államkapitalizmus volt, ez meg magánkapitalizmus -, de egyre inkább a Kádár-rendszer jellegzetességeit ölti magára, még ha ez sokak számára a legellentétesebb okok miatt csalódás is."