Soha nem volt annyira kiszolgáltatott a sokaság, mint ebben a szép új világban. A közbeszédben tömegével megjelenő zsigeri indulatok ennek következményei, s egyúttal ezt fedik el.

Vitatkoznunk kellene egymással, de egyre több kérdésben, egyre inkább közelít a véleményünk. Az Echo TV Visszhang című műsorába csaknem két év kihagyás után hívtak vissza a havi egyszeri szereplésre. Négy-öt éve, amikor először kért fel az akkori főszerkesztő, azzal győzött meg, hogy a csatorna felfogásától eltérő nézeteknek is szeretnének teret adni. Aztán eltelt vagy két év, s kénytelen voltam jelezni: más műsorokban, egyik-másik vezető munkatárs olyan szélsőséges megfogalmazásokkal él, amivel még közvetve sem tudok azonosulni…

Aztán tavaly májusban ismét csengett a telefonom. Azóta havonta egyszer megint beülök a stúdióba. Azóta szinte állandó vitapartneremmel, Csontos Jánossal, a Magyar Nemzet külsős publicistájával tisztáztuk, hogy ő konzervatív nézeteket vall, én pedig a szolidaritáselv alapján vizsgálom a társadalmi problémákat, a mindenkori kormányzati intézkedéseket. Vagyis jobb híján mondjuk azt: egyfajta szociáldemokrata közelítéssel nézem a világot.  Ehhez képest egy ideje azt veszem észre, hogy nem összecsapunk, inkább csak kiegészítjük, árnyaljuk egymás felfogását a szerkesztő által megadott, aktuális témákban.

Már-már zavarba ejtő!

Itt van például a legutóbbi, a január 8-ai adás. Az első téma: kormányellenes tüntetések, különös tekintettel az Operaház előtti demonstrációra. Azonnal leszögezem: ha valakik érdeksérelmet tapasztalnak, illetve valaki, vagy valami ellen ki akarnak állni, akkor egy demokratikus országban, akár tüntetésen is kifejezhetik a véleményüket. Csontos János csatlakozik: az állampolgári jogok közvetlen gyakorlásának is megvan a legitimitása, a képviselők megválasztásával nem ér véget az embereknek a politikába való beleszólása. Nincs közöttünk vita!

Aztán beszélgetőtársam fölveti a tüntetések inflálódásának veszélyét, amivel meg én értek egyet, ezért csupán tovább tudom gurítani a labdát: a szervezők nem tisztáznak alapvető kérdéseket. Egymásnak ellentmondó elveket vallanak a szónokok, mi több a résztvevők egyik csoportja a kapitalizmus jegyében szerveződő Európai Unió kék zászlaját lengeti, a másik pedig a marxista Che Guevara képével a vöröset. Csontos elfogadja, majd tovább fűzi ezt a gondolatot. Nem kapunk hajba, mert mindketten úgy látjuk: a tüntetések meghirdetői a politikai hatalom akarása, a pártszervezésre való elszántság, illetve hiteles társadalomelemzés és ennek megfelelő cselekvési program nélkül nem juthatnak messzire. Úgyhogy ez sem csihol nagyobb feszültséget a stúdióban.

Csontos azt állítja: „A Fidesz-kormánynak van víziója, van cselekvési programja is, ezért nehéz az Orbán-kormány ellen föllépni ilyen spontán szerveződésekkel”. A tételt igaznak tartom, legföljebb a kormány társadalmi viszonyok átalakítására vonatkozó víziójának tartalmát és konkrét intézkedéseit tudnám ostorozni – Ezeket persze nagyon! –, de most nem ez a téma, a műsorvezető maga sem hagyná, hogy a részleteket kezdjem boncolgatni. Az adás e részének üzenete is az, hogy a tételmondattal egyetértünk. Mert szerintem sincs az ellenzéknek érdemi átfogó mondanivalója a magyar társadalomról. Annak sem adja tanújelét, hogy belátható időn belül a mainál lényegesen nagyobb tömegekben tudna befolyást szerezni, s hogy a nagyvárosoktól a kis falvakig, a társadalom minden fontos rétegéhez elérő szervezeti hálót lenne képes létrehozni.

Az első komolyabb ellenkezésre csak félidő tájt, a tizenkettedik perc utáni két percben kerül sor, amikor a kapitalizmussal, a vadkapitalizmussal, a kommunizmussal összefüggő alternatívák vetődnek fel. De amikor a gyülekezési törvény módosításának kormányzati szándéka kerül szóba, ismét egyetértünk abban, hogy akik ezt a kormányoldalon bedobták a köztudatba, nem gondolták végig, hogy az egymás utáni tüntetések időszakában bármilyen módosítás olaj lenne a tűzre.

Nem folytatom tovább, mert ezek a példák is mutatják, hogy két, sok tekintetben egymással ellentétes felfogást képviselő értelmiségi képes egyetérteni a társadalmi gyakorlat mindennapjaival kapcsolatos kérdésekben. De akkor miért a sok zsigeri indulat, a gyalázkodás, a trágárkodás a közbeszédben?

Ahogy én látom, a túlfűtött indulatok nagyrészt marginális ügyekhez kötődnek. Politikusok és más közvélemény-formálók, köztük nagy számban a butaság internetes szajkói szítják őket nap, mint nap közéleti mémekkel, politikai performanszokkal, bulváros sztorizással, félinformációkkal, csúsztatásokkal, hazudozással, rémhírkeltéssel.

Persze, ennek is van haszna nagyon kevesek számára . Mert amíg a többség a gumicsontokat rágja, elterelődik a figyelem a társadalmi igazságtalanság alapkérdéseiről. Arról, hogy a társadalom egy-két százalékának kezében soha nem látott vagyon és hatalom összpontosul. Hogy a sokaság soha ennek előtte nem volt annyira kiszolgáltatott az eliteknek anyagi létezésében, gondolatszabadságában, vagy épp a magánélet titkait illetően, mint ebben a szép új világban. Természetesen nem csupán Magyarországon. Sőt!

Nos, ha majd ezek a kérdések kerülnek terítékre, akkor lesz érdemi vita a parlamentben a pártok között, vagy épp a pártokon belül, továbbá a tévéstúdiókban és a polgári szalonokban, tehát a közélet minden színterén. Amit addig csinálunk, az alig több ködszurkálásnál. Jóllehet már az is előrelépés, ha mindezt – egy ilyen Echo tévés beszélgetés tanulságaként – tudatosíthatja az ember!#

A fotón balról jobbra: Kabai Domokos Lajos, Csontos János, Ozsváth Kálmán